Aki a fehérvári épületeket még varázslatosabbá teszi - beszélgetés Kovács Árpád festőművésszel
Aki a fehérvári épületeket még varázslatosabbá teszi - beszélgetés Kovács Árpád festőművésszel
Aki a fehérvári épületeket még varázslatosabbá teszi - beszélgetés Kovács Árpád festőművésszelHol a hétéves lányát viszi az iskolába, hol írónő feleségét, Sohonyai Editet kíséri el az ország valamelyik távoli szegletében rendezett író-olvasó találkozóra, és közben a Tóparti Gimnázium diákjait is tanítja. Így hát megtörténik, hogy várakozás közben, az autóban kezd neki a következő vázlatnak.
Egy író-festőművész házaspár élete biztosan nem mindennapi. A hétköznapokat viszont nálatok is a családi élet szokásos teendői határozzák meg. Hogy képzeljük el mindezt nálatok?
Hál’ istennek, Edit édesanyja, nekem pedig mindkét szülőm él még és csak pár utcányira laknak tőlünk. Idős koruk ellenére is sokat segítenek. Ez nagy áldás a sorstól, szép kegyelmi állapot, hogy ha már adatott gyermek, és számukra unoka, akkor a részei is lehetnek egymás életének. Ezáltal pedig a csemeték személyiségén a nagyszülők értékrendje is nyomot hagy, és ez szerintem jó. Nélkülük nem tudnánk megoldani azokat az utakat sem, amikor már hajnali ötkor elindulunk, teszem azt Debrecenbe, egy író-olvasó találkozóra. Ezek az utazással töltött napok nekem sajátos alkalmat kínálnak, hogy kis úti vázlatokat készítsek, esetleg nekiálljak itt-ott festeni. Különösen, ha egy amúgy ritkán látott vidéken járunk. Ugyan a kocsiban alkotáshoz kicsit kevés a hely, de ennek ellenére igyekszem hatékony lenni. Feltalálom magam szélsőségesebb körülmények között is. Például nyáron, a Velencei-tó partján megállás nélkül csíptek a szúnyogok, de annyira magával ragadott a látvány, hogy fittyet hánytam a kényelmetlenségre – a festő fessen és ne vakarózzon.
Arra is van alkalmad, hogy félrevonulj a műterembe festeni?
Azért is jó, hogy van galériánk, mert lehetőséget ad erre. Bár két gyerek mellett nyilván nagyobb szerencse kell hozzá, hogy az ember alkotásra alkalmas, zavartalanul egybefüggő időt találjon. De Ármin már 16, ebből a szempontból megértőbb, Julcsi csak hétéves, viszont ő is egyre empatikusabb. Persze még igényli a figyelmünket, de ha dolgozunk, mintha már érezné a súlyát annak, hogy anya vagy apa valami olyasmit csinál, ami a teljes odafigyelést kíván a részükről. Ilyenkor úgymond szerényebb igényeket támaszt és csak ritkán jön azzal, hogy: „Apa, szerintem a kukacnak mindkét végén van feje!”
Benne ébredeznek valamiféle alkotói ambíciók?
Kislányként a beszéd iránti késztetése nagyon erős, szinte folyamatosan beszél, sőt, inkább dalol. Versekbe, rímekbe, saját maga által kreált kis szónoklatokba szövi a mondandóját. Nem mondom, hogy ez időnként nem zavaró, de igen jópofa kis poénokat alkot, és gyakran megnevettet minket. Emellett elég kitartóan rajzol. El tud mélyülni ezekben a kreatív folyamatokban. Nem felszínes, nem csapong, igyekszik megtalálni azt a kifejezési módot, amitől a produkció nem csak saját maga, hanem mások számára is érdekessé válhat. Kezdi felfedezni, hogy az alkotó játékokban nem a „mit” a lényeg, hanem a „hogyan”. A sors faktor ilyen szempontból a tehetsége malmára hajtja a vizet, hiszen ilyen természetű dolgokkal van körülvéve, ezt látja tőlünk.
Közös szabadidőtökkel mit kezdtek szívesen?
Többnyire kirándulunk, kis kalandokat szervezünk. Van egy border collie fajtájú kutyánk, miatta is gyakran kimozdulunk, el a városi környezetből a természet vadabb, érintetlenebb világába. De igazából ha Edittel együtt lehetünk, számunkra már az is kalandnak minősül, amikor csak simán átbeszélünk, kielemzünk valami mindkettőnket érintő témát, megnézzük a forrását, és közben ráeszmélünk legmélyebb indítékainkra. Ez egy fajta önismereti folyamat. A dolgok nem mindig maguktól értetődők társunk számára, sokféle érzelmi színezetet kaphat egy-egy vélemény, amit alkotunk és egymásnak adunk, miközben együtt élünk. És ha türelmesek vagyunk, a másik megértésének őszinte igyekezetével figyelünk, rájöhetünk, hogy mennyire mást értünk addig azonos jelentésűnek vélt szavak alatt. Műalkotások elemzése, egyébként jó lehetőséget kínál ezekre a „rájövésekre”… és ez nem csak „műélvezet”, hanem igazi.
Az alkotásokra visszatérve: az első szó, ami a fehérvári témájú festményeidről eszembe jut, az a szívmelengető. Te hogy érzel ezzel kapcsolatban?
Alapvetően a tér és a forma, ami érzékenyen érint. Mint megtudtam, a térben való tájékozódása a férfi evolúciós örökségének egyik hozadéka. Ez az ősi indíték bennem még mindig elég erősen él. Vissza tudok emlékezni egész kicsi gyerekkoromra, már akkor nagyon érdekelt, hogy a fenébe kelti a térmélység illúzióját egy sík papír felületen lévő kép? Láttam ugyanis az illusztrációkat a könyvekben, és nagyon bosszantott: az én rajzaim miért maradnak síkban? Kerestem, mi az, amitől egy ábra térhatású lesz. Az épületek, az ember alkotta környezet erősen kínálja ezt a térélményt. Székesfehérvár az otthonom, ez a leggyakrabban látott, legintenzívebben átélt térhatású közeg számomra, ezért természetesen az itteni épületek ihletik rengeteg képemet, a plasztikus női formák mellett. Egyébként a színek is ezt a térbeliséget szolgálják - ez az, amitől szívet melengető lesz az egész. Valójában minden eszközzel a plaszticitás illúziójának megteremtésére törekszem: ami domború, az domborodjon, ami távol van, az homályba vesszen, viszont a közeli jöjjön igazán közel. Ha ennek pozitív hatása lesz a befogadóra, az nekem is öröm.
Fontosak ezek a visszajelzések?
Igen. Mindig meg akarok felelni valaminek, valakinek, egy feltételezett elvárás rendszernek. Hogy érezzem, nem csak magamért teszem ezeket a dolgokat.
Hogyan születik meg a döntés, hogy mi lesz a következő festmény témája?
Többféle indíttatás létezik. Van, amikor tényleg egy pillanat. Hiszen tünékeny a valóság, a fények és az árnyak váltakoznak, és bármikor megpillanthatok valamit, amit jó lenne később is megidézni. Aztán van, amikor a téma hosszabban érlelődik a fejemben, főleg a furcsa, torzított, görbülős terű képeim esetében. Az egy jó értelemben vett erőszaktétel a valóság elemein, és hosszan elmélkedem azon, hogy mely részleteket érdemes egybegyúrni. És persze olyan is van, hogy a festmény leendő tulajdonosának az elképzeléseit igyekszem megvalósítani.
Az említett tevékenységeid mellett a Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesületnek is alapító tagja vagy. Ott milyen feladatokat végzel?
A jelenlétem mostanában jóval szerényebb, mint korábban. Leginkább a testvértáborokban tanítom festeni a gyerekeket. Talán lesz még olyan életszakaszom, amikor ismét kínálkozik lehetőség arra, hogy abba a feladatba több energiát fektessek. Igyekszem ráérezni az egyensúlyra, hogy annyit vállaljak magamra, amennyit teljes szívvel teljesíteni is tudok. A Tóparti Gimnázium és Szakgimnáziumban is most már inkább félállásban dolgozom: így ugyan kevesebb gyerekkel foglalkozom, de több energiát tudok adni nekik. Őszinte igyekezettel keresem, hogyan tudnám a legtöbbet kihozni belőlük. Ez sok érzelmi befektetéssel is jár! Megpróbálom kifürkészni, mi az, amit tényleg szívesen és jól tudnak csinálni.
Hasonlóan működött ez akkor is, amikor Te voltál diák?
Sokszor eszembe jut, hogy az akkori tanáraim, mentoraim sokkal kevesebb instrukciót adtak, és nem beszéltek ennyit a lelkemre, mint én most némelyik diákomnak. Lehet, hogy azért, mert nem volt divat a közvetlen tanár-diák stílus, vagy csak nekem nem volt rá annyira szükségem. De most sokszor festek vagy rajzolok a gyerekek előtt, megmutatom a gyakorlatban, hogyan is oldanék meg egy adott problémát. Hogyan formálnám úgy azt a helyzetet, hogy örömömre és ezen keresztül mások örömére szolgáljon. Inkább alkotótársak vagyunk, nem katedrán állva mondom a bölcsességeket.
