Így telt a hétvégénk a fehérvári kórház sürgősségi osztályán
Így telt a hétvégénk a fehérvári kórház sürgősségi osztályán
Így telt a hétvégénk a fehérvári kórház sürgősségi osztályánÉdesanyám mindig nyugtalanul nézte, amikor öcsém elkezdte pakolni a focifelszerelését. Az aggodalma nem is volt alaptalan, mert a játék hevében gyakran érték sérülések a testvéremet. Mire az öcsém harmincéves lett, legalább ezerszer halottam, hogy az a *** - ide gondoljon mindenki egy cifra jelzőt - foci. S addigra ki is ismerte magát a sürgősségin. Nagy rutinnal tudta, hogy mire számíthat, sőt mára korszerű mankó, rögzítő és egyéb segédeszköz gyűjteménnyel rendelkezik.
A hétvégén volt az első alkalom, hogy anyám nyomdokait követve én is használtam a cifra jelzőket és focit egy mondatban.
Tízéves kisfiam focizni ment apukájával és néhány barátjával. Egy cselezés eséssel végződött, ami után fájlalni kezdte a kezét. Éjszaka nem múlt a fájdalom, ezért hajnalban úgy döntöttünk ideje öltözni és felkeresni a sürgősségit.
Öltözködés, iratok átnézése, aggodalom, s közben kérdések tömkelege zakatolt a fejemben: hogy fogunk bejutni? Hányan kísérhetjük a gyereket? Mennyit kell majd várni? Mi lesz a többi beteggel a koronavírus-járvány idején? Nem fog sérülni az ellátásunk?
Nézzük, hogy zajlott az eljárás: már a bejáratnál a biztonsági őr határozottan ismertette velünk a járvány ideje alatt életben lévő változásokat. Ebből az egyik legfontosabb a családok számára, hogy a gyermekkel csak az egyik szülő mehet be. Bár nyilván érzelmileg nehéz ezt megélni, de elfogadható és logikus intézkedés. A bejártnál lázmérésre és rövid adatfelvételre is sor került, majd innen jutottunk be a sürgősségi osztályra.
A váróteremben igyekezett mindenki a távolságot tartani egymástól, maszkban ültek és várakoztak a betegek. A folyosón számos helyen kézfertőtlenítőt helyeztek ki. A váróteremnél a traumatológia ajtaján kell becsengetni. A nővér elvette az új betegek, illetve a kontrollra érkezők papírjait. Húsz perc után bejutottunk az orvoshoz, aki megvizsgálta a gyereket.
Nem tudom, hány órája volt már talpon a doktor, de türelemmel kezelte a nyűgös és megijedt gyermeket, akit még ebben a helyzetben is sikerült megnevettetnie. Átirányított minket a röntgenhez, ahol szintén nagyon hamar szólítottak minket. Egy kedves, mosolygós hölgy kísérte be Leventét, s elmagyarázta neki, hova kell ülnie, mit kell tennie.
Ezt követően a váróteremben eltöltöttünk tíz percet, majd hallottuk, hogy a gipszelőből szólítanak bennünket. Innen már nem kellett sehova sem menni, mert gipszelés közben megérkezett az orvos is, aki ismertette a diagnózist, elmondott minden fontos információt.
Másnap reggel még egy gyors kontrollra vissza kellett menni. Bár más ápolók, orvosok voltak szolgálatban, de a tapasztalatunk hasonló volt: mindenki nagy türelemmel és profizmussal végezte a feladatát.
Eszembe jut egy néhány évvel ezelőtti tévés beszélgetésem, ahol Dr. Sárkány Ágnes volt a vendégem. A Sürgősségi Betegellátó Osztály osztályvezető főorvosa akkor valahogy így fogalmazott: "az év 365 napján, napi 24 órában a betegekért vagyunk és értük dolgozunk!"
Köszönet és hála érte, hogy ezt ezen a hétvégén egy számomra és a gyermekem számára is nehéz pillanatban megtapasztalhattuk!
