"Szeretem az érzést, hogy megbíznak bennem" - beszélgetés Egey Tímeával
"Szeretem az érzést, hogy megbíznak bennem" - beszélgetés Egey Tímeával
"Szeretem az érzést, hogy megbíznak bennem" - beszélgetés Egey TímeávalHogyan lett az életed része ez a szakma?
Eredetileg bölcsész végzettségem van, magyar-angol-könyvtár szakos tanár vagyok. Azonban mindig éreztem, hogy valami másra is vágyom még. Rendszeresen jó érzéssel tapasztaltam az angolóráimon, hogy szívesen nyílnak meg nekem az emberek. Szerettem, ha megbíztak bennem és megosztották velem, ami éppen foglalkoztatja őket. Tanácsot már akkor sem adtam konkrétan, de élveztem a helyzetet, hogy bizalmat ébresztek másokban.
Már kétgyermekes anyaként kezdtem, önmegvalósításként a pszichológiai tanulmányaimat, nyilván sok családi támogatás kellett hozzá munka és gyerekek mellett. Eleinte magamnak sem ismertem be, mekkora változást hozhat ez az életemben, de mire befejeződött a suli, tudtam, hogy váltani szeretnék.
Nyilván nem véletlen, hogy mindez anyaként jött már az életedbe.
Így van, és annak külön örülök, hogy nem a húszas éveim elején kerültem ki a pszichológia szakról. Mert hiszem és vallom, hogy az az élettapasztalat, ami most negyvenöt évesen mögöttem áll, nagyon sokat segít a szakmámban. Számít a lexikális tudás is, de ezt a pluszt nem pótolja semmi.
Hiszen a személyiséged is kell ahhoz, hogy meg tudd nyitni az embereket. A munkád révén sokak életének részévé válsz hosszabb rövidebb időre, akár kötődni is kezdenek hozzád. Hogyan kezeled ezt, nem jelent terhet?
Meg kell tudni húzni a határt, éreztetni a klienssel: nem a barátod vagyok, hanem a segítő szakembered. De ebben a segítésben igenis benne van az én személyiségem, tudásom, tapasztalatomon. Aki leteszi a voksát mellettem, és elkezdünk együtt dolgozni, azzal akarva-akaratlanul is kialakul egyfajta kötődés. Hiszen olyan ember felé nem tudok bizalommal lenni, aki nekem nem szimpatikus, akivel nincs összerezgés. Mindezt persze egészséges mederben kell tartani. Aki ebből kibillen, azzal meg kell beszélni: a terápiának a része, hogy nagyobb hatással vagyunk egymásra. Előfordult, hogy a terápia végeztével valaki a barátom lett, mert annyira jól megtaláltuk egymást.
Ez belefér szakmailag?
A terápiás folyamatba nem való a barátság. De ez nem azt jelenti, hogy amikor ennek a kapcsolatnak vége van, nem ugorhatunk szintet. Nyilván ez nem gyakori. Alapvetően igyekszem betartani a korlátokat, a pácienseknek szükségük van rá. Hiszen pont ez különbözteti meg a barátot a terapeutától, hogy a terapeuta másképp áll hozzájuk. Empatikus, de közben nincs érzelmileg érintve. Ettől függetlenül, ha kell együtt sírunk, együtt nevetünk. De valamikor nem erre a fajta együttérzésre van szükség. Hanem hogy megkérdezzem tőlük, miért gondolod amit gondolsz, mit tettél Te, hogy ez a helyzet kialakuljon. A barátok kevésbé tesznek fel ilyen kérdéseket.
Volt már rá példa terápia alatt, hogy meghívtak kávézni, de arra nemet mondtam, és ezt el is fogadják az emberek. Nekem nem teher az, hogy kötődnek hozzám, tudom kezelni, és én is kötődöm valamilyen szinten hozzájuk. Nem lehet együtt dolgozni olyan emberrel, aki valamiért viszolyogtató számomra, vagy erkölcsileg nekem nem fér bele az, amit tesz. Lehet, hogy a szakma szabályai nem ezt kívánják, meglehet, hogy semlegesnek kéne lenni ebben a tekintetben, de a pszichológus is ember.
Akár vissza is utasíthatsz olyan klienst, aki valamiért ellenérzéseket kelt benned?
Azt gondolom, hogy ez a korrekt. Azt mindenkinek elmondom az első találkozás után, hogy ha úgy érzi, hogy nem én vagyok az ő embere – hiszen nem lehetek mindenkinek szimpatikus – akkor nyugodtan jelezze. Akkor segítek neki keresni olyat, akivel sokkal jobban megtalálja a közös hangot. Az évek alatt azt hiszem, összesen kétszer volt ilyen. Ezen nem megsértődni kell, hanem elfogadni. Hiszek benne, hogy úgyis azokat az embereket vonzom, akiknek rám van szüksége.
Te egyébként mennyire vagy nyitott személyiség?
Nem vagyok zárkózott, sem introvertált. Bár az évek múlásával észreveszem magamon, hogy én is egyre vastagabb falakat tudok emelni. De ha valaki kérdez, én szívesen beszélek, megosztom a tapasztalatomat, elmondom a saját életemet. A szakma szabályai elvileg tiltják azt, hogy a pszichológus magáról beszéljen, de akkor mégis mitől vagyunk hitelesek? Miért ne mondhatnám el, hogy nekem mi segített egy hasonló helyzetben? Neki nem feltétlenül azt kell tennie, viszont tudni fogja, hogy más is volt már ilyen szituációban, és lám-lám, ki lehet belőle keveredni!
Hogyan lehet valakinek gyereknevelésről tanácsot adni, ha soha nem volt gyereked? Hogyan lehet egy változó korban lévő nőnek elmondani, hogy ezen túl lehet lenni, ha a közelében sem voltál ennek a helyzetnek? Hogyan lehet párkapcsolati tanácsot adni, ha soha nem volt senkid? Hogyan lehet egy válófélben lévőnek azt mondani, hogy elmúlik, és jó lesz, ha soha nem váltál el?
Nagyon sokat számít a lexikális tudás, de az a plusz, ami mögötte van tapasztalatban, évek számában, gyakorlatban, az megfizethetetlen. Ez az, amitől valaki jobb szakember lesz. Kell hozzá valamiféle ráérzés, tehetség. Nem lehet különválasztani attól, aki én vagyok, azt, amit csinálok. Nem is szeretek kemény határokat megvonni. Ezért nem zárkózom el az elől, hogy a közösségi oldalon posztoljak, engedjek egy kis bepillantást az életembe. Nem akarom, hogy misztifikáljanak a klienseim, én is csak ember vagyok, gyerekkel, családdal. Nem bánom, ha látják az emberi oldalamat is, ezzel vagyok hiteles. Van egy saját külön szakmai oldalam is, de amögött sem bújok el, maximálisan vállalom, hogy PszichéAnyu is én vagyok, aki mindenkinek egy kicsit az anyukája.
Tipikusan olyan feladat a tiéd, amit nem lehet csak úgy kikapcsolni a gondolataidból. Kell valami teljesen más tevékenységgel töltődnöd?
Egyrészt igen, másrészt pedig muszáj, hogy időnként letegyem ezt a dolgot. Ami a rendelőmben történik, az ott is marad. Egyes esetek jobban megérintenek, mint mások, azokat azért foglalkoztatnak. De nem szabad hazavinni ezt a munkát.
Ha elmegyek egy buliba, nem szeretem, ha odajönnek és szakemberként kérnek tanácsot. Ezt is meg kellett tanulnom kezelni, mert nem akarom, hogy azt higgyék rólam, hogy szívtelen vagyok, vagy nem akarok segíteni. Aki ismer, tudja, hogy nagyon is segítőkész ember vagyok, de nekem is vannak határaim. Ahol magánemberként vagyok jelen, senkinek az életét nem akarom megoldani. Ha ismerős, barát, kerítek neki valaki mást, ha egy idegen, akkor a munkahelyemen keressen meg, mert ott fogok neki segíteni. Mindenki tudja, a barátaim, a család, hogy szakmai dolgokat nem veszem elő privát helyzetekben.
A rádiós beszélgetések a YouTube-csatornádon is megtalálhatók, és ahogy már említettük, közösségi oldalon is szólsz az emberekhez.
A tájékoztatást a feladatomnak érzem, úgymond a zászlómra van tűzve. Anélkül, hogy bárki konkrét problémáit kiadnám, szerintem jó, ha tudatjuk az emberekkel, hogy van segítség. Kedvenc mondásom, amit én találtam ki és büszkén hangoztatom: Az ember a fogát sem otthon tömi be, hanem elmegy fogorvoshoz! Ugyanígy a lelkünket is érdemes rábízni a megfelelő szakemberre, ha szükségét érezzük. Sok ember azért fél segítséget kérni, mert nincs elég információja.
Van-e számodra jelentősége, hogy Székesfehérváron teszed jobbá az emberek életét?
Azt hiszem, épp Palkó Zsuzsival beszélgettünk arról a Vörösmarty Rádióban, hogy számomra Székesfehérvár az itthon, Kolozsvár, a szülővárosom, pedig az otthon. Huszonhárom éve élek ebben a városban, amibe egyből beleszerettem. Nagyon szeretnék hozzátenni, mind önkéntes munkában, mind civil alapítványoknál elvégzett pro bono tevékenységgel, és összességében a szakmám által minél többet a székesfehérváriak életéhez.
