Amikor kiszáradt a Velencei-tó - régi főúri vadásztörténetek Fejér megyébőlAmikor kiszáradt a Velencei-tó - régi főúri vadásztörténetek Fejér megyéből
Gróf Merán Fülöp vadász-író a Még ma is vadászom című könyve előszavában így emlékezik meg vadásztársáról: „Ezt a könyvet a nemrég, 105. születésnapja után elhunyt, sok évi kedves jó barátom, Felsőeőri Nagy Gyula emlékének ajánlom. Csaknem 10 éven át rendszeresen leveleztünk, többször együtt vadásztunk is. Őt tartom a vízivad szakértők közül a legnagyobbnak és generációjában a három legjobb sörét-mesterlövő egyikének. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy megismerhettem.”
Felsőeőri Nagy Gyula híres vadászember, a Mezőföld szerelmese. Ma is kifogástalanul álló, felújított kúriája 1884-ben épült a svájci vadászházak mintájára. A birtok korábbi gazdája Fiáth Péter földbirtokos volt. „Az utolsó magyar vadászmohikán” 1948-ban fájó szívvel hagyta el hazáját, hogy kényszerűségből Chilében telepedjen le. Mit tud Hantos, mely százöt évre elegendő munícióval látta el?
A Mezőföld egyik legizgalmasabb települése Hantos.
1239-ben a mongolok elől menekülő kunok egy része a Balkán-félsziget felé tartott, a másik része Kötöny vezetésével a Magyar Királyság területére kért és kapott bebocsátást. A mintegy negyvenezer kun menekülőt IV. Béla király a tatárok elleni védelemhez és a főurak megfékezéséhez kívánta felhasználni. Nomád életmódjuk miatt a földműveléshez még nem értettek, fosztogatásból éltek, ezért a lakosság félelemmel tekintett rájuk. Az egyház a keresztény vallás felvételére szólította fel őket, melyre nem mutattak buzgalmat.
A főurak alig várták az alkalmat, hogy megszabaduljanak tőlük. Éppen, amikor a legnagyobb volt a tatár veszély, a Pest alatti táborban megölték vezetőjüket, Kötönyt.
A kunok pusztítva kivonultak az országból, és IV. Béla elvesztette a muhi csatát. Míg királyunk a gyönyörű dalmáciai tengerpart közelében, Trau várában családjával menedéket talált, a győztes tatár egy évig dúlt az országban, majd amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott. IV. Béla visszatérésekor ismét behívta a kunokat, és véglegesen letelepítette őket. Nemzetségenként telepedtek le. Nemzetségei a Duna–Tisza közén, Fejér megye mezőföldi részén, a Tisza és a Körös között, a Körös–Maros közén és a Temesközben telepedtek le.
Így kerültek Hantosra, és alapították meg az önálló hantosszéki kunkapitányságot. Hantosszék, mint királynéi kun szék hatásköre tizennégy kun szállásra terjedt ki, közöttük Bodmérszállásra, Előszállásra, Karácsonyszállásra, Perkátára. Tudni vélik, hogy már Árpád idejében is éltek kunok Fejér megyében. Vajta például az Árpádhoz csatlakozott kun vezérek egyike lehetett. A hantosszéki kunkapitányság a török időkben elpusztult. Hantos címere még őrzi emlékét a hátrafelé nyilazó kun lovast ábrázolva.
A török után Hantos kiváló földje vonzotta a legtehetősebb családokat. A Batthyányak, Zichyek, Sennyeyek egymásnak adták a ma is álló Sennyey-kastély kilincsét. Sennyey Béla 1918-ban kapta meg a grófi címet, utolsóként Magyarországon. Fiát, Sennyey Ferencet 1944 decemberében Hantoson végzik ki, miközben értékeit próbálta menteni. A családhoz tartozó gyönyörű báró Sennyey Pálné Fiáth Mária Erzsébet királynénk kedvence volt, nagy érdemei vannak abban, hogy a királyné annyira megszerette a magyarokat. A család másik jeles tagját, Sennyey Géza grófot pedig minden idők legjobb magyar hajtójaként, az ügetősport hőskorának egyik legjelentősebb alakjaként tartják számon.
Nemes Felsőeőri Nagy Gyula földbirtokos és messze földön híres vadászember társaságában élvezték a közeli és távolabbi szomszédok a közös vadászatokat. Képzeletben suhanjunk át a réteken, szántók barázdáin, erdőkön és vizeken, és idézzük fel a történelmi idők hangulatát!
Csekonics Endre az enyingi uradalom birtokosa volt. Az Enyingen rendezett nyúlstráfokat az egész ország számon tartotta. Csekonics Endre 1935-ben, Cziráky László gróf halála után átvette a lovasberényi birtok irányítását, mert az örökös még csak tizennégy éves volt. Az évente egyszer, novembertől januárig tartó nagy nyúlvadászatokhoz legalább öt kilométer hosszúságú területre volt szükség. A vadászat napján rendezett egy vagy két pászta azon alapul, hogy a hajtott nyulat nehéz elszakítani élőhelyétől, mert az a hajtás irányával szembe fut vissza tanyájára.
A nyúlvadászat rendkívüli szervezettséget igényel. A nyúlstráf U betűre hasonlít, az alsó részét frontnak, két oldalát szárnyaknak nevezik, a haladási irány a nyitott oldal. A frontban helyezkednek el a puskások, általában tíz, egymástól száz méterre állnak, közéjük kerül az öt-öt hajtó. A hajtókon kívül készen áll a kiszolgáló személyzet, a nyúlhordók, kocsisok, küldöncök hada. Kocsinként két fogatos, három napszámos és egy béres kellett. A vadszállító kiállított két négyökrös szekeret. Három-három napszámos és egy-egy béres szedte fel a lőtt nyulat, és kötötte a lábára az elejtő puskás jelét, számát, majd vadszállító rúdon került a szekérre, amit két csősz felügyelt.
A vadászokat patronhordók és ruhavivők segítették. Négy fogat csak a vadászaton résztvevők bundáit szállította. Tartozott még a garnitúrához két lóhátas küldönc. Egy egész hadsereg! A vadászatot a térképen nyilakkal, körökkel, keresztekkel tervezték meg, menetét a gyülekezéstől a végéig dokumentumban rögzítették, melyek fennmaradtak az utókornak.
Nemcsak lőttek, hanem rendszeresen fogtak be hálóval is élő nyulakat.
Fácánról az első feljegyzés Magyarországon megyénkből származik 1457-ből, amikor Kálozon a „Fác-ján berekben” ejtették a ritka szárnyast. Az 1798-as évet követően kezdték meg mesterséges nevelésüket.
Évszázadokon át a Bakonytól, Vértestől a tolnai dombokig húzódott az a láp- és mocsárvilág, amely stratégiai védelmet nyújtott Fejér megyének, egyben a vízimadarak paradicsomát jelentette. Különféle récék, ludak, hattyúk, búvárok, kanalas gémek, gödények, sirályok, búvárrécék, szárcsák, gémek, darvak, széki csérek, szalonkák, bíbicek világa ez a terület a Velencei-tótól a Sárréten és a Zámolyi-medencén át a Mezőföld szittyós vízi világáig. Vajda János, a vadász-költő vadászati szakkönyvében írja: „Ki egyszer egy csizmát elnyűtt e vízi országi vadjáratban, annak szenvedélye ezután mindörökre gyógyíthatatlan. Pompás városok műélvei, mámorai között is felcsendül olykor fülében az éjszakai lég csöndjében húzó réce szárnyának ezüsthangú fütyülése.”
Az aratás után a tarlóra járó és onnan vízre húzó récecsapatok vadászata jelentette az igazi szórakozást. Zichyújfalun a libához hasonlóan gödörből vadászták. A Velencei-tavi kacsarekordot 127-tel Felsőeőri Nagy Gyula tartja.
A túzokokat először 1375-ben említik a magyarországi oklevelek, mégpedig Káloz községből. Hazánkban csak megyénkben hívják vadpókának. Széchenyi Zsigmond jellemzi legszebben: „A túzok a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éber szemű vadpókája. A magányos pásztor ember madara, a szabadban éjszakázó, rideg gulyáé, a csalfa délibábé.”
Megyénkben a második világháború végéig a Sárréten, a Zámolyi-medencében, a mezőföldi síkokon szinte mindenfelé élt túzok. Vadászati szerepe a szarvasbikáéval volt azonos. A Széchenyi Zsigmond által lőtt túzokkakasok között tizennyolc kilós példány is akadt. Vadászata leleményességet igényelt. Bebújtak a lassan ballagó ökrös szekérre rakott széna közé, leskunyhóból vadászták vagy mélyebb barázdákból több száz métert hason csúszva.
Különleges módon vadászták az Esterházy uradalomban, Sárosdon is, ahol a repcével bevetett tábla szélébe egymástól százötven méterre lesgödröket ástak. A gyalogosok által megzavart túzokokat a lovasok a gödörben lapuló puskások elé terelték.
Évente három-négy hajtásból jó, ha öt madár került terítékre. A túzokvadászatokról készült feljegyzések rekordokról is mesélnek, ilyen volt Felsőeőri Nagy Gyula esete, aki száznyolcvan lépésről golyóval repülő kakast lőtt. A sárpentelei Széchényi-birtokon jó, ha évente egy túzokkakas került terítékre, a Zámolyi-medencében volt, hogy több évig egy sem. A Mezőföld déli részén két-három évente lőttek dürgéskor egy-két kakast. A Zámolyi-medencében 1930. körül egy ónos esős napon harminc túzokot bunkóztak le. Az ónos eső miatt a szárnyakra jégréteg települt, szárnyra kapni, elmenekülni nem tudtak a jelenségre figyelmessé vált, bandákba verődő falusiak elől a madarak. Agyoncsapták vagy elevenen elfogták őket. A sárbogárdi piac megtelt túzokárusokkal.
„Megyénk az égi vándorok egyik országútja, októbertől kora tavaszig csak nagy hidegben fordul elő, hogy az égre feltekintve nem látjuk a vonuló vadludak csapatának szabályos ékalakját vagy nem halljuk geggentésüket.” – írja Szabó Imre. Széchényi Zsigmond tizenhárom évesen a Sárrét fölött húzó madár „leszólításával” ejtette el első lúdját. A hantosi Felsőerőri Nagy Gyula 1921. és 1944. között közel ötezer ludat ejtett el. Első libáját is Kishantoson lőtte. Egy alkalommal fehér hóleplet öltött magára, a búzavetésből elkotorta a havat, a zöldellő növények közé csali libákat helyezett el, és ezzel a trükkel egy óra alatt huszonnyolc libát lőtt.
Csákberényt és Lovasberényt jó szalonkázó pagonyoknak tartották. Széchenyi Zsigmond és Felsőeőri Nagy Gyula könyvben mesélik el szalonkavadász élményeiket. Az volt a szokás, hogy aki egy birtokon a századik szalonkát lőtte, az a birtok urától aranyból készült, szalonkát ábrázoló nyakkendőtűt kapott ajándékba. A szalonka az erdők királynője, szeszélyes jószág. A madarak bőséges táplálékhoz jutva az erdőben hosszabb ideig tartózkodnak. Előfordult, hogy a hajnalban még tömegével észlelt szalonkák estére elvonultak. Horthy Miklós kormányzó egy szalonkabőségre invitáló meghívásra másnap érkezett, de már üres volt az erdő. Csákberényben, Merán Fülöp vadászhelyén a szalonkázás leggyakoribb módja a bokrászás volt a húzásokon kívül.
Volt úgy, hogy a Velencei-tó – Vajda János költő szavaival élve a Nádas-tó – egy része Dinnyés és Agárd között kiszáradt. A fehérvári huszárok használták gyakorlótérnek.
A tavi vadászatot fából készült vadászlak felállításának engedélyével a Székesfehérvári Székeskáptalantól előbb a sárosdi gróf, Esterházy Andor, majd a lovasberényi gróf, Cziráky Béla bérelte ki. A bérlő volt köteles ladikokról és tóőrökről gondoskodni. Felmerült a tó lecsapolásának gondolata is, mert a „sárgáz”, azaz a keletkező kén-hidrogén káros hatása miatt sok hal és madár elpusztult.
Esterházy Andor gróf vadászvendégei között Coburg herceg nevét is feljegyezték. 1895-ben 3005 vízimadár volt a teríték. Némi megszállottságot is követelt a vízi vadászat. Feljegyezték, hogy Chernel Gyula vadász és ornitológus kiesett a csónakjából, visszamászott és puskázott tovább. 1903-ban volt a rekordév, hét napi vadászon 9191 madarat lőttek. Megállapodás köttetett a bérbeadóval, hogy a bérlő a szokásos tavaszi vadászzsákmányból évente köteles ötszáz darab szárcsát a nagyböjti időszakban átadni. 1914-ben megismétlődött a vízromlás, a „sárgáz”, tömegesen pusztultak a halak, madarak, az állomány egy része pedig elhagyta a tavat.
A dinnyési fertő vadászati jogát is megszerezte a vadásztársaság, azzal a kikötéssel, hogy a kártékony vadat – róka, vércse, sas – irtani kötelesek. A társaság tagjait a szerződés felsorolja: a legismertebbeket említjük, mint Cziráky Antal, Cziráky József és László, a két Esterházy László, Esterházy Pál, Zichy Kázmér, Felsőeőri Nagy Gyula és Pál és a velencei illetőségű Meszleny Pál, mint a társaság elnöke. Az újabb „sárgáz” után, mely 1928-1929. évben pusztított, megszűntek a „tócsaták”, a társaság feloszlott, és elhatározták az egyéni vadászatokat. A fürdővendégek sokaságának megjelenése sem kedvezett a vadászatoknak.
Az élesen rikácsoló fürdővendégek és a halkan kvákogó kanalas réce nem szívelték egymást, jegyezte meg Széchényi Zsigmond. Igaz, kora tavasszal és ősszel velük már nem kellett számolni. A vadvilág védelme érdekében az utolsó Velence-tavi vadászatot 1993. október hó 15-én tartották.
A mezőföldi mezők, rétek, szántók világában csodaszámba ment, ha őzet láttak. Id. Esterházy László és Zichy János elhatározták, hogy meghonosítják a mezőföldi síkon. Sárosdon a fácánosban, Zichyújfalun az újonnan kialakított vadaskertbe sutákat, bakokat és gidákat hozattak, mely állomány sokasodni kezdett, majd szabadon engedték őket. Egyre több „csodaagancsú” bak is terítékre került. A legtöbb érmes bak a sárosdi Esterházy-uradalomban és Lovasberényben esett. Tavasszal selejt bakokat lőttek, az üzekedés után pedig a kapitális remetéket. Némely állat hároméves koráig kifejleszti agancsának végső méretét.
Másoknál ez a folyamat hosszabb, még az ezt követő évek során is tovább növelik agancsuk súlyát, köbtartalmát, egyre gyöngyözöttebbek, egyre hosszabb szárú és ágú lesz fejük éke. Mindezen szempontok figyelembe vételével, okos vadgazdálkodással alakult ki a sárosdi, lovasberényi őzállomány. A lovasberényi gazdasághoz tartozó területen élt Európa legjobb genetikai tulajdonságokkal rendelkező őzállománya. Ezen a területen lőtte vadásza a világrekordot 1965-ben. „A bak mintha egy tölgyfát hordozott volna”.
A legszívesebben kiserdejében, a fenyő és orgona állományában lakott. Elejtőjének neve helyén a katalógusokban csak annyi szerepelt, „magyar vadász”. Az agancs „martonvásári” néven vált ismertté, mert ez a hely volt Gyúró helyett a külföldi vadászok számára könnyebben kimondható.
Széchényi Zsigmond szavait idézve „Én azért becsülöm a szarvast, mert bőgésének idején a legszebb az erdő. A vénasszonyok nyarának aranyködben fürdő októberi hajnalai különbek, tarkábbak, balzsamosabbak a szarvasbőgés szeptemberi hajnalánál. Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű, szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb vad a benne orgonázó magyar szarvasbikáknál”. A csákvári uradalom szarvasainak számát a jelenlévő farkasok gyérítették. A szomszédos Lamberg-uradalom hamisítatlan őserdeiben kiváló állomány élt, melyet vértesi ősszarvasként emlegettek.
Az 1848/49-es forradalom kitermelte az orvvadászok mozgalmát. A gántiak a jobbágyfelszabadítás kihirdetése után úgy vélték, hogy mentesültek a fák kivágásának és a vadak lelövésének tilalma alól is. Nagypénteken, a délelőtti mise után csapatokba összeállva, harminc-negyven gánti lakos a csákvári erdőben tartott ismét vadászatot. Megbeszélték, hogy az uradalom vadászainak fellépése esetén egymás segítségére lesznek. Az uradalom vadászai elfogták Rubert Jakabot, és levágták a fülét.
A segítségére siető Mitlager Jánost is lefegyverezték, de ő füttyszóval segítségül hívta az erdőben vadászó társait. Hamarosan húsz-huszonöt vadászfegyveres érkezett. Az összecsapás elől az uradalom vadászai kitértek, de a két gánti vadász fegyverét magukkal vitték. Időközben már hetven gánti vadász indult Csákvárra, megtorolni sérelmüket.
A csákvári uradalom tiszttartója, hogy az uradalom vadászainak testi épségét ne veszélyeztesse, megtiltotta az erdőkerülést, így a gántiak közel egy héten át rendezték vadászataikat és szabadon hordták szét a fát, a vadak húsát elosztották vagy kimérték, Székesfehérváron is piacoztak.
Április 27-én ismét Csákvár közelébe érkeztek. A csákváriak már félre akarták verni a harangokat, amikor az ott tartózkodó szolgabíró Gántra ment, hogy az összetűzést megakadályozza. A gántiak meg sem hallgatták, a kirendelt hajdúknak sem biztosítottak szállást. Április 29-én a sorkatonaság bevonult Gántra. A katonákat a tolvaj puskások házában szállásolták el, de a házigazdák az élelmezésüket megtagadták. Mitlagel János a házába elszállásolt katonákat töltött fegyverrel fogadta.
A vizsgálatok lebonyolításával megbízott küldöttség tizenkét gánti lakost letartóztatott. Nyolc főt, akik csak egy alkalommal vadásztak az erdőben, dorgálásban részesítettek. Letartóztatták a kőhányási erdőkerülőt is, aki Rubert Jakabot megcsonkította. A letartóztatottakat súlyos börtönre és huszonöt botütésre ítélték.
A gántiakkal egy időben zajlott a csákberényiek mozgalma. A két helység földesura a Lamberg család volt. A csákberényiek esküt tettek a szolgabíró előtt arra, hogy az erdőt és vadjait békén hagyják, de a vetéseiket, szőlőiket ezután sem engedik a vadak által „bitangolni”. A nyilatkozat kétértelműségét nem észlelte a szolgabíró. A küldöttség távozása után folytatódott a csákberényiek és a Lamberg-uradalom vadászai közötti összetűzés, mely verekedésben és tűzharcban testesült meg. A csákberényiek a Lamberg-kastély udvarára is betörtek, a vadászok kiadását követelve. Lamberg Rudolf gróf a dorongokkal, husángokkal ellátott lakosokat valahogy lecsillapította. A gántihoz hasonlóan került sor a rend helyreállítására. Az orvvadászok által kiirtott szarvasok helyett az alpesi birtokokról telepítettek be utánpótlást. Az ősszarvas velük keveredve lassan eltűnt.
Az orvvadászat másik időszakát az első világháborús ínséges évek és az azt követő forradalmi idők jelentették. A Vértesben csak mutatóban maradt szarvas. Az Esterházyak és Meránok elhatározták, hogy szarvasbikákra egyelőre nem vadásznak. 1926-tól egyre jobb agancsok kerültek fel az éves trófeabemutatókra. A csákberényi dr. Merán János gróf 1926-ban lőtt bikájának 18-as agancsa az országos kiállítás tizedik helyére került. Esterházy Móric 1930-ban lőtt bikájának agancsa országos negyedik helyezett lett. 1943-ban mind a csákberényi, mind a csákvári birtokon bőgéskor megjelent egy 20-as bika, 14 kg körüli aganccsal. A csákberényi területen élő mintegy ezerötszáz szarvas nyolcvan százaléka a háború áldozata lett.
1857-ben lelőtték az utolsó vértesi farkast.
1894 szeptemberében a dunapentelei halászok arra lettek figyelmesek, hogy vaddisznók úsznak a Dunán a hajóállomás felé. Kettőt a vízben leütöttek, három kiúszott a partra, egy pedig Kisapostag főutcáján kezdett eszeveszett rohangálásba, mígnem a helyi vadász lelőtte. Ilyen messze kerülhet a vaddisznó békés erdejéből. A csákberényi és csákvári erdőkben rendezett vaddisznóhajtások híre a határainkon is túljutott. A Merán-uradalom legendás vaddisznója az ún. „francia kan” volt. 1932-től többször próbálták kézre keríteni, egyszer rá is lőttek. Túlélte a második világháború öldöklését is.
Már a vértesi harcokat követően lőtte meg valószínűleg egy orvvadász az orrát, száját, ezért nem tudott táplálkozni és éhen halt. Akkor már tizennégy-tizenöt éves volt. 1946 tavaszán találták meg. Agyarai alapján aranyérmes lehetett volna. Csákváron 1939 februárjában két nap alatt nyolcvannégy disznót lőttek. A Czirákyak lovasberényi erdeiben annyira ritka volt a vaddisznó, hogy évekig nem is szerepelt a lőjegyzékben. Aztán megjelent a sertéspestis, és a lovasberényi területeken két évig nem is rendeztek hajtásokat.
Megyénkben új állatok betelepítésével, meghonosításával kísérleteztek a vadaskertekben.
A nádasdladányi vadaskertben virginai szarvasok éltek, Csákvár környékére amerikai vapiti szarvast engedtek, vadpulykát, siket- és nyírfajdot, Sárszentmihály környékére kaliforniai búbos fürjet, Fehérvárcsurgóra Spanyolországból szakállas juhokat telepítettek és a hazájában szent állatként kezelt és templomok kertjében tartott japán szika szarvast és korzikai muflont hoztak. Károlyi József 1914-ben lőtt koronásának trófeája a berlini kiállításon aranyérmes lett.
Esterházy Miklós Móric, a csákvári uradalom birtokosa erdőmérnöki diplomát szerzett, hogy minél többet értsen az erdő-, mező- és vadgazdálkodáshoz. Munkásságáról agrártörténeti tanulmányok készültek.
A székesfehérvári születésű, dégi illetőségű Festetics Pál szakkönyvei a vadászképzés alapművei.
Idős Esterházy László sárosdi vadgazda rendszeresen részt vett az országos trófeabírálatok zsűrijében. Az ifjabbik Esterházy László elérte, hogy Sárosd környékén ötvenezer hold terület tulajdonosai egyeztették a vadgazdálkodást és a kilövési terveket. 1945. után a zirci járás vadászati felügyelője lett. Amikor Rákosi Mátyás a rekord méretű dámlapátosát lelőtte, lefüggönyözött autóval vitték Esterházy Lászlót és Széchenyi Zsigmondot a trófeát bírálni. Érthető, hogy „világrekordnak” minősítették a lapátot.
(A cikk eredetileg a Fehérvár hetilap 2017. december 7-i számában jelent meg.)
