Egy fehérvári jazz zenész élete Kanadában - beszélgetés Rácz Rolanddal
Egy fehérvári jazz zenész élete Kanadában - beszélgetés Rácz Rolanddal
Egy fehérvári jazz zenész élete Kanadában - beszélgetés Rácz RolanddalSzékesfehérvár zenei életében sokan ismerik Rácz Roland nevét, mostanában azonban kevesebbet hallani róla. Vörös Tamás, Mohai Tamás, Pély Barna, Szendőfi Péter, Tóth Vera, Ghymes, Rúzsa Magdi, Budapest Jazz Orchestra, László Attila, Mits Gergő - néhány impozáns név azok közül, akikkel az elmúlt 22 évben egy színpadon zenélt. Zongorista, zeneszerző és zenetanár, a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolában és Középiskolában tanított 2001-től 2014-ig. Az azóta eltelt négy évben azonban gyökeres fordulatot vett az élete: feleségével Kanadába költöztek és azóta is Ottawában élnek. Ott született meg kisfiuk is, Nordin, és úgy tűnik Rolandnak az évek során a zenei pályán is sikerült megtalálnia a számítását a tengerentúlon.
Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy a zenei pályát választod? Milyen szerepet töltött be a gyerekkorodban a zene?
Édesapám, aki szintén zenész, rendkívül egyszerű módon keltette fel az érdeklődésemet a zene iránt. Egyik nap egy pianínót találtam a gyerekszobában, akkor kb. 7 éves lehettem. Mivel egy ekkora hangszert elég nehéz elkerülni (főleg egy panel lakásban), ezért rövid időn belül meg akartam tanulni játszani rajta. Ekkor beírattak a zeneiskolába, ahol tehetségesnek bizonyultam. A zenei pályán viszont nem gondolkoztam egészen 16 éves koromig. Akkor hallottam életemben először jazzt, és annyira magával ragadott, hogy utána már nem volt visszaút. Elkezdtem bekerülni a székesfehérvári jazz körökbe, és életem legfontosabb részévé vált a zene, azon belül is ez a műfaj.
Itt a városban már akkor is rengeteg kiváló zenész volt szerteágazó kapcsolatokkal, ami tökéletes és inspiráló környezetet jelentett sok fiatal zenész számára.
Egyik dolog jött a másik után, és mire észbe kaptam, már semmi más nem érdekelt, csak hogy egyre jobb zenésszé váljak. Ez az elhivatottság azóta is töretlen. Mindig van mit tanulni és van hova fejlődni, ettől izgalmas ez a szakma. Soha nem lehet megunni.
Négy éve már, hogy kiköltöztetek Kanadába. Hol tart most az elképzelések megvalósítása? Úgy alakult ott az életetek, szakmailag, családilag, ahogyan elképzeltétek?
Új életet kezdeni egy másik országban nem egyszerű, főleg egy olyan távoli országban, mint Kanada, ahova nem ér el az a védőernyő amit az EU biztosít a szabad munkaerő áramlással a polgárai számára. Az első három évünk azzal telt, hogy megfeleljünk azoknak a követelményeknek, amik alapján letelepedési engedélyt kaphattunk. Ez alatt az idő alatt vízumról-vízumra, lépésről-lépésre haladtunk, azzal a tudattal, hogy az ittlétünk lehet, hogy nem lesz végleges. Szerencsére minden jól alakult, és tavaly óta "Permanent Resident" státuszunk van, ami az állampolgárság előszobája. Tehát az első három évben ez a fő cél lebegett előttünk. Feleségem egészségügyben dolgozik, ami viszont egy másik kihívást is hozott, mivel Kanadában nagyon szigorú vizsgákon és engedélyeztetésen kell átmennie annak, aki ezen a területen akar dolgozni. Ezen is sikeresen túl vagyunk már, bár több éves folyamatnak bizonyult. Minden nehézség ellenére az újdonság és az izgalom sok mindenen átsegített minket, nem beszélve a kisfiunkról, aki már itt született. Alapvetően úgy alakult/alakul az életünk, ahogy elképzeltük, persze egy kicsit más módon mint azt otthonról gondoltuk. Sokszor tapasztaltam életem során, hogy a kitűzött cél messziről picit másmilyennek hat, az utat sem lehet mindig tisztán látni, de ha az ember nem veszi le a szemét róla, akkor szép lassan odaér, és egyre több részlet bontakozik ki. Így volt ez ebben az esetben is. Most már szép lassan realizálódnak a dolgok, amiért idejöttünk. Úgy gondolom, hogy kb. 80 százaléknál járhatunk az álmaink felé vezető úton.
Roland és kisfia, Nordin
Mi volt a fő motivációja annak, hogy úgy döntöttetek, oda költöztök?
Régóta beszélgettünk már arról, hogy esetleg érdemes lenne egy másik országban szerencsét próbálni. Ennek főleg anyagi okai voltak, de a szakmai indíttatás is erős volt. Jazz zenészként mindenki amerikai zenészekkel szeretne játszani, amire reális esély csak ezen a kontinensen van. A végső lökést az adta meg, amikor két éven belül kétszer is az USA-ban tölthettünk pár hetet. Annyira magával ragadott minket az ottani mentalitás, a pozitív gondolkozás, az energiák, hogy tudtuk, valahogyan Észak-Amerikába kell költöznünk. Mint azt már említettem, szigorú bevándorlási törvények vannak Kanadában, de az USA bevándorlási rendszere annyira túlterhelt és elavult, hogy arra nem mertünk építeni. Végül ezért esett a választásunk Kanadára. A két ország sok mindenben hasonlít, de Kanada még szimpatikusabb és kellemesebb helynek bizonyult. Most már nagyon örülünk, hogy ide jöttünk.
Koncert közben Ottawában
Mi a legnagyobb érték számodra szakmailag abban, hogy ott éltek?
Számomra a szakmai felszabadultság jelenti a legtöbbet, és a legnagyobb különbséget itt. Otthon rengeteg tehetséges zenész küzd egy kis piacon, ami feszültségekhez és egészségtelen versenyhez vezet. Vannak olyanok, akik egymáson taposva, a másikat időnként durván kritizálva próbálnak előrejutni, ami sok zenészt tudat alatt is megvisel és visszahúz. Soha annyi pozitív visszajelzést nem kaptam a játékomra, mint itt, amitől még jobban kinyíltam és hatalmas lendületet ad mind a mai napig. Mostanra elértem, hogy sokan ismernek, és a legjobb zenészekkel játszhatok/játszhattam, köztük olyanokkal is, akik olyan jazz legendákkal osztották már meg a színpadot mint Dave Weckl, Oscar Peterson vagy épp Joey DeFrancesco. Ezen kívül a tanítás is mindig fontos része volt a szakmai életemnek, amit itt is folytatok.
Érdekes kihívás volt először angolul zenét tanítani, és nagyon más az elvárás a zenetanárokkal szemben is. A diákokkal nem szabad túl kritikusnak lenni, abban kell bátorítani őket, amiben jók.
Itt kevesebben választanak zenei pályát, a legtöbben a zene szeretete és pozitív hatásai miatt járatják a gyereküket zeneórákra, ezért a pozitív légkört a végsőkig fenn kell tartani. Ez időnként sok türelmet igényel, de volt pár meglepő tapasztalatom, amikor a türelemnek köszönhetően kinyílt pár tehetséges diák, akik lehet, hogy elvesztek volna az otthoni darálóban. Természetesen a zenetanárokat is jobban megbecsülik errefelé, a fizetések az itteni árak arányában is sokkal magasabbak a magyar óradíjakhoz képest.
És ugyanez magánemberként? Hogyan tudtok pihenni, kikapcsolódni, mivel töltitek legszívesebben a szabadidőtöket?
Magánemberként a nyitott lehetőségek jelentik a legtöbbet. Lehetnek terveink, álmaink, és lehet tudni, hogy a kemény összpontosított munkának biztosan meglesz az eredménye. Sajnos a magyarországi körülmények már négy évvel ezelőtt sem biztosították ezt. A legnagyobb elhivatottság és akarat is elfárad egy idő után, ha nem jön az eredmény a kedvezőtlen és visszahúzó külső hatások miatt. Ebből ki akartunk törni, és eddig úgy tűnik, hogy ez sikerült is. Kanada egy nagyon befogadó ország, az emberek döntő többségében kedvesek, segítőkészek és jóindulatúak. Minden közhely igaz a kanadaiak jó modorával és udvariasságával kapcsolatban. Egy ilyen nyugodt környezetben nagyon jó élni. A mindennapjainkban sokat dolgozunk, és minden szabadidőnket a kisfiunkkal töltjük, akit rengeteg energiával áldott meg a sors, így a programjainkat az ő igényei szerint tervezzük. Utazunk, amennyit időnk és pénztárcánk enged, néha haza, és a "környéken" is, de többnyire egyszerű családi hétvégéink vannak.
Koncert előtt - Russell, Ontario
Mi az, ami nagyon más mint itthon, amit esetleg nehéz volt megszokni? Például az időjárási körülményeket hogy viselitek?
A dolgos hétköznapok szerintem mindenhol hasonlóak, ha az ember a saját szakmájában dolgozik. Viszont volt egy-két érdekesség, amihez a mindennapokban hozzá kellett szokni. Otthon ha belépünk egy boltba, vagy meglátunk egy munkatársat, automatikusan köszönni illik, még ismeretleneknek is. Itt ez nem elvárás, sőt, illetlenség is lehet valakire úgy ráköszönni, hogy épp beszélget valakivel, vagy ha nem ismerjük. Ha idegenre köszön rá az ember, az egyenesen úgy gondolhatja, hogy valamit akarunk tőle. Másik érdekesség, hogy itt nem illik feltűnően (netán hangosan) orrot fújni, és tüsszentés után nem jár "Egészségedre!". Sőt, aki tüsszent, vagy ásít, egyenesen elnézést szokott kérni. Ami viszont az igazi kihívást jelenti, az a kanadai tél. Az ország legnagyobb részén a tél nagyon hideg, hosszú, és a hó garantált. Nem ritkák a -20 fok alatti nappali (!) hőmérsékletek, és idén még április végén is volt hó. A nyár viszont meglepően meleg és párás, aminek a kanadaiak minden másodpercét kihasználják. Ha egyszer a hőmérséklet 15 fok felé megy, onnantól a flip-flop papucs és rövidnadrág váltja a hótaposót és az overált a következő télig, mindegy milyen hideg van. Mostanra már hozzászoktunk a télhez (amennyire ez lehetséges), de igazából ez csak annak természetes, aki itt nő fel. Kisfiunk nem egy fázós típus, -15 fokban simán eljátszik a hóban. Neki ez már a vérében van.
A kisfiadon mennyire látszik, hogy fogékony lenne a zenére?
A kis gézengúz még csak nyáron lesz 3 éves, de úgy tűnik jó zenei géneket örökölt mindkettőnktől. Nagyon szereti a zenét egészen kicsi kora óta, főleg a ritmus fogja meg, de sokat énekel és táncol is. Még túl pici a zongoraleckékhez, de minden lehetősége meglesz, hogy zenét tanuljon, ha szeretne.
Az a sok ismerős, tanítvány, kolléga és barát, akik a munkád révén itthon körülvettek, most mennyire aktívan követik az életedet, mennyire tudjátok tartani a kapcsolatot?
Nehéz ilyen távolból kapcsolatokat ápolni, főleg úgy, hogy többen még ahhoz a generációhoz tartoznak, akik nem rajonganak a közösségi médiáért, vagy az internetért. Sajnos az otthoni kapcsolatok nagy része megkopott, és nem tartunk nemhogy heti, de havi kapcsolatot sem. Pár közelebbi barát és tanítvány rám ír néha, de a 6 óra időeltolódás és a hétköznapi rohanás sem segít. Amikor hazalátogatunk, akkor viszont igyekszem minél több régi baráttal, kollégával találkozni.
Milyen gyakran tudtok hazalátogatni?
A távolság és egyéb kötelezettségek miatt eddig csak évente egyszer sikerült hazajönni, de hosszú távon az évi kettő lenne a célunk.
Mi az, ami a székesfehérvári életből, a városból legjobban hiányzik?
Sosem gondoltam volna, hogy Magyarországra úgy fogok egyszer tekinteni, mint egy trópusi klímájú országra. Hiányzik a város napos tavaszi és nyári hangulata, sétálni a belvárosban, vagy kiülni egy kávézóba egy fagyival és csak élvezni a délutánt. Természetesen hiányzik a család, a sok barát, és a koncertek a zenész kollégákkal, akikkel együtt nőttünk fel. Minden alkalommal amikor hazalátogatunk, igyekszem ezeket az élményeket újrateremteni.
(A fotók forrása Rácz Roland saját archívuma)
