Cristina Porres Mormeneo otthonra talált FehérváronCristina Porres Mormeneo otthonra talált Fehérváron
Egy táncművésznél az indulás, indíttatás nagyon fontos. Te magad mindössze négy éves voltál, amikor elkezdted a táncot. Történt mindez egy Barcelona melletti kisvárosban, Tarragonában.
Őszinte leszek, amikor kezdtem, nekem nem nagyon tetszett a tánc, ez tulajdonképpen egy büntetés volt édesanyámtól, aki nem szerette, hogy fociztam, mert mikor hazaérkeztem, szinte mindig mindenem piszkos volt. Ő találta ki, hogy nekem ahhoz, hogy nő legyek és megtanuljam a szép női mozgást, táncolnom kell. Az első négy év nehéz volt, és amikor nyolcéves lettem, azt mondta édesanyám, hogy most már nem kell járnom, mert ez bőven elég, hiszen megtanultam viselkedni. Addigra viszont nekem már annyira megtetszett a tánc, hogy mindenképpen szerettem volna folytatni. Ebben az iskolában még két évig maradtam, aztán a tanárnő ajánlására Barcelonába kerültem a konzervatóriumba. Édesanyám pedig úgy gondolta, ha már egyszer adódott a lehetőség és elég ügyes vagyok ahhoz, hogy felvegyenek, költözzünk Barcelonába, és így tizenkét éves koromban elkezdtem a konzervatóriumot.
Ki fedezte fel, hogy ez a gyönyörű, tűzrőlpattant katalán kislány tehetséges?
Az első tanárom biztatott, bár akkor még nem voltam képes a „nagy nyitásra” sokat kellett dolgoznom, hogy ez meglegyen. Ő azt mondta, hogy az érzés is fontos, tehát nem csak az, hogy a lábat milyen magasra tudjuk felemelni.
A hölgyeknél mindig kritikus időszak, amikor felnőtt korba lépnek. Te tizennyolc esztendősen fogtad magad és nyakadba vetted a világot.
Először nyári kurzusra mentem Prágába, tíz európai próbatánc után. Kaptam volna ugyan szerződést, de nem tetszett az együttes repertoárja. Aztán találkoztam Egerházi Attilával és az ő koreográfiáival, és azonnal rádöbbentem, hogy ez az, amit keresek. Beszéltem vele, hogyha van hely, szeretnék az ő társulatában táncolni, amire akkor ugyan nem volt lehetőség, de azt ajánlotta, ösztöndíjasként szívesen foglalkozik velem.
Előtte jártál Ausztriában, Hollandiában, Lengyelországban, így ez bizonyosan egy szerencsés találkozó volt, hiszen Egerházi Attila Gödöllőről került a Bohemian színházba, Prágába. Gyorsan otthonra találtál Prágában?
Ez egy nyári kurzus volt, és ma is nagyon nagy köszönettel tartozom a tanárainknak, hiszen ezt ők ajánlották. Azt mondták, hogy akinek még nincs szerződése, ott találkozhat olyan koreográfusokkal, akiknél bemutatkozhat. Végülis így találkoztam Attilával. Ezek a nyári kurzusok azért is fontosak, mert az ember soha nem tudhatja, ha még nincs szerződése, hogy hol talál magának társulatot, hiszen a próbatánc egyetlen nap, míg egy kurzus egy hét, amikor megmutathatja magát egy táncos.
Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy megérkeztél, amikor kimondtad, hogy itt van a jelenem és a jövőm is?
Amikor Gödöllőn elkezdtem dolgozni, három hónap után éreztem, hogy ez az igazi. Nagyon tetszett a munka. És bár nagyon más az élet itt Magyarországon, ez különösebben nem zavart.
Melyik volt a kulcspillanat a táncos pályafutásodban felnőttként, ami valódi táncossá, balerinává tett?
Amikor először megkaptam Michaela szerepét a Carmenben Egerházi Attilánál, az egy olyan szerep volt, ami illik hozzám. A negyedik évben már nem izgultam annyira, nem remegett minden porcikám, amikor színpadra léptem. Észrevettem, megtanultam, hogy mit lehet, mit kell csinálni.
Melyek azok a koreográfiák, amelyek illenek hozzád és amelyeket szívesen táncoltál? Nagy kihívás kortárs balettet táncolni?
Ma már tudom, hogy hol a határ a klasszikus balett és a kortárs táncszínház között. Ennek ellenére vagy inkább éppen ezért, nem megoldani szeretném, hanem tökéletesen csinálni. Én nem tudok kényelmesen csinálni semmit, számomra a klasszikus balett cirkusz. A klasszikus koreográfiákban kétfajta érzés van: vagy nagyon boldog vagy, vagy nagyon szomorú. A kortárs tánccal én sokkal jobban ki tudom fejezni magam. A klasszikus balettban beletesznek egy dobozba, hogy mit kell érezned, mit kell csinálnod. A kortárs balettban azt is érzed, hogy sírsz belül.
Azt mondják, a kortárs táncban a táncosok megtanulnak szavak nélkül, a testük, a lelkük, az érzelmeik, a nőiességük finom nyelvén kommunikálni. Ha már a nőiességnél tartunk, tapasztaljuk, hogy a balett táncos hölgyek gyönyörűek, korántsem csoda, hogy társra találnak. Megérkeztünk a társas kapcsolathoz, hiszen Egerházi Attila hivatalosan is a társad. Mit jelent egy táncos számára, ha az igazgató, a művészeti vezető a szerelme?
Érdekes volt, hiszen elég nagy a korkülönbség köztünk. Amikor először találkoztam Attilával, mint igazgatóval, azt láttam és éreztem, hogy nagyon őszinte ember. Tetszett nekem, nemcsak mint igazgató, művészeti vezető és koreográfus, hanem mint ember is. Attilával nem első látásra jött a szerelem, hanem folyamatosan alakult ki köztünk, ahogyan egyre inkább megismertük egymást a próbák alatt. Aztán beszéltem édesanyámmal, hogy mit tegyek, mert olyan érzésem van, hogy mindig szeretnék Attilával lenni, és hiányzik, amikor nincs velem. Ő azt mondta, ha ez az érzés kölcsönös, akkor semmi baj.
Az ország és városváltások mennyire viselnek meg egy táncost? Összetartó csapat vagytok, mit gondolt a mag, amikor kiderült, hogy Székesfehérvárra költöztök?
Örültünk mindnyájan, először leginkább azért, mert Magyarország nincs távol Csehországtól, tehát nem a világ végére kellett jönnünk. Mikor érdeklődtünk Magyarországról, már tudtuk, hogy mi vár ránk, hiszen voltunk turnézni és megtapasztaltuk, hogy sokkal közvetlenebbek az emberek és Székesfehérvár nagyon szép város. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy tudtuk, Attilával fogunk dolgozni. Ez pedig mindent visz nálunk, teljesen mindegy, hogy hol vagyunk.
Rendkívüli kihívás lehetett számotokra, ugyanis Székesfehérváron a balett ismeretlen műfaj volt. El kell, hogy mondjam, hogy mi az, amiért mélységesen tisztelnek benneteket a székesfehérváriak. Tanuljátok a magyar nyelvet, illetve városnéző túrán is részt vesznek a társulat tagjai, hogy minél jobban megismerhessék azt a várost, ahol élnek és dolgoznak. Valljuk be, ez ritkaság ma.
Nagyon szeretjük a várost és örültünk, hogy az első bemutató után állva tapsolt a közönség, nagyon jó érzés volt. Én magam a függöny mögött még könnyeztem is. Óriási dolog volt, amit kaptunk tőlük, és amit előadásról előadásra kapunk. Néhányan már mondták is, hogy meglepődtek, hogy egy kortárs táncelőadás ilyen is lehet, és ezek a vélemények nagyon sokat jelentenek nekünk. Én is azt gondolom, hogy komoly és fontos dolog, amit csinálunk itt a városban, hiszen ennek egyáltalán nem volt előzménye. Próbáljuk most is bemutatni, hogyan működik, hogy dolgozik, próbál egy balett együttes, és azzal hogy a közönség szép lassan megismer bennünket, lassan felépítjük magunkat. Fontos, hogy telt ház előtt játsszunk, hiszen ez energiát ad, oda-vissza nézőnek és táncosnak egyaránt. A város megismeréséről pedig annyit, hogy amikor nem dolgozunk, próbáljuk otthonunkká tenni, hiszen itt élünk, ez az otthonunk, székesfehérváriak vagyunk.