A kívülálló (The Outsider) sorozatkritika: az évtized szériája lehetett volna, ha nem Stephen King a megálmodója
A kívülálló (The Outsider) sorozatkritika: az évtized szériája lehetett volna, ha nem Stephen King a megálmodója
A kívülálló (The Outsider) sorozatkritika: az évtized szériája lehetett volna, ha nem Stephen King a megálmodójaKülcsín
Szó mi szó, Stephen King adaptációival már tele a padlás. Ezzel persze nem lenne semmi gond, ha egytől egyig olyan alkotásokról lenne szó, amelyek egyöntetű sikereket érnének el. Ám a filmes és sorozatos adaptációk sajnos távolról sem közelítik meg King kifogástalanul megalkotott műveit, így egy-egy balul elsült feldolgozás csak egy gondolat szokott az eszembe jutni: majd legközelebb.
Hogy ne csak a rosszról emlékezzek meg, azért a közelmúltban is akadtak ígéretesebb produkciók: többek között meg kell említenem az Az első felvonását vagy a 2019-es Álom doktort, sorozatok terén pedig nálam egyértelműen a 11.22.63. viszi a prímet, amely a Kennedy-gyilkosság korszakába kalauzolja el a nézőket.
Ha rám hallgattok, azonnal rávetitek magatokat, ugyanis a James Franco főszereplésével készült, hívott nyolc részes széria szerintem a legjobb King-adaptáció lett, amely valaha a képernyőre került. Tudom, tudom, ott A remény rabjai, az 1408 és a Ragyogás, de én akkor is kiállok a véleményem mellett.
És ha már sorozatok, akkor meg kell említenem Stephen King két éve kiadott (magyarul is megjelenő) A kívülálló című misztikus krimijét, amelyről szintén úgy gondolta Hollywood, hogy megérne egy misét, amelyet egy tíz epizódos széria formájában tálalnának a gyanútlan King-hívőknek. A végeredmény pedig magáért beszél, bár én nem vagyok maradéktalanul elégedett.
Sztori
A kívülálló első részében rögtön egy Flint Cityben játszódó gyilkossági ügy kellős közepébe csöppenünk, amikor is Ralph Anderson nyomozót (Ben Mandelsohn) vezényelik ki egy különös kegyetlenséggel megölt tizenegy éves fiú holttestéhez. Andersont igencsak felkavarják a látottak, így nagy vehemenciával veti bele magát a tragédia felgöngyölítésébe.
A gyors és hatékony munkának köszönhetően a szálak a kisváros iskolai baseballcsapatának edzőjéhez, Terry Maitlandhez (Jason Bateman) vezetnek, akit egy meccs kellős közepén vernek bilincsbe, ezzel is jelezve: a rendőrség száz százalékig biztos abban, hogy a gyilkost kapták el.
Igen ám, de a megdönthetetlen bizonyítékok ellenére (szemtanú, térfigyelő kamerák felvételei és a DNS) mégsem lesz olyan biztos Terry bűnössége, ugyanis a férfi a bűntény idején száz mérfölddel odébb, egy nevelői konferencián vett részt, amit számos tanú és videofelvételek igazolnak.
Na, ilyenkor mi van?
Azt, hogyan lehet egy ember egyszerre két helyen eleinte mi sem tudjuk megfejteni, ám a sztori előrehaladtával olyasmivel találkozhatunk, amivel szinte biztosan nem volt még dolgunk krimisorozatok történetében.
Karakterek
A kívülállót nemcsak az eszméletlenül hatásosan megteremtett, hátborzongató és nyomasztó atmoszféra emeli ki az átlagos sorozatok közül, hanem a színészek is kőkeményen hozzáteszik a magukét a produkció sikeréhez.
Ki kell emelnem a rögtön az első képsorokban megismert nyomozót, Ralph Andersont játszó Ben Mandelsohnt, aki kisujjból hozta az élet által (egy magánéleti tragédia áll a férfi lecsúszásának hátterében) meggyötört és fásult rendőrt, akinek mindene a munka, és soha, semmilyen körülmények között nem kérdőjelezi meg a racionalitást: azaz mindenre van magyarázat, és ebben nincsen helye a földöntúli elméleteknek. Nyilván ez a későbbiekben változni fog, így ez a karakterfejlődés adja A kívülálló sava-borsát.
Na, és persze a Cynthia Erivo által életre keltett Holly Gibney magánnyomozó, akinek véleményem szerint a sorozat legjobb jeleneteit köszönhetjük: akkor indul be igazán a széria, amikor Holly a nyakába veszi a gyilkosságból származó információkat és ellátogat az állam környező településeire, amely során a néző ténylegesen azt érezheti, hogy ízig-vérig krimivel van dolga.
Nem beszélve arról, hogy Holly lesz az, aki rávezeti a nézőt a végső megoldásra is, ám Anderson nyomozó hitetlenkedése mindig adott egy olyan kapaszkodót, amelynek köszönhetően a realitás talaján maradva próbáltam megfejteni a rejtélyt. A végén aztán borul minden, de ez a kettősség teszi igazán élvezhetővé a sorozatot: mi az, amit elhiszünk és mi az, amit nem?
Összegzés
Na, hát ha végeredményben nem is azt kaptam, amire számítottam (vagyis nagyjából éreztem, hogy valami ilyesmi sztorit látok, ám naivan bedőltem a kommentelőknek), azért azt el kell ismerni, hogy A kívülálló igencsak kivételes sorozat lett, amelyből csak úgy sugárzik az igényesség, ennek köszönhetően pedig számos olyan élménnyel lettem gazdagabb, amely után kimondhatom: vétek lett volna kihagyni!
A kívülálló az egyik legerősebb Stephen King-adaptáció lett, amelyben tökéletes egyveleget alkotnak a nyomasztó képek és a kifogástalanul megkomponált zenék, ennek köszönhetően pedig folyamatosan az az érzése támad az embernek, mintha a következő pillanatban valami szörnyűség következne be, így lényegében végigparáztam az egész szériát - az utolsó néhány epizódot leszámítva.
És most jön a feketeleves: míg az első epizódok szinte hibátlanul építkeztek és egyre jobban elmélyítették a nézőt a rejtélyben és a misztikumban, addig az utolsó részek sokkal inkább egy össznépi leszámolásra emlékeztettek, ahol úgy éreztem magam, mintha egy házibuli másnapján lennék, ahol mindenki összevissza ténfereg és csak az időt akarják elütni a következő buszig.
Persze a végső leszámolás már megint azt az orcáját mutatta, amiért megkedveltem A kívülállót, ám az két-három etapos rövidzárlat elég volt ahhoz, hogy ne a legjobbakkal együtt emlegessem a szériát. Pedig bőven volt benne potenciál és összességében így is nagyot szólt, ám sokkal többet vártam tőle.
Ettől függetlenül a krimi-rajongóknak kötelező, Stephen King kedvelőinek meg aztán egyenesen kihagyhatatlan, ugyanis sanszos, hogy az egyik - ha nem a - legjobb adaptációjával van dolgunk.
