Inkább kockáztatok, mint hogy középszerű legyek! - beszélgetés Krisztik Csaba színművésszel
Inkább kockáztatok, mint hogy középszerű legyek! - beszélgetés Krisztik Csaba színművésszel
Inkább kockáztatok, mint hogy középszerű legyek! - beszélgetés Krisztik Csaba színművésszelIdén te nyerted el a Kaszás Attila-díjat, melyhez ezúton is szívből gratulálok! Milyen üzenete van számodra ennek az elismerésnek, mit jelent neked az, hogy megkaptad?
Köszönöm szépen. Ez mind a szakma, mind a közönség elismerése szempontjából elég hízelgő számomra. Mind a két oldalról egy olyan típusú visszajelzés, ami bátorít engem abban, hogy ahol vagyok, amit csinálok, az jó. Megerősítést kaptam, és igyekszem a jövőben is méltó maradni erre.
Érzékelted azt, hogy esélyed van rá, hogy megkapd?
Semennyire. Az nekem már kellőképpen nagy dolog volt ezen a nyáron, hogy egyáltalán foglalkoztak velem. Már arra sem számítottam, hogy szakmai elismerésként bejutok a harmadik körbe. Aztán pedig, hogy a közönség szeretete ennyire átölelt, az meg kifejezetten hab lett a tortán.
Mennyire volt sejthető a gyerekkorodból, hogy ezt a pályát fogod választani?
Eléggé sejthető volt. Határozott voltam, már tizenévesen eldöntöttem, hogy én ezt szeretném csinálni, persze akkor még nem tudtam ezt szakmaként kezelni. Inkább egy erőteljes gyerekkori exhibíció volt, rengeteg dologba belefogtam, hogy az energiáimat levezessem. Annyi minden érdekelt... Egy ilyen típusú személyiséghez pedig a színészet kifejezetten passzol, mert színészként is számtalan szituációba belehelyezkedünk. Ezt izgalmasnak találtam, természetesen akkor még nem tudtam, hogy sokszor megterhelő is. Egy leállíthatatlan örökmozgó voltam. Ez sok szempontból ma is megmaradt, de talán kezdek felnőni…
Milyen körülmények között képzeljük el a gyerekkorodat?
Ma már azt lehet mondani, hogy nagy családból származom, három testvér közül vagyok a legkisebb. Én már nem várt gyerek voltam. Egy kisvárosban, Margittán nőttem föl, kétnyelvű környezetben. Kötelezően tanultam románul. Hogy ebből kiszakadjak, és beteljesítsem a vágyamat, miszerint csak magyarul szeretnék tanulni, középiskolásként átjöttem Magyarországra, és művészeti iskolában tanultam tovább Szentesen. Majd a Színművészetire mentem. Aztán itt ragadtam. Egyre több minden ideköt, már nem csak szakmailag, hanem érzelmileg is, mert a családomat is itt találtam meg. De attól függetlenül nagyon szeretek hazamenni.
Szüleid, testvéreid ott élnek továbbra is?
Nővérem Székelyföldön, de a bátyám meg a szüleim Margittán élnek.
Gyakran el tudnak jönni, hogy lássanak téged a színházban?
Igen, a szüleim minden előadásomat látják, érdeklődnek, szeretném is, hogy jöjjenek és minél többször találkozzunk. Ugyan hozzászoktam a távolsághoz, és hogy ritkán látom őket, de azért azt nehezen viselem, amikor ez már hosszú hónapokon keresztül húzódik. Ők már nyugdíjasok, ezért szerencsére sűrűbben tudnak jönni. Testvéreimet nem látom elég gyakran, ez el is szomorít. De hát mindenki végzi a munkáját, távol vagyunk egymástól, nem olyan könnyű kiszakadni a hétköznapokból.
Fontos számára, hogy játéka megmozdítson valamit az emberekben (Fotó: Horváth Reni)
Amikor ünnepek közelednek, azért szorosabbra tudjátok fűzni a családi szálakat?
Igen, igyekszünk. Remélem, idén is összejön, hogy mindannyian találkozzunk. Ilyenkor a feleségemmel hazamegyünk a szüleimhez, ahogy a nővérem és a családja is, és próbálunk legalább 2-3 napot együtt tölteni. Nekem ez nagyon fontos, ilyenkor mindig azt érzem, hogy valami olyan részemben lesz harmónia, ami egyébként a hétköznapokban egy kicsit eltűnik, háttérbe szorul. Ilyenkor ez visszatér és újra feléled.
Beszéltünk a sikereidről, az elismerésről, ami most ért téged a nyáron, nyilván ebből az ember nagyon sok pozitív energiát merít. De minden bizonnyal a kudarcokból is lehet tanulni. Neked voltak ilyen jellegű tapasztalataid?
Erről is szól a színészet, hogy a kudarcokból építkezik az ember. Állandóan utakat keresgélünk. Már magában a próba szóban is benne foglaltatik ez a kísérletezgetés. A folyamat során sok útról kiderül, hogy nem járható vagy mégsem azon kéne elindulni. Ez valahol egy folyamatos kudarcélmény. De nem mindegy, hogy az ember miként építkezik belőle, hiszen állandó része a szakmánknak. Bizonyos néző egy adott színházi előadást kifejezetten kiválónak tart és releváns színházi élménynek, miközben egy kettővel mellette ülő pedig élete legborzalmasabb élményét látja benne. Volt részem Fehérváron hasonló produkcióban. Szeretnek engem a rendezők kicsit kísérletezőbb felfogásban is megmutatni, és ez bizony kockázatokkal jár. Sokszor a nézők ezt elutasítják, én pedig tulajdonképpen örülök annak, hogy ezt ki is fejezik. A tündöklő középszernél rosszabbat nem tudnék elképzelni, küzdök is ellene. Ha valami nem tetszik, azt inkább őszintén nyilvánítsák ki. Hiszen ez is azt jelenti, hogy a játék megmozdított bennük valamit.
Nyilván tanulható folyamat, hogy az ember mindig építkezzen ezekből a tapasztalatokból. Ugyanakkor alkati kérdés is, hogy ezt így kezeled?
Azt nem mondtam, hogy jól kezelem! Az, hogy bennem mi játszódik le, azt többnyire inkább megtartom magamnak. Hiszem, hogy az építkezés folyamatában az is benne van, hogy az ember porig rombolódik. De persze ilyenkor az önbizalom is sérül, ha a színész azt érzi, hogy mindent megpróbált, mindenét kirakta, ennek ellenére elutasítják. Nehéz ezt megélni. Kicsit tönkre is megyünk ebbe... Amikor ezek az érzések lecsitultak és megnyugodtak, akkor lehet újrakezdeni, újraépítkezni.
Dolgozol színházi és filmes színészként is. Melyik miért áll közel hozzád, és mi az, ami nehéz egyikben vagy másikban?
Sajnálatos módon filmes tapasztalataim igazán komolyak még nincsenek, igazán hosszú távú forgatáson még nem vettem részt. Valahogy olyan, mintha összehasonlítanék két teljesen más ízű ételt. Mások a követelések, más a rendszere a színházi létezésnek, és más a filmen való színészi létezés. Az origója ugyanaz, az érzelmeket ugyanott tápláljuk, ám a film kifejezőeszközei jóval finomabbak. A filmes helyzetben a kamera kicsit olyan, mint egy kukucskáló személy. Ez sokkal intimebb, közel van, a hatása egész más, mint színpadon a közönségnek. Például, ahhoz, hogy a fehérvári színházban az utolsó sorban is értsék azt, amit mondok, egy speciális színházi beszédtechnikát kell alkalmazni. Ugyanezt nem vehetem elő a kamera előtt, mert nagyon hazugnak hatna.
Érdekes, mert én nézőként a színházat érzem intimebbnek, a személyes jelenlét miatt.
Ez is igaz. De ezt a nézők nem mindig érzékelik. Sokszor mintha azt hinnék, hogy mi nem érzékelünk, veszünk észre semmit abból, ami a nézőtéren történik. Mintha nem tudatosítanák, hogy itt hús vér emberek vannak jelen, és minden ott, abban a pillanatban történik. Épp a napokban egy stúdiószínpadi előadáson történt meg, hogy egy hölgy fölvette a telefonját, és elmondta teljesen nyugodtan: bocs, de én most színházban vagyok, nem tudok beszélni, leteszem! Miközben épp egy érzelmileg feldúlt és feszült jelenet zajlott a színpadon.
Varga Máriával a Vérnász című darabban (Fotó: Horváth Reni)
Döbbenetes amit mondasz. Olyan érzésem támadt, mintha ez a hölgy valami virtuális illúziót élt volna meg, mintha ti nem is lennétek igazából jelen, hanem csak egy képernyőt nézne.
Valójában nem tudom, mi játszódott le benne, de én legszívesebben kiszóltam volna: de hát itt vagyunk! Az egyik kollégám éppen egy feszült érzelmi jelenetet játszott. Ez nagyon illúzióromboló tud lenni.
És egyértelmű tiszteletlenség is.
Ebben nem is a tiszteletlenség része fájt. Mert a tiszteletlenség egyfajta társadalmi normáknak való megfelelésről szól, a színház pedig állandóan a társadalmi normák hitelességét boncolgatja. Ilyen szempontból, ha valaki bejön félmeztelenül nézni egy előadást, az engem egyáltalán nem zavar. Ha érdekli a darab. Inkább az zavar, hogy ezek szerint a nézők és az előadó között nem jött létre a szál, amit sajnált volna megszakítani, inkább fogadta a hívást. Hogy nem igyekezett mihamarabb kinyomni a telefont, nehogy lemaradjon az előadásról. Hasonló esetben elsősorban magamat hibáztatom, hogy valószínűleg nem sikerül átütnöm valami olyan falat, amit pedig ilyenkor át kell. Nagyon csalódott voltam utána, hogy ezzel a hölggyel most nem sikerült megteremteni ezt a közösséget, ami tulajdonképpen a színház lényege.
Olvastam rólad, hogy egy ideig Londonban is éltél. Ott milyen tapasztalatok értek?
Az nekem egy kaland volt tulajdonképpen. Ki akartam szakadni a színházi közegből egy évre. Azt éreztem: arra van szükségem, hogy egy kicsit mással foglalkozzak, hogy aztán szellemileg felfrissülve térhessek vissza a szakmámhoz. Tulajdonképpen így is történt. Elölről kezdtem kicsit az életet, mosogattam, sepregettem, takarítottam, kávét főztem egy étteremben, ahol végül nem fizettek ki egyáltalán. Aztán egy kávézóba kerültem, kitanultam a barista mesterséget, egész jó kis tudást szereztem kávéfőzésből, szépen formázom a tejhabot és megismertem picit a tudományos hátterét a kávé kultúrájának. Hasznos és izgalmas időszak volt. De már nagyon nagy honvágy gyötört egy év után, és eleve nem is terveztem hosszabbra a kint létet. A feleségem is elkísért, és sikerült értékes barátságokat kötnünk ott más, azóta szintén hazatért magyarokkal, akikkel a mai napig összejárunk. Szóval megérte. Ja, és megtanultam angolul.
Tapasztalatom szerint egy ilyen időszak megtanít más szemmel nézni az egész életünkre.
Valóban. Amikor hazajöttem, kvázi turistának éreztem magam Budapesten. Egész másképp kezdtem el nézni az épületeket, különleges részleteket vettem észre, amik mellett korábban csak úgy elmentem. A viszonyulásom is más lett. Nem ez volt életem legjobb éve, sok szenvedéssel is járt, de feledhetetlen. Ha elölről kezdhetném, kevesebbet szoronganék, sokkal szabadabban kezelném az egészet. Összességében viszont szeretek itthon élni, minden nehézsége mellett én ide tartozom, és ide akarok tartozni.
Budapesten éltek, ha jól értem.
Igen. Alapjában véve én szeretem a nagyvárosi létet, de emellett szeretek kivonulni is belőle.
Maga a kint töltött időszak változtatott a hosszú távú elképzeléseiden, célkitűzéseiden a szakmádat illetően?
Megerősített abban, hogy nekem ezt csinálnom kell, egyértelműen. Hasonlóképpen tudom érzékeltetni, mint amikor a családomról beszéltem. Hogy vannak bizonyos dolgok, amiket az ember vagy szándékosan, vagy a sorsából fakadóan elfolyt magában. Aztán amikor újra találkozik velük, akkor végtelen melegség tölti el a lelkét, és azt érzi, hogy világ életében itt lett volna a helye. Ez valahogy így van a színészettel is. Nagyon vágytam már visszatérni és fölállni a színpadra.
A színészi játékodat illetően is érzed azt, hogy ez a tapasztalat árnyalta a személyiségedet?
Biztos vagyok benne, bár én ezt azért nem tudom megállapítani. Azt gondolom, ha máshol lettem volna, akkor meg az adott volna árnyaltságot színészetemhez. Az ember ahogy él, ahhoz képest változik. Meg amit a biológia ad. Nem ússza meg senki. De szerintem ez így rendben is van.
Az otthonodba mennyire viszed haza a szakmát?
Egy ideje már próbálok találni egy normálisan értelmezhető, egészséges medret. Korábban, amikor elkezdtem a pályát, csak a színészet létezett számomra huszonnégy órában. Annak szenteltem minden egyes pillanatomat. Ahogy kezdtem idősödni, éreztem, hogy ez nem tartható fent hosszú távon, mert egészségtelen. A magánélet segít egészséges határt szabni. Mert amikor a játékot olyan komolyan veszed, hogy többé már nem is játék, ott véget ér a varázs. Nekem ezért is nagyon fontos a család. Ott tudom magamat meghatározni: ez vagyok én valójában!
