Fejér Megye Díszpolgára lett Ocskay Gábor
Fejér Megye Díszpolgára lett Ocskay Gábor
Fejér Megye Díszpolgára lett Ocskay GáborElőttem van egy kép a Kisstadionból: Fodor, Kiss, Rétfalvi, Kolbenheyer és Ocskay. Ezt az ötöst mutatták, a Jakabházy-iskola fiatal, tehetséges növendékeit.
Tényleg vissza kell menni a történelemben ahhoz, hogy ezeket az időket felidézzük! Amikor a Központi Sportiskola megalakult, Jakabházy László volt az a szakvezető, aki lerakta a hoki alapjait, és én azok közé tartoztam, akik tényleg a legelejétől ott voltak.
Miként választott sportágat magának egy polgári családból származó kisfiú?
Sokat jártunk sporteseményekre a tíz évvel idősebb bátyámmal és édesapámmal. Leginkább futballmeccsekre, ami nagyon sikeres sportág volt az Aranycsapat utáni időszakban is. A véletlen folytán – a hároméves úszó pályafutásom után – Jakabházy László kérdezett meg, lenne-e kedvem jégkorongozni, mivel a műjégen látott korcsolyázni.
Egy nagyon fontos időszak volt ez: 1968-ban járunk, az innsbrucki olimpián szerepelt a magyar válogatott, másrészt pedig 1969-ben ti voltatok az első ifjúsági válogatott, akik nyugaton is bemutatkozhattatok.
Középiskolát kellett váltanom, hogy az ifjúsági vb-n részt vehessek, mert a gimnázium igazgatója azt mondta, mivel nem vagyok KISZ-tag, nem vagyok megbízható, ezért nem támogatja, hogy elhagyjam az országot. Egy másik fővárosi gimnáziumban, a Kölcseyben sportszerető közegbe kerültem, ennek köszönhetem, hogy 1969 márciusában ott lehettem a világbajnokságon Genfben.
Egyenes utad, utatok volt, hiszen a tehetség és a szorgalom mellett megvolt bennetek az alázat is. Aztán jött egy óriási törés, 1975-ben egy súlyos sérülés, ami kettétörte a pályafutásodat. Miként éli meg egy fiatal, ereje teljében lévő, sokra hivatott ember, hogy abba kell hagynia a szeretett sportágát?
Nagyon nehezen, de én már középiskolában elhatároztam, hogy az iskola után is olyan területeken fogok továbbtanulni, hogy a sporttól ne szakadjak el akkor sem, ha a sportolói pályafutásom véget ér. A jégkorong Magyarországon nem tartozott a legnépszerűbb sportágak közé, de a fővárosban az a sportág volt, amelyik télen helyettesítette a focit. Nagyon kedvelték a jégkorongot, főleg a két nagy klub, a Ferencváros és az Újpest révén. Aztán jött a nagy váltás: Fehérváron, a Raktár utcában felépült a műjégpálya, amit több nagyvállalat összefogása hozott létre. Olyan még az országban nem fordult elő, hogy egy fővárosban élő és edző csapat a hazai mérkőzéseit Székesfehérváron játssza!
A Volán-BVSC vegyes csapat után aztán eljött az idő, amikor meg kellett találni azt a fehérvári magot, akik kellően tehetségesek ahhoz, hogy a későbbiekben már igazi fehérvári Volán legyen az az együttes. Milyen volt a kezdet?
1981-ben valóban a pesti válogatott játékosok nyerték meg a bajnokságot, ezt követően azonban a helyi utánpótlásból megérkezett a 64-es, 65-ös, 66-os korosztály, Kóger, Énekes, Hegyi, Endrődi, majd a 74-es, 75-ös, 76-os születésűek, Palkovics, Ocskay, Zalavári, Balajti, Horváth Balázs. Ők már tiszta fehérvári bajnoki címet nyertek 1999-ben Kiss Tibor vezetésével, aminek most ünnepeljük a huszadik évfordulóját.
Mennyit változott a játék a légiósok megérkezésével illetve a különböző nációkból érkező edzők szerepvállalásával?
Nagyon jó külföldi edzők kerültek ide, a kilencvenes évek elején ebben úttörők voltunk. Puskarjov egy évet játszott, utána öt évig edző volt. Őt követte Jasko, aki szintén nyert bajnokságot, kupát és Interligát, majd jött Pat Cortina, a legsikeresebb magyar edző, aki a kedvenc edzőm volt és emberileg is olyan, ami nagyon-nagyon ritka.
Szükségszerű volt egy idő után szintet lépni?
Kovács Zoltán főtitkárral nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne erősebb bajnokságot, erősebb versenyeztetési rendszert csinálni ahhoz, hogy szintet tudjunk lépni, hiszen egy nagyon értékes, nagyon erős korosztály nőtt fel Dunaújvárosban és Fehérváron is. A dolog lényegi része az volt, hogy az utolsó nagy fehérvári nekibuzdulásunk a Continental Kupa döntőjének megrendezése volt, ami egy komoly pályázat után sikerült, és ami annyira sikeres volt 2005-ben, hogy 2006-ben és 2007-ben a nemzetközi szövetség kért fel bennünket, hogy rendezzük meg. Az utolsó rendezvényen két olyan meghatározó szponzorunk is jelezte felém, hogy ha nem tudunk váltani és nem tudunk abba az irányba elmenni, hogy ilyen szintű csapatokkal játsszunk, akkor nagyon nehéz lesz nekik mellettünk maradni. Akkor jött a véletlenszerű ötlet, és vezérigazgatói egyeztetés után elindultunk úgy az alagútban, hogy nem volt nálunk zseblámpa. Aztán 2007 március közepén eldőlt, hogy felvesznek bennünket az EBEL-be, amihez hihetetlenül komoly anyagi feltételeknek kellett megfelelni.
Tíz esztendeje, hogy Gábor fiad nincs köztünk…
Felvillannak a képek: Continental-kupadöntő, a 2002-es székesfehérvári Divízió I-es világbajnokság, amikor majdnem feljutottunk, ezt követően a szapporói siker. Ezekben Gábornak kulcsszerepe volt, és akkor, a 2009-es bajnoki döntő után három nappal távozott e földről. Nincs olyan nap, hogy ne fordulna meg a gondolataim között, csak annyit tudok mondani, hogy nem lehet elfelejteni. Ameddig ki tudom nyitni a szemem, Gábor mindenfajta ténykedésemnek részese.
Milyen gondolatokkal fogadtad az értesítést a díszpolgári címről?
Bevallom férfiasan, engem lepett meg a legjobban, amikor Mikó Péter után idősebb Ocskay Gábor nevét mondták be. Meg is hatódtam, mert azért ahogy korosodik az ember, a könnycseppek meg-megjelennek a szeme sarkában. Megtiszteltetés, hiszen annyi elismerést kaptam az utolsó tíz évben, amire életemben nem gondoltam volna! Részben köszönhetem ezt magamnak, de még inkább annak a közegnek és annak a sportágnak, amelyikben ötvenöt éve dolgozom. Mindig azt mondom hasonlatként a játékosoknak az öltözőben, hogy próbáljuk meg minden szezonban megmászni a legmagasabb hegyet, amit úgy hívnak, hogy Csomolungma, és ha már eljutottunk hétezer-nyolcszáz méterig, akkor azt az utolsó ezer métert próbáljuk meg összeszorított fogakkal megcsinálni!
