Seres Ferenc - 50 felett is a szőnyegen, a Szondi "Kicsije" minden világversenyen dobogóra állhatott!
Seres Ferenc - 50 felett is a szőnyegen, a Szondi "Kicsije" minden világversenyen dobogóra állhatott!
Seres Ferenc - 50 felett is a szőnyegen, a Szondi "Kicsije" minden világversenyen dobogóra állhatott!Szép, csendes falusi környezetben beszélgetünk itt, Pátkán, Fehérvártól néhány kilométerre. A pályafutásodat tekintve azonban sokkal több kilométert tettél meg, amíg a Tisza partjáról Fehérváron keresztül eljutottál ide, ebbe a víztározójáról híres zsákfaluba. Annak idején, nagyjából hét évtizeddel ezelőtt miképpen talált rád a birkózás, vagy éppen fordítva, találtál rá te a birkózásra?
- Tiszakécskei gyerek vagyok, s amikor a helyi általános iskolából mentünk hazafelé, naponta útba esett egy tornaterem, ahol folyamatosan voltak birkózó edzések.
Mi az ikertestvéremmel, Imrével rendszerint benéztünk a terem ablakán és figyeltük az edzéseket. És aztán egyszer észrevett minket az edző, aki intett nekünk, hogy menjünk be.
Bementünk, kaptunk felszerelést, kis fekete nadrágot, tornacipőt, majd rögtön mondta is a tréner, hogy mit hogyan kell csinálni, mi pedig próbáltuk ezt végrehajtani. Tetszett a dolog és ott is ragadtunk, Kovács Sándor, majd Antal Pál voltak az edzőink. Ez 1958-ban történt, majd a 60-as évek közepén én Szolnokra igazoltam, Imi maradt Kécskén. 1967-ben vonultunk be Kiskunhalasra, itt már tudatosan keresett minket a Tombor Pista bácsi, aki kinyomozta, hogy ide kerültünk, így aztán ő általa jutottunk el Székesfehérvárra a Szondihoz, mint katona sportolók. Először a Nagysándor laktanyába, ahonnan egy hónap múlva mehettünk át az akkori Münnich-be, a mai Alba Regia Laktanyába, ahol a sportkombinát volt, illetve a mai napig van, a birkózóteremmel együtt. Szóval én 1967 óta már dunántúli, fehérvári gyerek vagyok és nem is bántam meg, hogy itt ragadtam. Ahogy megérkeztem, folyamatosan jöttek a válogatók, a magyar bajnokságok, s minden jól alakult, hiszen az eredmények sem maradtak el.
Ne szaladjunk ennyire előre! Tehát Tiszakécskén kezdtél, majd a katonaság szele fújt Fehérvárra, némi szerencsével, illetve Tombor Pista bácsi jó szimatának és nyomozókészségének eredményeként. Érdemben már itt a Szondiban kezdődött a pályafutásod, pályafutásotok Imre testvéreddel együtt. A korábbi szolnoki, kécskei, halasi társak közül került még más is ide?
- Igen, a 90 kilós súlycsoportban szereplő, szép eredményeket elérő Piri Géza is velünk jött ide, helyettünk pedig hárman kerültek át Kiskunhalasra, mert akkoriban ez volt, a létszámnak meg kellett lenni, ahonnan elvittek 1-2 legényt, oda helyettük vittek is.
Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy a te 1973-as vb-bronzérmeddel indult be igazán a Szondi "éremgyára", aranykorszaka, hiszen nem sokkal később már a csepeli nevelésű Rácz Lajos is idekerült, s más többé-kevésbé, de eredményes birkózók. Például a későbbi olimpiai ezüstérmes, világbajnok Tóth István is itt töltötte a katonaéveit, de ő nem maradt Fehérváron, visszatért a fővárosba. Szóval az biztos, hogy veled, veletek jutott igazán a csúcsra a fehérvári birkózás.
- Igen, én először '73-ban, Teheránban állhattam világversenyen dobogóra, a "jól megszokott bronzkorszakom" ezzel kezdődött. Majd jött két Európa-bajnoki 3. hely (1975-ben Ludwigshafenben és 1976-ban Leningrádban, a mai Szentpéterváron), végül pedig a moszkvai olimpián, 1980-ban az ötkarikás bronz, pályafutásom csúcspontja, 35 évesen.
Három olimpián szerepelhettem, fájlalom, hogy Münchenben, 1972-ben az akkori román menő ellen leléptettek, éppen akkor, amikor 0-5-ről feljöttem 4-5-re és meg is vertem volna, de a bírók ezt nem hagyták, így "csak" 7. lettem. Négy évvel később Montrealban megsérültem, szétrepedt a szám, ezért vissza kellett lépnem.
Hazai szinten azért aranyam is akadt bőven, nyolcszor voltam magyar bajnok, pedig igen komoly konkurenciám volt, Bíró László és Vadász Csaba személyében nemzetközi klasszisok jutottak nekem minden korszakomban, de mellettük is sok erős ellenfelem volt.
Tombor Pista bácsi kulcsszerepe a Szondi sikereiben megkérdőjelezhetetlen. Korábban Vámos Pétertől, egykori klubtársadtól, kétszeres magyar bajnoktól, és veterán világbajnoktól, közös barátunktól - aki ide is elkísért hozzád és itt áll mellettünk -, már megkérdeztem, most te vagy a soros: miben látod Pista bácsi sikereit? Rendkívül jó szeme, szimata volt a tehetségekhez, vagy egyszerűen csak szerencséje volt?
- Mindkettő. Rendkívül jó szakember volt, jól meglátta a tehetségeket, de szerencséje is volt, ami kell is mindenben, mindenhol. Velünk azért, mert már többségünkben kiforrott, kész birkózóként kerültünk hozzá, de amit ő tudott, az kellett ahhoz, hogy a jó alapokra jó eredményekkel tudjunk építkezni. Igazi családias hangulat, légkör uralkodott az akkori Szondiban, de szakmailag is mindenről gondoskodott, ami kellett az eredményességhez. Igazi második apánk volt. Egy érdekesség: már 30 feletti, rutinos versenyző voltam, hátam mögött komoly eredményekkel, s kicsit belefásultam a munkába, nem éreztem magam túl jól a napi munkában, az eredmények sem jöttek úgy, ahogy előtte. Pista bácsi ekkor azt mondta: "Kicsi, hagyjunk ki fél évet, vagy vegyük lazábbra, akkor jössz edzésre, amikor akarsz, úgy dolgozol, ahogy neked tetszik." Ennek meg is lett az eredménye, újra volt kedvem csinálni, s ennek a folyamatnak a végén adatott meg, hogy 35 évesen is kijutottam az olimpiára, Moszkvába, ahol felállhattam a dobogó alsó fokára. Ez sem volt azért ennyire egyszerű, mert
a Pista bácsinak kellett meggyőznie Hegedűs Csaba szövetségi kapitányt, hogy engem vigyen az olimpiára, mivel ő úgy gondolta, hogy túl öreg vagyok. Egy egész éjszakán át érvelt és győzködte Csabát a Pista bácsi, sikerrel. Utóbb valószínűleg ő sem bánta már.
Egyébként nem csak a Pista bácsi, utóbb a Csaba is belátta, hogy egy idősebb versenyzőt már nem lehet úgy hajtani, terhelni, mint huszonévesen és ennek lett meg az eredménye nálam az olimpiai éremmel.
35 esztendősen azért semmilyen szempontból már nem lehetett egyszerű, hiszen nem csak fizikálisan, mentálisan is nagyon ott kellett lenni a topon. Ebben a tekintetben hogyan sikerült ráhangolódni a moszkvai ötkarikás játékokra? Eleve cél volt, hogy ha már nekivágsz, akkor ott legyél a dobogón?
- Az ember azért sportol, hogy próbáljon a legmagasabb csúcsra feljutni. Egy életen át azért dolgozik egy élsportoló, hogy egy olimpiai érem elérhető legyen számára. Nekem is megadatott három olimpia, 12 év, amely alatt rengeteget kellett dolgozni, ami rengeteg lemondással, áldozattal járt. Sokszor és sokáig a családtól távol lenni nagyon komoly áldozat az eredményesség oltárán. Erősen valószínű, hogy ha újra kéne kezdenem, ennek tudatában már nem csinálnám ezt végig. Csak egy példa: Hegedűs Csaba megtette, hogy egy komoly mennyiségű és távolságú, 12 km-es kimerítő futás után Tatán a válogatott edzőtáborában, amint beértem, alányúlt a ruhámnak és mivel nem voltam elég izzadt szerinte, úgy vélte, hogy nem futottam rendesen. Pedig dehogynem, nagyon is futottam, soha nem lógtam, de nem volt nagy súlyom, nem is izzadtam annyira, mint mások. Ő mégis azt gondolta, nem futottam ki magam - nem idézném a jelzőt, amit mondott -, ezért futhatnék újra... Kemény volt a Csaba sportolóként és edzőként is.
Nyilván a jó gének, az alkati tényezők is hozzájárultak, hogy igen sokáig a szőnyegen tudtál maradni, ha jól emlékszem, 50 évesen még versenyen is segítetted a Szondit, ami azért nem mindennapos, sőt.
- Na, igen,
én 42 évesen nyertem az utolsó egyéni országos bajnoki címemet, sőt, a csapatbajnokságon még 50 évesen is számított rám az "öreg", s tudtam is meccset nyerni a csapatnak. A Dunaújváros elleni mérkőzésen egy nagyon fiatal, tehetséges, ifi bajnok srác volt az ellenfelem, aki le sem mert tegezni, persze nem ezért tudtam legyőzni.
A kor az számít, de ha az ember elvégzi azt a munkát, amit kell, amit a szervezet elbír, akkor annak van eredménye. Sporton kívül is, bármilyen munkát végez az ember, ha a maximumot hozza, ott is jön az eredmény.
Jelenleg már végképp semmiféle kapcsolatod nincs a Szondival? A fiatalok keresnek, kérik a tanácsaidat?
- Annyira sokat voltam hosszú pályafutásom alatt távolt a családomtól, hogy nem nagyon hiányzik a szorosabb kapcsolat a sportággal, a klubbal. Amíg lehetett, még bejártunk a Szondihoz egy-egy lábtenisz csatára, közös mozgásra a srácokkal, de ma már - ahogy én tudom - nem lehet csak úgy bemenni sem, ez már kizárólag a katonák kiváltsága, talán két éve lehetett, hogy utoljára bent jártam. Nyilván meg tudnám szerezni a belépőt, ha nagyon kapacitálnám a dolgot, de nem kardinális ez már nekem. Jól elvagyok itt Pátkán, a háztáji ad munkát, elfoglaltságot, vannak állataim, nagy kertem, nem vágyom én már sok minden másra. Annak idején még a Tombor Pista bácsi is marasztalt, hogy katonaként maradjak a klubnál, lehetnék én a birkózók főnöke, de nem akartam. Amíg bírtam, segítettem a csapatot, a klubot, de másra nem vágytam, nyugdíjig a Vidiben dolgoztam egyszerű munkásként, nekem ez teljesen megfelelt. A régi társakkal azért van időnként kapcsolatom, látod, itt a Péter is, vele gyakran találkozom, beszélünk, ez jól esik néha.
Amennyiben mérlegre teszed a pályafutásodat, az életedet, ki tudod jelenteni, hogy elégedett vagy azzal, amit elértél?
- Azért küzd minden ember, aki élsportoló lesz, hogy eljusson egy olimpiára, s ott érje el a maximumot, amit elérhet a képességeihez, lehetőségeihez mérten. én elmondhatom, hogy ez esetemben összejött. A moszkvai olimpiai bronz volt a csúcs, persze a két Eb- és az egy vb-bronz, a nyolc magyar bajnoki cím is remek eredmény volt, büszke vagyok ezekre mind. Elértem amit elérhettem, így nincs okom panaszra. Persze lehettem volna a bronzok helyett akár aranyérmes is az említett világversenyeken, de jó volt ez így, szép volt ez így,
ugyanúgy kicsordult a könny a szememből, amikor a bronzérmekkel a nyakamban felálltam a hazámat képviselve a dobogóra, mintha megnyertem volna az adott Eb-t, vb-t vagy az olimpiát.
Én tudtam úgy hallgatni más ország himnuszát is, mintha az nekem szólna, tehát újra hangsúlyozom, ami bennem volt, amit ki tudtam hozni magamból, teljes mértékben ki is hoztam, hálás vagyok érte a sorsnak!
(Mátay Balázs)
