Nézz már fel a telefon mögül, ember!
Nézz már fel a telefon mögül, ember!
Nézz már fel a telefon mögül, ember!Megvan azaz érzés, amikor hirtelen nem találod a telefonod, és ilyenkor lábon hordasz ki egy miniszívrohamot?
Na, az én olvasatomban itt kezdődnek a problémák. Nyilván a mai rohanó és felgyorsult világban rendkívül fontos, hogy minden szituációban a kezünk ügyében legyen a mobilunk, ugyanis mindent minimum tegnapra akarunk, de ennyire azért nem kéne rápörögni a hiányára, hiszen az esetek többségében éppen a másik kezünkkel tartjuk a fülünkhöz. Higgyétek el, több ilyet láttam már.
És amúgy, ha véletlenül egy emelettel lejjebb/feljebb vagy a munkahelyünkön felejtettük, akkor mi van? Nem szakad össze az univerzum, bár azt aláírom, hogy sokan sokként élik meg a telefonjuk nélkül eltöltött időt. Ilyenkor - akár pár perces kihagyás után is - olyan érzés kerülgeti az embert, mintha világrengető eseményekről maradt volna le.
Pedig a valóságban éppenhogy csak nem látunk egy-két olyan posztot, amelyben valaki azt osztotta meg, milyen az időjárás kint (mintha mi magunk nem látnánk), vagy éppen a mosdó felé igyekszik, hogy elvégezze mindenki számára fontos teendőit. Ezek amúgy kit érdekelnek?
Igen, ezt teszi velünk a mobilfüggőség. És bármennyire tudom, hogy én is nyakig benne vagyok, gusztustalannak érzem. Tisztában vagyok vele, rendkívül kényelmes pillanatok alatt mindent elérni egy eszközről, kezdve a céges levelezéstől a baráti csevejeken át a karácsonyi ajándékvásárlásig, de ez pont azt eredményezi, hogy egy huszárvágással személytelenné válik minden, amihez úgymond közünk van. És ez sok esetben odáig fajulhat, hogy aki túl sokat kommunikál a világhálón, egyszerűen nem tud mit kezdeni a face to face találkozókkal, kényelmetlenné válik számára, hogy értelmes mondatokat formálva nyissa ki a száját. Szerencsére ez az idősebb generációknál már annyira nem figyelhető meg, na, de mi a helyzet a fiatalokkal?
A személytelen beszélgetéseknek hála nem mindig tudják elcsípni, hogyan is kéne beszélni a hús-vér emberekkel, és véleményem szerint - nyilván sok minden egyéb tényező mellett - a mobilfüggőség is nagyban befolyásolhatja a tisztelet hiányát az interakciók során.
Mert, ha a kommentszekciókban simán leparasztozhatnak valakit, akkor mi tiltja nekik, hogy az utcán is megtegyék ugyanezt?
Kicsit elkalandoztam, így ismételten személyesebb vizekre terelném a témát: amióta felfedeztem, hogy idióta módon újra ráfüggtem a telóra (akkor volt még egy ilyen korszakom, amikor megjelentek az első okostelefonok), azóta folyamatosan tesztelgetem magam, meddig is bírom pötyögés nélkül. És hát nem túl sokáig. Szerencsére velem ez "csak" akkor fordul elő, ha úgymond egyedül vagyok, és nincs kihez szóljak, ám akkor viszont megállás nélkül nyüstölöm a pokoli masinát: mindig találok olyan teendőt, amelyhez okvetlen a telefonon való krúzolás a legmegfelelőbb eszköz.
Sőt, belsős újságírói információ (!!!): még a cikkeimet is a mobilomon írom, mondván így sokkalta könnyebben jön az ihlet, mert piciben és egyben látom a szöveget. Pedig ez butaság (csak hát az a fránya kényelem), és hosszútávon a szemem fogja bánni (vagy már bánta?), ugyanis a folyamatos közeli fókuszálás brutális módon rontja a látást is. És akkor most gondoljatok, azokra a gyerekekre, akik apró koruk óta a telefonon legeltetik a szemüket.
Tudom, kettős a mérce, ugyanis haladni kell a korral, de pici odafigyeléssel meg lehet találni az aranyközéputat a mobilozás és a klasszikus játékidő között. Így lényegében a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad.
Az utolsó gondolatom a városban mászkálva jutott eszembe, ahogy egy hosszú séta alkalmával átszeltem két-három parkot. Szerintetek mit láttam? Mindenki egytől-egyig azt a nyomorult telefont bújta. Sőt, nem viccelek, egy tizenéves srác neki is zúgott az egyik villanyoszlopnak. Az volt az a szégyenteljes pillanat, amikor elhatároztam, hogy megírom ezt a cikket. Érted? NEKIMENT AZ OSZLOPNAK TELEFONOZÁS KÖZBEN. Majd mintha mi sem történt volna, ugyanúgy lehajtott fejjel bandukolt tovább. Ki tudja, hogy mi történik vele legközelebb?
És ha már az nem érdekli, hogy valaki elüti, akkor szerintetek az fogja, hogy vezetés közben ne nyomkodja azt a szánalmas ketyerét? Biztos vagyok benne, ti is hallottatok arról, ahogy egy-két halálos közlekedési baleset után, kiderült, a sofőr azért nem tudott száz százalékban az úttestre figyelni, mert közben élőben közvetítette a Facebookon, hogy mekkora nagy király a száznyolcvanas tempójával. Borzasztó.
Nem, nem, és nem... az emberek nem tanulnak.
Ezzel az írással nyilván csak a felszínt kapargatom, és hatalmas tisztelet a kivételeknek, de bizonyára ti is észrevettétek, hogy valós és óriási problémáról beszélek.
Szóval tegyétek le azt a telefont, nézzetek ki mögüle, és éljétek meg a pillanatokat! Tudom, hogy nehéz, de ha egyszer elhatározzátok magatokat, akkor higgyétek el, sokkal teljesebb lesz az életetek!
Végezetül pedig mutatok egy videót, amely bár kicsit túlzóan, de tökéletesen bemutatja a telefonfüggők életét:
Van véleményed? Írj kommentet a cikk alatt vagy a Facebookon!
