Harminc év után is izgulok még néha! – beszélgetés Sasvári Csillával
Harminc év után is izgulok még néha! – beszélgetés Sasvári Csillával
Harminc év után is izgulok még néha! – beszélgetés Sasvári CsillávalKislányként volt benned szereplési vágy? Mennyire voltál cserfes, beszédes?
Nem, soha nem akartam sem tévés sem rádiós néni lenni. Sőt, mi több, rettenetesen lámpalázas gyerkőc voltam. Jó tanulóként a vidéki iskolai ünnepségeken ki kellett állnom verset mondani, énekelni. Nem volt gond megtanulni ezeket, de borzasztóan izgultam. Egy súlyproblémával küzdő gyerek eleve gátlásos. Nyilván mindig megoldottam ezeket a feladatokat, de nem terveztem, hogy ez lesz a hivatásom. A szakmámba mindig úgy sodort az élet beljebb és beljebb. Zenét is tanultam, a tinédzser éveim jó részét pedig a sport töltötte ki 12 és 20 éves korom között. Tulajdonképpen egy zárt burokban éltem, edzőtáborok és versenyek között. Az edzések pedig nem a beszélgetésről szóltak. Olyannyira zavarban voltam, hogy nagyobb társaságban nem is nagyon szólaltam meg. Ha hiszed, ha nem, az még a mai napig előfordul, hogy lámpalázas vagyok, ha meg kell szólalni. Találkoztam gimnáziumi osztálytársammal jó tíz évvel ezelőtt, aki azt kérdezte: Ugye nem Te vagy az a Sasvári Csilla a rádióban?
Tulajdonképpen egy rádióstúdió is egy meghitt burok.
Igen persze, de műsorvezetőként nagyon sokat dolgoztam színpadon, közönség előtt is. Az is működött. Ebben benne volt egy erőteljes önbizalomváltás is: a gátlásos kislányból huszonöt-huszonhat éves koromra lefogytam, nagyon megváltozott a külsőm, ami hozott egy új belsőt. És ekkor jött a lehetőség, hogy akarok-e egy épülő tévé munkatársa lenni. Valamelyest minden megszólalásomért, még harminc év után is szurkolok. De talán abba rejlik a titok, hogy számomra ez nem csak munka, hanem szerelem is.
Mit szeretsz benne a legjobban?
Ha érzem, hogy jót teszek az emberekkel. A színpadról közvetlenül is láthatom az arcukon az örömöt. A rádióban is teszem a dolgom, és közben mindig eszembe jut - mondjuk egy vasárnap délelőtti műsorban -, hogy aki hallgat, az azért teszi, mert neki ez jó. Lehet, hogy könnyebben főz, vagy könnyebben takarít közben. Szeretem az embereket.
Érzékeled azt a visszajelzésekből, hogy családtagnak tekintenek a hallgatók?
Amikor a karácsonyi időszakban a látványstúdió előtt toporog egy idős házaspár, és a kezembe nyomnak egy tábla csokit, azzal a szöveggel, hogy „Karácsonykor a szeretteinket megajándékozzuk. Nincs sok pénzünk, de egy apróságot mindenképpen adni szeretnénk. Hiszen ott él a konyhánkban, a hűtőszekrény tetején, és nagyon szeretjük!” Ilyenkor persze, hogy könnybe lábad a szemem! Egy nyári rendezvényen egy idősebb, sötétkék kosztümös, katonásan fegyelmezett hölgy lépett hozzám, aki határozottam kezet nyújtott. „Muszáj volt idejönnöm a kedvenc rádiómat megnézni. – mondta. – Nagyon boldoggá tesz, hogy az én Csillámmal kezet foghatok! Viszontlátásra!” Szóval vannak csodálatos visszajelzések, persze. Nyilván sokkal kevesebb, mint egy színházban egy színésznek, aki minden előadás után megkapja a maga tapsát.
Milyen témák a szívügyeid?
Az életmód, a család, és amit a legtöbben tudnak rólam, a házi kedvencekkel való törődés a szívem csücske. Az az igazság, hogy visszagondolva mindig az volt a kedvencem, amivel éppen foglalkoztam. Nem mondom, hogy nem volt kihívás a targoncák gázüzeművé történő átalakításáról riportot készíteni, de az is jó volt! Korábban szerettem kereskedelmi riportokat is készíteni, abban pedig az volt az öröm, hogy a megrendelőnek sikerült azt adni, amit elképzelt. Hogy az, aki fizetett azért, hogy a rádióban megszólalhasson, utána csupa pozitív kritikát kapjon. Egy időben riporterként a mindennapjaimat az autókereskedők között éltem, és minden szalonban volt olyan autó, amibe beleszerettem! Imádtam róluk beszélni!
Ha már a család szóba került: a kisunokáid mennyit érzékelnek abból, hogy a mama a rádióban beszél?
Nem sokat. Nagyon picik még, a legkisebb másfél éves. A hat éves már tisztában van vele, hogy mamának mi a foglalkozása. De ahogy a fiamat sem hozta ez lázba kiskorában, úgy a gyerekeket sem. Számukra ez így természetes. A fiamnál a legnagyobb sztori talán az volt, amikor jött haza a kollégiumból, és a vasútállomáson a haverjai azzal fogadták, hogy anyád rappelt a rádióban! Mikrofon nélkül ugyanolyan vagyok, mint más nagymama. Vagyis nem teljesen, mert sokkal kevesebbet látnak… Az újraházasodásoknak köszönhetően az én unokáimnak három nagymamája van. Bár én lakom legközelebb, két utcával odébb, mint ők, de engem látnak a legritkábban.
A munkában eltöltött évtizedeid alatt sokat változtak a körülmények és a technika. Nehéz volt megszokni?
Régebben keveset voltam a technika közelében. A szalagos magnóknál az volt a feladatom, hogy ragasztó csíkokat vágjak a hangmérnöknek, aki ezeket a hatalmas nagy szalagtekercseket vágta, merthogy mi még így kezdtük. Emlékszem arra a történetre, amikor éjszaka csináltuk a másnapi műsort, és hajnal háromkor az az óriási szalag szétesett, leesett a hangmérnök kezéből. Reggelig tekergettük vissza, hogy adásba tudjunk menni. Nem tudom, hogy az volt-e nehezebb, vagy most küzdeni az informatikával. Később, a kereskedelmi rádióban ha külső helyszínen dolgoztam, vittem egy keverőpultot, egy kis telefon-összeköttetést, és nagyjából felhasználói szinten tudtam működtetni. 2013. februárjában, itt a Vörösmarty Rádióban találkoztam először azzal, hogy egyedül keverjem a műsort. Itt tanultam meg a keverőpultot kezelni, három monitort követni egyszerre. Rájöttem, hogy nagyon jó ez, mert így a magam ura vagyok.
Hogy telik a napod, amikor nem dolgozol?
Szeretek otthon lenni, keveset járok társaságba. Azt szoktam mondani, hogy én egyébként is egész nap beszélgetek. Otthon vár bennünket három kiskutya, akik minden bút és bánatot feledtetnek azonnal, és teljes figyelmet kérnek. Rádiót sem hallgatok otthon, mert rögtön szakmai füllel kezdem figyelni az adásokat. A férjem viszont igen. Úgyhogy ha Ő otthon van, és én később megyek haza, akkor végigjárom a kertet, a lakást, a fürdőszobát, és mindenütt kapcsolgatom ki a rádiókat. A tévét viszont szívesen nézem. Lefekvés előtt még átolvasom a netet, és ami elalvás előtt levezeti a feszültségemet: tableten játszom, a Fekete özvegy és a többiek című játékot.
