'Már nem érzem magam idegennek!'
'Már nem érzem magam idegennek!'
'Már nem érzem magam idegennek!'Decemberben lesz egy éve, hogy megnyerted a Fehérvár hangját. Előtte nem sokkal kerültél a városba.
A Vajdaságból jöttem, nem ismertem itt senkit. Előtte a szabadkai konzervatóriumba jártam dzsessz- és énektanszakra. Magyarországon ezen a területen két lehetőség van továbbtanulni: a Liszt Ferenc Zeneakadémia vagy a Kodolányi János Főiskola. Mivel ismertem előtte is Pély Barnabást, és tudtam, hogy tanít, ezért az utóbbi mellett döntöttem. Éreztem, hogy nem lesz rossz helyem.
Annyira nem lett rossz helyed, hogy szinte a tanévkezdés után jött a Fehérvár hangja…
Szeptember végén láttam meg a Facebookon, hogy indul a verseny. Már korábban is hallottam róla, de akkor még semmi közöm nem volt a városhoz. Rögtön megkérdeztem a régi tanárnőmet, hogy szerinte jó ötlet-e elindulni. Gyorsan rávágta, hogy igen, teljesen egyértelmű, hogy jelentkeznem kell. És mit is mondjak? Megnyertem...
Ez így nagyon egyszerűen hangzik. Mennyire volt a verseny mentálisan és fizikálisan megterhelő?
Az első két forduló simábban ment. Már az elején tudtam, hogy a döntőben egy nehéz dalt fogok választani. Jennifer Hudson And I Am Telling You I'm Not Going című dala nem az a háromakkordos szám, így rengeteget kellett vele dolgoznom. Csakhogy a döntő előtt nem sokkal torokgyulladással küzdöttem, így végül a verseny előtt egy héttel tudtam csak nekiállni gyakorolni. Szenvedtem napi négy-öt-hat órán át. A dalt nemcsak tökéletesen akartam elénekelni, hanem a magamévá akartam tenni.
Hogyan emlékszel vissza a döntőre?
A főpróbán mindenkit végighallgattam, és úgy éreztem, esélyem sincs. Az én számomra nem lehetett táncolni, így csak azzal foghattam meg a zsűrit és a közönséget, ami belőlem jött. Emlékszem, még a lépcsőn való lesétálásnak is megvolt a koreográfiája, amit a hosszú ruhámban nem volt egyszerű megoldani. Még most is alig hiszem el, hogy végül nyertem. Annyira hihetetlennek éreztem az egészet, hogy egy hétig meg se néztem az ajándékokat, pedig rengeteg mindent kaptam. Nagyon örültem a hollandiai nyereményútnak és annak, hogy a polgármester úr és az alpolgármester úr utólag felajánlotta, hogy kifizetik az első éves tandíjamat. Többet kaptam, mint amennyit elképzeltem!
Nemrég jöttél haza Hollandiából…
Mindenkinek vannak lelki mélypontok az életében, így hiába vihettem volna magammal valakit, végül magam mentem ki. Egy kicsit ki tudtam szellőztetni az agyamat. Nagyon jó volt, hogy úgy el tudtam menni egy múzeumba, hogy nem kellett másra figyelnem. A szervező, a Panorama Offices jól összeállította a programot, de nem volt túl kötött, így azt csinálhattam, amihez éppen kedvem volt. Jó volt biciklivel és sétálva felfedezni Amszterdamot. Igaz, Hollandiába nem most utaztam először. Korábban jártam már Rotterdamban. A két város ég és föld. Rotterdam – legalábbis az a része, amit én láttam – hipermodern. Amszterdam igaz, hogy turistaváros, de sokkal régebbi, és teljesen magával ragadott.
A nyereményeken túl a verseny hogyan változtatta meg az életed?
A Fehérvár hangjának köszönhetően sokkal több lett a fellépésem. Augusztusban heti kétszer álltam színpadra. Fehérvártól kezdve Budapesten át Dunaújvárosig rengeteg rendezvényre hívtak és hívnak. Most már nem érzem magam idegennek, mert nemcsak a programszervezőket, hanem a hangosító srácot is ismerem. Ez borzasztó jó érzés, mert nem hittem, hogy egy év alatt ennyire sikerül gyökeret vernem. Közben azért igyekszem hazamenni Szerbiába, ugyanis az ottani zenekaromat és a családomat sem szeretném elhanyagolni. Nem állt meg otthon sem az élet! Az utazás azért elég megterhelő, mert Csantavér Fehérvártól kétszáz kilométer.
Hány zenekarod is van pontosan?
Hú, erre nehéz válaszolni. Van egy Fehérváron, van egy otthon, de énekelek különböző formációkban, duókban, na meg szólóban is. Szeretek minél több zenésszel együtt dolgozni, és váratlan helyzetbe kerülni.
A dzsessz a fő irány, esetleg nyitott vagy más műfajokra is?
Mindig azt hittem, szeretem a popzenét. Az elmúlt hónapokban jöttem rá, hogy a dzsesszre még nagyobb szükségem van. A mai popzenében nincs meg az az improvizatív szabadság, ami nekem kell. Állítom, hogy aki dzsesszt tud énekelni, annak már egy popdal nem jelent kihívást. Éppen ezért, ha lesznek saját számaim, akkor a dzsessz valamilyen módon mindenképpen benne lesz.
Ha az improvizáció áll a skála egyik végén, akkor a playback a másikon. Mit gondolsz arról, ha valaki egy koncerten eltátog egy számot?
Szerintem a playback nem minősíthető előadóművészetnek. Én legalábbis nem érzem annak. Persze vannak váratlan helyzetek: ha valakinek masszív torokgyulladása van, akkor még elnézhető. De hogy én végigtátogjak egy koncertet, azt nem tudnám elképzelni!
