Henri Désiré Landru, a Gambais-i Kékszakáll
Henri Désiré Landru, a Gambais-i Kékszakáll
Henri Désiré Landru, a Gambais-i KékszakállHenri Désiré Landru fényképeit megnézve egy hímnemű (tehát alapból felületes) szemlélő nem igazán érti, hogy ez a pasas hogyan csábíthatott az ágyába alig öt év alatt közel háromszáz nőt, a 30 éves tanítónőtől kezdve a 17 éves illatszerbolti eladón át az 55 éves takarítónőig. Amikor elkezdte a szakmát (1912-ben), magas, ösztövér, hajlott hátú, görbe lábú, erősen kopaszodó negyvenes ember volt, rossz fogakkal, hosszú vörös szakállal és ugyancsak vörös, szúrós bajusszal, ráadásul elég magas hangfekvésben, hadarva beszélt. De a női lélek megértésének elősegítése meghaladja cikkünk lehetőségeit, ezért nézzük, honnan jött ez a nem tipikus nőcsábász.
Landru 1869-ben született Párizsban egy gépész és egy varrónő házasságából. Gyermekkora teljesen átlagos volt, nem kínzott állatokat, nem gyújtogatott és még csak nem is lopott a sarki zöldségestől. Igaz, viszont énekelt egy templom kórusában. A középiskola elvégzése után műszaki rajzolóként helyezkedik el, majd a három év kötelező katonaság következik. Leszerelése után feleségül vesz egy masamódot, akit még el tud tartani a fizetéséből, de az egymás után érkező négy gyerek már komoly egzisztenciális problémákat vet fel. Henri ekkor, a századforduló környékén lép a bűn útjára.
Eleinte még csak szélhámoskodik, amit nagyban kezd: álnéven motoros kerékpárokat gyártó vállalatot alapít (természetesen csak papíron), s megszórja a francia sajtót fizetett hirdetésekkel, melyek értelmében a vételár 30 százalékának megfelelő előleg befizetése ellenében a terméket féláron, soron kívül kapják meg az érdeklődők. Két hét alatt több száz reménybeli biciklista utalja át a pénzt, amivel Henri diszkréten továbbáll.
A kerékpáros bizniszen kívül még számtalan hasonló csalást követ el, s nem mindig van szerencséje: 1909-ben két év, 1913-ban tíz hónap letöltendőt kap, ez utóbbit már többszörös házasságszédelgésért. A későbbi nyomozás kiderítette, hogy csak ebben az évben száznál is több partnere volt. Amikor egy év múlva az a veszély fenyegeti, hogy harmadszor is lebukik, s ezzel egy ingyenes, csak odaútra szóló hajójegyet kap az egyik, Francia Guyana-i börtönszigetre (ez volt a kor "három csapás" törvénye: a visszaesők harmadik, három hónapnál súlyosabb ítélete automatikus életfogytot jelentett a gyarmaton), rádöbben, hogy soha többé nem szabad megengednie, hogy valamelyik áldozata felismerje. Landru ekkor teszi meg az első lépést a sorozatgyilkosságok, illetve a nyaktiló felé vezető úton: megfojtja legújabb "menyasszonyát", akinek szokásához híven házasságot ígért.
Otthagyja a családját, s 1915 végén a fővárosból elköltözik egy Gambais nevű, Párizstól mintegy 50 kilométerre fekvő településre (innen a későbbi gúnyneve), ahol egy hatalmas udvarházat (a Villa Hermitage-t) bérel a kisváros szélén. Az elkövetkezendő négy évben ide hozza azokat a nőket, akiket előzetesen behálóz, elcsábít, a legtöbbször újságokban álnéven feladott házassági apróhirdetések segítségével. Miután meggyőzte őket arról, hogy egy jövőbeli házaspárnak a bankszámlája és a pénztárcája is közös, valami dumával kihátrál a jegyességből.
Szép számmal voltak olyanok, akik elhitték neki, hogy elsüllyedt az a hajó, amelyik az árukészletét vitte volna Amerikába és ezáltal elvesztette vagyonát, vagy hogy a németek által elfoglalt Észak-Franciaországban a gyárai megsemmisültek az ágyútűzben (az első világháború éveit írjuk). Ezek a hiszékenyek voltak a szerencsésebbek, hiszen ők élve megúszták a kalandot, de többen rájöttek az átverésre és felháborodottan megfenyegették Landrut, hogy első útjuk egyenesen a rendőrségre vezet, ahol feljelentést fognak tenni.
Henri szemei előtt ilyenkor felrémlett a már említett Guyana, a 40 Celsius fokos hőmérséklettel kombinált 99%-os relatív páratartalom, a vérszívó rovarok milliárdjai, a dzsungelben végzendő, napi 16 órán át tartó kényszermunka, a felügyelők korbácsai (mindezekről rendszeresen és roppant szuggesztíven írtak a korabeli bulvárlapok), majd sokadszorra is úgy döntött, hogy nem kockáztat. Márpedig ennek egyetlen útja volt: a hepciáskodó, csapkodó, fenyegetőző nőt eltenni láb alól, majd a lehetőségek szerint a holttestétől is megszabadulni. Ez utóbbi célra az udvarházhoz tartozó hatalmas külső kemencét használta.
1918 végén, három hét leforgása alatt két párizsi család is érdeklődött a gambais-i polgármesternél, hogy tud-e valamit eltűnt hozzátartozójukról, aki a településen lakó Monsieur Dupont (a másik esetben Monsieur Frémyet) jegyese. A polgármesternek egyik név sem volt ismerős, de felrémlett neki, hogy a Villa Hermitage-t egy párizsi úr bérli, akinél rendszeresen megfordulnak különféle Madame-ok és Mademoiselle-ek. Egy csendes esti vörösborozás a helyi rendőrőrs parancsnokával, majd egy kis nyomozás, melynek során megállapították, hogy mindkét eltűnt nő ugyanarra a házassági apróhirdetésre válaszolt.
A vidéki rendőr érzi, hogy ez meghaladja a kompetenciáját, s rögtön értesíti a párizsi rendőrséget, a híres Sûretét, ahol valódi profik veszik kézbe az ügyet. Összegyűjtik az eltűntként bejelentett nők adatait, felkeresik és kihallgatják hozzátartozóikat, kiderítik, hogy ki béreli a gambais-i udvarházat - vagyis beindul a rendőri gépezet. A világháború alig ért véget, rengeteg az eltűnt ember, úgyhogy a munka lassan, de céltudatosan halad: 1919. április 12-én a Sûreté őrizetbe vesz egy bizonyos Lucien Guillet-t, akiről hamarosan bebizonyosodik, hogy azonos Henri Désiré Landruval, akinek egészen véletlenül aznap volt az 50. születésnapja.
Házkutatás az udvarházban, tanúk meghallgatása, bizonyítékok kielemzése következik, s innen a rendőrség már nem tud veszíteni. A kemencében számos elszenesedett emberi maradványt találnak, illetve olyan feljegyzéseket, amelyek közvetett bizonyítékok voltak ugyan, de erősen alátámasztották a hatóságok gyanúját. Ilyenek voltak például a vonatjegyek számlái. Landru ezeket általában Párizsban vette meg önmagának és az éppen aktuális nőnek, de nem akárhogy, hanem spórolósan: magának oda-vissza jegyet vett, a "menyasszonynak" csak egy útra szólót...
Találtak továbbá egy igen precízen vezetett naplót, amelyben Landru napra pontosan feljegyezte, hogy éppen kivel hol találkozik és milyen álnevet használ. 283 (igen, jól olvastátok: kettőszáznyolcvanhárom) hölggyel randizott 1915 decembere és 1919 áprilisa között, ezalatt összesen 92 álnéven mutatkozott be. A beszélgetések, valamint az előrehozott nászéjszakák alatt kifürkészte, hogy rendelkeznek-e ingó értékekkel, bankbetéttel, ékszerekkel és más, gyorsan értékesíthető vagyontárgyakkal. Amilyen gyorsan csak lehetett, különféle ürügyekkel rátette a kezét a cuccra, majd valamilyen legendával kitáncolt a kapcsolatból. Akinek pedig leesett a tantusz, hát azt meghívta az udvarházba egy hétvégére "átbeszélni a dolgokat" - és innen kezdve már tudjuk, hogyan végezték szerencsétlenek.
Még mielőtt bárki elítélné ezeket a lányokat, asszonyokat: a világháború számtalan özvegyet és árvát hagyott maga után, akik közül sokan teljesen talajtvesztettek voltak. Főként érzelmi bizonytalanságban éltek, s egy "sürgősen házastársat kereső, tisztességes, középkorú, biztos egzisztenciájú üzletember" (ahogy Landru hivatkozott önmagára az apróhirdetésekben) elég csábítóan hatott a lelkivilágukra. Legfiatalabb áldozata 17 éves volt, a legidősebb 55.
A nyomozás (amiről a francia és a nemeztközi sajtó is nagyon részletesen beszámolt) 1921. november hetedikén fejeződött be, "csak" 12 emberölést sikerült rábizonyítani, további négy eltűnt nő földi maradványait soha nem találták meg. Fogvatartása alatt mintegy négyezer levelet kapott női rajongóitól, ezek közül közel négyszázban a levélíró feleségül ajánlkozott fel neki.
A bíróságnak a halálos ítélet meghozásához alig három hétre volt szüksége. Henri Désiré Landrut 1922. február 25-én reggel 06.10-kor a Versailles-i börtön udvarán guillotine-nel lenyakazzák. A nyaktiló alatt az ügyvédje még megkérdezte tőle, hogy bevallja-e a tizenkét gyilkosságot (a per során ugyanis végig tagadott). Henri végignézte, majd - mintegy utolsó szavakként - csak annyit mondott: Mester, ezt a titkot hadd vigyem magammal...
ADATLAP
Név (gúnynév): Henri Désiré Landru (A Gambais-i Kékszakáll)
Nemzetiség, állampolgárság: francia
Helyszín: Gambais, Közép-Franciaország
Gyilkosságok dátumkerete: 1914. decembere - 1919. áprilisa
Módszer: megfojtás, feldarabolás, elégetés
Bizonyított áldozatok száma: 12 halott
Áldozati kategória: fiatal és középkorú nők
Ítélet: halál (guillotine)
