„Alázattal győzni és méltósággal veszíteni” - beszélgetés Sasvári Csillával
„Alázattal győzni és méltósággal veszíteni” - beszélgetés Sasvári Csillával
„Alázattal győzni és méltósággal veszíteni” - beszélgetés Sasvári CsillávalAnnyi információ fut össze egy ilyen rádióban, annyi ember fordul meg naponta, annyiféle témával foglalkozol. Mégis, sok a visszatérő motívum, hagyomány, szokás, tekintve, hogy egy városi médiumról beszélünk. Azt gondolnám, negyven év után a rutin megeszi az embert.
Á, nem lehet unalmas! Ezt soha nem mondanám. Olyan van, hogy az ember már fáradtabban jön be, néha kevesebb energiája van hozzá, esetleg abban a pillanatban nem annyira kíváncsi, mint kéne. De a rádiózás szerintem nem tud unalmassá válni. Egy élő adás mindig pörög, izgalmas, mert teljes jelenlétet kíván és felkészültséget. De a helyszíni riportok is, amikor élőben jelentkeztem be mindig más-más témában, más helyszínről. Amikor 1993-ban véletlenül lehetőségem volt kipróbálni a rádiózást, rögtön tudtam, hogy igen, ez az én műfajom!
Hogy lesz valakiből véletlenül rádiós?
Velem valahogy mindig minden véletlenül történik. Ahogy változnak a fejem felett a körülmények, úgy sodródom magam is az eseményekkel. Fiatalon eszembe sem jutott, hogy médiával foglalkozzak.
Mi foglalkoztatott?
Kilenc évesen lementem a vízpartra, elkezdtem úszni tanulni a Velencei-tóban. Nem volt könnyű, három évem arra ment rá, hogy nyaranta úsztam, majd tizenkét éves koromban elkezdtem evezni. Az sem volt könnyű, mert gurulós kislány voltam, túlsúllyal küzdöttem. Az edzőmnek mindenki mondta, hogy nem kéne energiát fektetni belém, mert alkalmatlan vagyok rá alkatilag. De kaptam egy olyan edzőt, Kammermayer Oszkárt, akire azóta is szeretettel gondolok, s azt, hogy már nincs köztünk, mindig megkönnyezem. Nagyon sokat kaptam tőle, amiből ma is táplálkozom. Ő volt az első evezős edző a Velencei-tavon, előre elgondolt hétéves edzéstervei voltak személyre szabottan, mert nem azonnal akarta a fiatalokat kifárasztani, hanem következetesen felépíteni őket, kihozni belőlük a maximumot. Azt mondta, ő ezt tartja igazi edzői feladatnak, hiszen az olyan „anyagból”, aki eleve sportos testalkattal van megáldva, könnyű versenyzőt csinálni, neki azonban ez a kihívás. Ennek eredményeképpen négyszer voltam országos bajnok evezősként, és amikor abbahagytam az 1980-as olimpia előtt, már utánpótlás-válogatott kerettag voltam.
A jó edző mellé biztos kellett belső motiváció is!
Iszonyatos akaraterő szorult belém, pontosan nem tudom, miért, talán a szüleim felé akartam bizonyítani. Mindig minden nehezebb volt, mint azoknak, akik sportra születtek, de valami mindig hajtott. A testi alkalmasság mellé még annyit, hogy szerettem volna kozmetikusnak tanulni, de amikor a felvételin meglátták az evezéstől kérgesedett tenyeremet, mondták, hogy felejtsem el, mert ezzel felszántom a kedves vendég arcát.
Érdekes, hogy éppen az olimpia előtt hagytad abba az élsportot. Miért?
Akkor már volt egy négyórás sportállásom, amit az egyesületem szerzett nekem. Nem is akárhol, egy számítástechnikai központban, 1978-ban. Négy órában ezt csináltam, az idő többi részében pedig az volt a munkám, hogy edzzek. Kezdetben az adatrögzítésnél dolgoztam. Aranyos volt főnököm, mert tudta, hogy mennyit edzünk, és bizony volt olyan, hogy belealudtam a gépbe. Egyszer véletlenül belerúgott a székembe, mire fölébredtem, majd sűrűn bocsánatot kért, hogy ne haragudjak. Ez ment két évig, aztán egyik nap még ott voltam a három edzésen, másik nap pedig már nem mentem. Felnőttként nem éreztük már annyira az egyesület megbecsülését, már nem az az edzőnk volt, aki ott tudott volna tartani bennünket. Képzeld el, hogy nyolc évig élsz egy burokban! Gimnáziumba is úgy jártam, hogy az edzésről mentem az órákra, utána vissza edzésre, nem egyszer volt, hogy három hétig az iskola tájékéra sem mentem, mert edzőtáboroztunk. Azokat az embereket ismertem, akikkel együtt eveztem. Ez egy nagyon zárt világ, nem is tudtuk, milyen odakinn. Az első férjem is evezős volt, válogatott sportoló.
Milyen volt kiröppenni? Nem csalódtál?
Nem, mert ez már megérlelt döntés volt. Tetszett a számítástechnika, bár akkoriban még szobányi gépek voltak, ilyen gép mellett lettem egy idő után operátor. Ha most belegondolok, hogy egy vékony, kicsi laptop meg tudja csinálni azt, amit mi ott négyen csináltunk egy hatalmas csarnokban, mindig elképedek! Ez a munka mozgással is járt, és gondolkodni is kellett, ezért tetszett. Amikor a lyukkártyáról áttértünk a digitális rendszerre, átképeztek minket, de az is nagyon tetszett. Aztán amikor megszületett a gyermekem, már nem tudtam két műszakban dolgozni, ezért áthelyeztek egy másik telephelyre, adatrögzítőnek. Ott egy szobában dolgoztam több informatikussal. Egyszer megjelent ott Wagner Péter, aki mondta, hogy ebben az irodában ő videóstúdiót fog csinálni, amiből kialakítja a gárdonyi televíziót. Nekem azt mondta, hogyha érdekel ez a lehetőség, akkor maradhatok, és beletanulhatok a televíziózásba, ha pedig nem, akkor átköltözhetek a többi informatikussal a másik irodába. Átgondoltam, igent mondtam.
Egy olyan helyzetben hoztál döntést, amikor még azt sem tudtad, hogy alkalmas vagy-e erre.
Annyira nem, hogy az iskolában minden egyes szereplésen lámpalázzal álltam ki, ehhez még add hozzá, hogy mindig túlsúllyal küzdöttem. Én voltam a leányzó, aki olyan neveltetést kapott, hogy mindig kevés vagy. Maradt bennem egy kisebbségi komplexus, ami miatt állandóan bizonyítani akartam. Szerepeltettek, mert verset mondtam, gitározni, zongorázni tanultam, de közben mindig rosszul voltam a lámpaláztól. Nekem az elég volt, hogy a dobogóra fel kell állni felelni. Soha nem jutott eszembe, hogy ezen a pályán dolgozzak, de aztán huszonöt-huszonhat éves koromban lefogytam.
Ez akkora önbizalmat adott?
Nem voltam biztos benne, hogy képernyőn leszek, de már tükör elé mertem állni. 1989-90-ben indult a Gárdonyi Tv, amit először fizikailag építettünk fel: hordtuk a maltert, kötöztük a kábeleket, mindent, amit kellett. Külsősként a mostani Fehérvár tévések is dolgoztak ott, mint például Halász Pista, Preszter Elemér vagy Megyeri Zoli. Elvoltam én a tévével, de a kamerát sohasem szerettem, hiányzott a visszajelzés, az, hogy ne egy kamerával nézzek szembe, hanem valakivel, akivel beszélgetek. Később megszűnt a tévé, maradt a videóstúdió, de az már nem volt az igazi. Az általunk felépített stúdiót is ott kellett hagyni.
Hogyan lettél "véletlenül" rádiós?
1993-ban kísérleti jelleggel elkezdtek ideiglenes helyi rádiózásra engedélyeket adni. Székesfehérváron két ilyen hatnapos engedélyt adtak ki, az egyiket a városi tévé kapta, a másikat pedig Posch Ede. Neki kellett ehhez technika, kellett ehhez ember, aki ért hozzá, így kibérelte azt a videóstúdiót, ahol dolgoztam. Ketten voltunk itt, Horváth Miklós és én. Úgy állt össze az egész, hogy az első hat napban felkészültünk az adásra. Hatalmas szalagos magnóra kellett a huszonnégy órás zenéket összevágni, kazettás magnóra rögzítettük a riportokat, rengeteget dolgoztunk napi három óra alvással. Ennek ellenére egyre jobban élveztem, főleg a hatnapos valóságos adást, ott aztán szinte semmit nem aludtunk, nem is tudom, mi tartotta bennünk a lelket, talán többek között a Boda Jani, aki járkált utánunk kajával, hogy éhen ne haljunk. Ennyien azóta sem telefonáltak rádiónak, folyton csörgött a telefon. Még a technika sem volt akkor a helyzet magaslatán, állítólag bezavartunk az adással a vonalas telefonba. Talán éppen az Öreghegyről telefonált be egy néni: „Drága csillagjaim, nagyon aranyosak vagytok, nagyon szépek vagytok, de nem tudom felhívni a lányomat, mert felveszem a telefont és titeket hallak benne.” Az utolsó napon a néni ismét telefonált, hogy ugyan még mindig mi szólunk a telefonvonalban, de az az igazság, hogy ő ezt úgy megszerette, hogy inkább felül a buszra, és elmegy a lányához, de ez a rádió szóljon még sokáig! Ettől még mindig libabőrös vagyok! Itt szerettem bele a rádiózásba. Igazi euforikus állapot volt.
És szólt a rádió utána is?
A Kodolányi épületében béreltük a helyiséget, és ezt végignézte a főiskola akkor igazgatója, Rockenbauer Lajos. Látta, hogy ez milyen csoda, és elkezdett gondolkodni rajta, hogy ha létrehozhatna egy kommunikáció szakot, akkor ehhez működtethetne egy rádiót. Emlékszem rá, hogy egyszer csak, amikor benn voltunk Wagner Péter, Horváth Miki és én, becsapta az ajtót, kiállt középre, és azt mondta: „Viszem a gyerekeket!” – mondta ezt rám és a Mikire. – „Megcsináljuk a rádiót!” Hát így lettem a Vörösmarty Rádió munkatársa 1993-ban. Közben csodálatos közösség alakult a rádió köré, volt, hogy harmincan voltunk a stúdióban, annyira szerettek itt lenni a kollégák és a kodolányis diákok is. Megindult a műhelymunka, nagy reményekkel, új műsorokkal. Kilenc hónapos volt a rádió, amikor a főiskola már egy másik igazgatója megjelent a négykor kezdődő adás előtt negyed négykor és tizennégy emberből tíznek átadta a felmondólevelét. Botrányos volt, főleg, hogy nem tudtuk az okát, mert nem magyarázták meg. Minket annak az adásnak a végén úgy zártak ki a rádióból, hogy csak a legszükségesebb személyes dolgainkat vihettük magunkkal. Sokat küzdöttünk akkoriban a rádióért az akkori polgármesternél, de még a minisztériumban is jártunk, hogy megoldást találjunk erre a lehetetlen helyzetre. Ebbe az elválásba majdnem belehaltunk, de nem tudtuk megmenteni.
Mekkora változást jelentett utána a Fehérvár Rádió? Hiszen az már kereskedelmi, más műfajokkal.
Tizenhárom évig dolgoztam ott, és jól éreztem magam. Nagyon sokat kaptam, lehetőséget, mélyvizet, kihívást, gyakorlatban szerezett tudást. Inkább riporter voltam, mint rádiós műsorvezető, jöttek a pályázatos műsorok, amiket már én csináltam. Tartalom kellett, komolyabb, jó feladataim voltak, szívesen dolgoztam rajtuk. Elismeréseket kaptam, díjakat, jól esett, nagyon megtisztelő volt.
De ez sem tartott örökké...
Megint egy fájdalmas időszak jön. Mindig riporternek tartottam magam, politikai nézetek sohasem határozták meg a munkámat, mégis azt hiszem, ilyen meggondolásból lettem parkolópályára téve a Fehérvár Rádiónál. „Fizetése meghagyása mellett munkájából felmentem” – ezzel a szövegezéssel kaptam egy papírt. Kérdeztem, hogy miért, de érdemi válasz nem érkezett. Nekem ez már sok volt, amúgy sem volt túl jó hangulat a rádióban. Tizenhárom évig mindent megtettem, és most elegem volt. Elköszöntem a rádiótól, egy darabig újságot szerkesztettem, majd beálltam eladónak egy bútorházba.
Miként viselted a bizonytalanságot?
Érdekes, van, aki olyankor összeszakad, én akkor szedem magam össze igazán. Ilyenkor mindig egészségesen kezdtem el élni, mindig fogytam, akkor nem hagytam el magam. Aztán egy évig a Szuperinfónál dolgoztam, majd a Fehérvári 7 Nap lapigazgatója lettem. Az kegyetlen volt! Minden nap sírva mentem haza. Fél év után közölték velem, hogy az elődöm visszajön gyesről, ne haragudjak, de vissza kell adniuk a helyét. Na akkor kitört belőlem a felszabadult nevetés, ők meg csodálkoztak, miért örülök ennyire. Utána munka nélkül voltam, de azt hiszem, azért kellett így lennem, mert édesapám már nagyon beteg volt, és őt ápoltam.
Milyen újra Vörösmarty Rádiósnak lenni? Ez az a Vörösmarty Rádió, ami régen?
Németh Gábor hívott fel néhány éve, hogy jöjjek hírt szerkeszteni a rádióba. Végül műsorvezetőnek vettek fel, azóta itt vagyok. Nekem ugyanazt jelenti. Ez annak a Vörösmarty Rádiónak a névutódja, ami 1956-ban szólt, és amelynek férjem és munkatársam, Horváth Miklós édesapja volt a műszaki vezetője. Ez a név a közszolgálatot jelenti. Az igazi rádióműsor itt készül!
El tudod magad képzelni klasszikus nyugdíjasként?
Egyelőre még nem. Egészségügyi értelemben is sokat teszek ezért, és azt hiszem, ez nem az az állapot, amikor vissza kell vonulnom. Úgy érzem, ha otthon maradnék, akkor mindennel leszámolnék. Szeretem a gyermekemet, az unokáimat, de nem vagyok klasszikus nagymama.
A külső változás is ezért van? Arra gondolok, hogy látványos fogyáson mentél keresztül az utóbbi hónapokban.
Édesapám meghatározó volt az életemben, mindig neki akartam megfelelni, ez a motiváció végigkísért. Öt éve azonban elment közülünk, és amikor elkezdtem konditerembe járni és a tükör elé álltam, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt most magamért csinálom. Életemben először magamért, mert nem kell senkinek bizonyítanom. De a sport megtanított alázattal győzni és méltósággal veszíteni. Most, amikor be tudtam magamnak bizonyítani, hogy képes vagyok harminckét kilót fogyni, hogy életképessé tudom tenni a szervezetemet, hogy képes vagyok egy órát edzeni a konditeremben, mint a húszévesek, akkor lehet, hogy még nem most kéne elmenni nyugdíjba. Ha az ember kap egy lehetőséget, akkor él vele, de csak addig, amíg vállalható.
