Siklósi Örs: Jövő nyáron esküvő
Siklósi Örs: Jövő nyáron esküvő
Siklósi Örs: Jövő nyáron esküvőAmikor meséltetni kezdtem önmagáról, szinte minden második mondata az volt, mosollyal az arcán: „Ebben édesapámra hasonlítok.” Hogy miben is hasonlít a székesfehérváriak számára legendának számító Siklósi Gyula régész professzorra, és miben különbözik erőteljesen, azt is kibogoztuk, miközben gondolatban visszatértünk a gyermekkorába, együtt utaztunk Vele az Eurovízióra és jövő nyári esküvőjének egy különleges részletébe is bepillanthattunk.
Mennyire kötődsz Fehérvárhoz?
Nem éltem Fehérváron, de rengeteget voltam ott édesapámnál. Nagyon szívesen vittem oda mindenkit, barátnőimet, barátokat, mert mindig annyit tudott mesélni, hogy az egy egész könyvtárral felért. Annyi története volt, és olyan egyedi világlátása, hogy a személyiségéből mindenki csak töltekezhetett.
Milyen volt édesapád mellett felnőni?
Soha nem akarta azt éreztetni, hogy ő jobb, mint bármelyik gyereke. Mindig támogatott abban, amit csináltam, sőt, a könnyűzenei irány felé is szívesen terelgetett. Sokat tanultam tőle a munkamorálról, hogyan kell nekiállni, véghez vinni a magunk elé kitűzött feladatokat. Persze tény, hogy egy csomó erényét csak idővel ismertem fel. Kamaszként inkább lázadni akartam, ellene meg egy kicsit a világ ellen. Ő is nehéz természet volt, én sem vagyok könnyebb – volt olyan időszak, amikor nem beszéltünk. De ez hamar elmúlt, mert szerettük egymást. De hát Ő is egész életében lázadt, szembe ment az árral.. És az esetek nyolcvan százalékában kiderült, hogy neki van igaza! A húszas éveimben már egyre fontosabbá vált számomra az általa is közvetített értékrend. Hogy ha valamit elkezdesz csinálni, azt fejezd is be, még ha az eredmény, az elismerés nem is feltétlenül jön rögtön…
Gyerekkorodban a zene hogyan került az életedbe?
A Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolába írattak be Budapestre, mert már elég hamar észrevették, mennyire hiperaktív vagyok, és keresem a lehetőséget, hogy kifejezzem magam. Dobolni szerettem volna, de mivel csak klasszikus hangszerekből lehetett választani, megkérdeztem a szüleimtől, melyik a második legnehezebb hangszer. Mondták, hogy a hegedű, így azt kezdtem tanulni. Ez végül inkább csak egy nagy csapás lett a környezetem számára.
Milyen érdekes, hogy már akkor hatévesen a legnehezebbet kérted…
Igen, ez is valószínűleg édesapám habitusa bennem. Ő mindig is a nagy kihívásokat kereste és rendszerint meg is valósította. Nekem ez a hegedűvel nem így alakult az életemben, de persze nagyon sokat adott - egy csomó olyan muzikális kvalitást, ami amúgy lehet, hogy nem lenne. Sőt, egyébként most is van egy hegedűm! Még a dédnagypapámé volt. Csak fel kéne újíttatni.
Fontosak neked az emlékek, úgy látom.
Ó, azok nagyon! A legtöbb dolog, amit itt láttok, valamelyik családtagom összegyűjtött holmija. Azért szeretem ezekkel a tárgyakkal körülvenni magamat, mert megőrzik a szeretteimhez fűződő szép emlékeket, érzéseket. Meg egyébként ezt is édesapámtól örököltem, hogy egyszerűen vannak tárgyak, amiket nem tudok ott hagyni! Édesapám fehérvári lakása is olyan volt, mint egy múzeum.
Az Eurovízión résztvevő Viszlát nyár! című dalotokkal kapcsolatban is a legtöbb cikk édesapádat említi, hogy az ő elvesztéséről szól ez a dal. Te ezzel kapcsolatosan azt nyilatkoztad, hogy az emberek félnek elfogadni a halált, és élni tovább az életüket. Ezt én úgy értelmeztem, hogy inkább előre tekintesz, a jövő teendői felé. Közben viszont azt látom, hogy a múlt, a nosztalgia ugyanúgy nagy jelentőséggel bír számodra.
Nyilván nagyon fontos a múlt, abból táplálkozunk, benne van a génjeinkben. De a szeretteink biztos nem azt akarnánk, hogy sirassuk őket, hanem hogy őrizzük meg az ő mondataikat, életüket, tanításukat, amiket ránk hagynak. Ezeket pedig kis amforákba zárva tudjuk megőrizni és továbbadni. Akár egy hegedűben, vagy egy dalban... Nem szabad tabu témaként kezelni a halált. Ez a dal is pont erről szól: hogy ha valakit elveszítesz, onnantól kezdve már Te vagy az, aki hordozza azokat az információkat, amiket ő a világnak átadott.
A zenekar tagjaival gyerekkorotok óta együtt zenéltek. Hasonló sikereket álmodtatok meg, mint amit mostanában elértetek?
Ez volt az egyetlen dolog, amiben szentül hittünk és tizenkét éven keresztül megállás nélkül csináltuk. Közben sorra jöttek a pofonok, hol egy kritika formájában, hogy milyen rosszul játszunk, hol úgy, hogy a nézőnk volt kevés, máskor turnéra nem volt pénz.. De minden megpróbáltatás segített abban, hogy lépcsőről lépcsőre kapaszkodjunk fölfelé. Tizenkét-tizenhárom évesen persze mi is arról álmodtunk, hogy világsztárok leszünk. Az csak később körvonalazódott, milyen kemény munka is ez. De akkor érdemli meg valaki igazán, hogy sikert érjen el, ha megküzdött érte.
Eljuthat ez a folyamat addig is, hogy kizárólag a zenének élj?
Nem szeretnék. Hétköznaponként online marketinggel foglalkozom, most már a saját cégemben. Hétvégente pedig a zenével adhatom ki a hétköznapi stresszt.
Milyen élményekkel tértetek haza az Eurovízióról?
Nem gondoltuk, hogy minket ott ennyire szeretni fognak! Valószínűleg azért kedveltek ennyien, mert nem játszottuk meg magunkat, nem erőltettünk egy szerepet magunkra a színpadon. Soha életemben nem néztem korábban Eurovíziót, de pozitív csalódás volt, mennyire összehozza az embereket. A közönség, a fellépők, a szervezők mind nyitottak és kedvesek voltak. Jó érzéssel töltött el, hogy mindegy volt, ki milyen országból érkezett, jól megvoltunk. Nem csak jót zenéltünk, jót söröztünk is együtt...
És még utazhattatok is. Ez fárasztó volt, vagy inkább öröm?
Roppantul gyűlölök repülni, így nekem minden felszállás előtti nap teljes depresszióban telt. De cserébe az, hogy jártunk Spanyolországban, Amszterdamban, Londonban, Lisszabonban - hihetetlen élmény volt!
Annak a felelőssége mennyire nyomasztott, hogy Magyarországot, a magyar zenét képviseltétek?
Ott volt a nyomás, persze. Hiszen Magyarország zenei diplomatái voltunk, és nagyon fontos volt az, hogy milyen megítélés születik rajtunk keresztül az országról. De tényleg csupa pozitív visszajelzést kaptunk. Annak, hogy ez lett a végeredmény, bevallom, azért örültem, mert a sok interjú és az állandó jelenlét már egy kicsit sok volt.
Mi a helyzet a zenekar nevével? Mert a Wikipédia oldalatokon a következő olvasható: Ants With Slippers, azaz papucsos hangyák. A veletek készült interjúkban azonban ettől eltérő meghatározásokat olvastam. Most akkor melyik az igazi?
Előszeretettel szórakozunk azzal, hogy mindig teljesen mást mondunk. De ennél érdekesebb, hogy legutóbb a győri fellépésünkön három lány odajött hozzánk egy A/4-es oldalnyi listával, tele az AWS rövidítés különféle jelentéseivel. Ilyenekkel, mint alternative wine selection, vagy a dobosunkra célozva Aron went shopping, és így tovább. Nagyon jó fej dolog volt tőlük. De igazából eredetileg a papucsos hangyák volt, igen.
Koncertekkel rendesen be vagytok táblázva. Egyébiránt hogyan folytatódik a 2018-as év?
Most írjuk a következő nagylemezünket, a srácok éppen a Balatonnál alkotják a dalokat. A cél, hogy szeptemberre kijöjjön az új lemez, ami a tervek szerint sokkal komplikáltabb és keményebb lesz. Nekem van még mellette egy projektem, aminek az a lényege, hogy különböző amerikai és nyugati popslágereket akusztikus verzióba átdolgozok, és rárakom magyar költők verseit.
A magánéleted is sikeresen alakul?
A napokban jegyeztük el egymást a kedvesemmel, már három éve élünk együtt. Jövő nyárra tervezzük az esküvőt, már szereztünk papot is, mivel a kedvesem nagyon szeretné, hogy legyen templomi esküvőnk. Amikor cserkész voltam, volt egy nagyon kedves rajzvezetőm, aki azóta pap lett, Hodász András atya, aki egy nagyon menő fiatal pap, motorral jár és a tévében is gyakran feltűnik. Felhívtuk és el is vállalta, hogy összead bennünket.
