1 hónapnál régebbi cikk

Disztl László: Nem voltunk sztárjátékosok, de rengeteget dolgoztunk
Fehérvár Médiacentrum fotója
Mátay Balázs
Disztl László: Nem voltunk sztárjátékosok, de rengeteget dolgoztunk

Disztl László a Vidi történelmének egyik legjobb középső védőjeként igazi legendává vált Fehérváron. UEFA-kupa-döntős lett a piros-kékekkel, első magyarként BL-résztvevő és KEK-elődöntős az FC Bruges színeiben, míg a válogatottal vb-n járt. Ő a főszereplője sportos retro sorozatunk heti epizódjának.

Itt beszélgetünk egykori sikereid fő hadszíntere, a Sóstói Stadion edzőbázisán, ahol éppen a Vidi második csapatának fiataljai tréningeznek. Jelenleg éppen a klub utánpótlásában tevékenykedsz, s mondhatjuk, hogy hosszú és sok sikerrel tarkított út vezetett idáig, a Duna-parti kisvárosból, Bajáról, ahonnan bátyád, Péter után te is középiskolás korodban érkeztél Fehérvárra. Pétertől tudjuk, hogy a szintén korábbi kapus édesapátok volt számára a fő inspiráció abban, hogy a kosárlabda csábítása ellenére ezt a sportágat válassza, ám az nem evidens, hogy esetedben is ez volt a helyzet. Nálad mi, vagy ki volt a fő példa, avagy a fő motivációs tényező, hogy kövesd Petyát a focipályára?

- Éppen ő, Petya! Édesapánk valóban kiváló kapus volt akkoriban, a tesóm őt követte, én pedig a bátyámat. Magam is kosaraztam eleinte, ami nem csoda, hiszen akkoriban Baja a magyar kosárlabda egyik legnagyobb vidéki fellegvára volt, kiváló játékosokkal, szakemberekkel, egyértelműen a kosár volt az első számú sportág a városban. Végül "tudtuk, hogy hol a helyünk", s azt hiszem, nem hoztunk rossz döntést, hogy a foci lett az elsődleges sportunk.

Volt egy meccs a középiskolai bajnokság keretében, ahol - ezt is Pétertől tudom -, kiszúrt titeket a Vidi, így ahogy ő, te is Székesfehérvárra igazoltál és a Vasvári gimi annak idején országos hírű sporttagozatos osztályában kötöttél ki.

- Valóban, de azért nem volt ez olyan egyszerű, nem volt könnyű az átállás, hiszen Baja elég messze van innen. Nekem talán annyival könnyebb volt otthonról elszakadnom, mint a bátyámnak, hogy ő akkor már itt volt a Vidinél, így ismerte már a sulit, a klubot és a várost. Azt mindenképpen kiemelném, hogy két embernek nagy szerepe volt abban, hogy hamar megszoktam, megszoktuk az új közeget és könnyen ment a beilleszkedés: első sorban Lakos Imre tanár úr az, akit említenem kell, ő a Vasváriban gondoskodott róla, hogy szeressünk ott lenni, a Vidinél pedig Csiszár István, a legendás "Guszti" bácsi, aki az átigazolásunktól kezdve mindenben segített minket a klubnál.

Ennek megfelelően, hogy tényleg csak a focira kellett figyelni, gyorsan ment az előrejutásom is. Két dologban nagy szerencsém volt, hogy az ifiből kiöregedve, gyakorlatilag rögtön bekerülhettem a nagyok közé. Az első, hogy 

a korszak zseniális védője, Kovács Józsi éppen akkor különbözött össze a vezetőkkel, aminek a folyományaként eligazolt Újpestre, utat nyitva nekem a keretbe, ugyanakkor - és ez volt a másik szerencsém - Verebes József lett a vezetőedző, aki 18 éves létemre nem félt beállítani a csapatba, lehetőséget adott, amivel én élni tudtam.

Nem árult zsákbamacskát a Józsi bácsi, kerek-perec megmondta, hogy bárhogyan is játszom elsőre, mindenképpen kapok öt meccset a bizonyításra. Ezek után Csepelen a bemutatkozásomon kaptunk egy sima négyest, de a Mester tartotta a szavát, jöttek az újabb mérkőzések a bizonyításra, s a másik négy találkozó már eredmény tekintetében, de minden szempontból sokkal jobban sikerült, mint ez a csepeli, így megragadtam a kezdőben, ahonnan gyakorlatilag éveken keresztül kirobbanthatatlan voltam.

Ezt kizárólag a Verebes Józsinak köszönhettem, az ő bizalmának, hiszen ő vállalta a kockázatot, hogy a védelem közepére betesz egy első bálos, ifjonc srácot, szinte gyereket, de bevált és a csapat is kiválóan szerepelt. Ezt a bizalmat egészen biztos, hogy mástól nem kaptam volna meg. Az egész bajnokságot aztán úgy játszottam végig, hogy egy percet sem hiányoztam a csapatból!

Apropó, Verebes! Milyen volt az akkor még fiatal, ezer fokon égő, hatalmas motivátor hírében álló"Mágussal" dolgozni tiniként?

Óriási! Hihetetlen volt, amit és ahogyan ő csinált, ezt nehéz is elmondani azoknak, akik ebben nem voltak benne. Olyan hangulatot teremtett az öltözőben a meccsek előtt, az edzéseken, olyan önbizalmat adott nekünk, hogy azt tényleg nehéz szavakba önteni. Nagyon szerettem,  nem csak én, szinte mindenki.

A Mágus jó döntését pedig az élet bizonyította, hiszen onnantól kezdve minden edződnél kirobbanthatatlan voltál a csapatból, nem csak a Vidinél, később a másik két komoly klubodnál is. A Verebes-érában kapott lendülettel, már Kovács Ferenc mesterrel érkezett el az ikonikus 1984-'85-ös szezon, ami előtt egy bajnoki bronzéremmel szereztetek jogot az UEFA-kupa indulásra. 1984 őszén megkezdődött egy hatalmas menetelés, amelynek során védő létedre voltak kifejezetten nagy főszerepeid támadásban is.

Az igazán nagy párharc az elődöntő volt számodra, hiszen a hazai meccsen gólt szereztél a Zseljeznicsar ellen, a visszavágón, Szarajevóban pedig a te gólpasszod is kellett a továbbjutáshoz a meccs végén. Kezdjük előbbivel: én magam a régi eredményjelző létrájáról majdnem végzetes fejest ugrottam örömömben, amikor az első félidő közepén előretörtél, majd Wittmann Géza remek labdájával kiléptél a balösszekötő helyén és nagyon fontos gólt szereztél.

- Mivel védő voltam, aki kevesebb gólt szerez, ezek mindig jobban bennem maradnak. Ezzel is így vagyok. 

Nem tudom, minek a sugallatára, de elindultam előre, találtam a védők között egy rést, oda futottam be, Wittman Géza pedig, hűen remek rúgótechnikájához, elém varázsolta a labdát, s mivel a Zseljó kapusa rossz ütemben futott ki a kapuból, "csak" el kellett mellette, alatta rúgnom a játékszert, ami sikerült is, én pedig rendkívül boldog voltam, ez a gólörömből is valószínűleg érződött.

A visszavágón is hőssé váltál, mert az eufórikus továbbjutást érő, igencsak mázlista gól előtt, amit Csuhay úgy lőtt, hogy a labda a kapust és a kapufát is érintve került be valahogy a jobb sarokba, te törtél ismét előre és pörgetted elé a játékszert.

- Az a szarajevói meccs egy csodálatos, de számunkra félelmetes hangulatú találkozó volt, nekünk rontottak, sokat is hibáztunk, én és a bátyám a kapuban egy-egy komoly bakit elkövettünk, és 2-0-nál már gáláztak a "Jugók" (ma bosnyákok), több ziccert is kihagytak, nyeregben érezték magukat. Az utolsó percekben a rutinos Végh Tibi szólt nekünk, hogy nincs mit veszítenünk már, menjünk előre, hátha sikerül valamit összehozni.

Én hallgattam rá, előre törtem, a Szabó Józsitól jött felém a labda, amit a "Csuhás" elé tudtam pörgetni a 16-os előtt, ő meg átvette az ötös jobb sarkával egyvonalban, 8-9 méterre a kaputól, s berúgta, döntőbe rúgta a csapatot! Óriási volt az öröm.

Az, hogy ez így lett, ehhez ennek a csapatnak a rendkívül pozitív mentalitása - és persze a szerencse - is kellett. Összességében egy igazi, nagybetűs csapat volt az a Vidi. Így látod utólag te is?

- Igen, kétségkívül, ez az UEFA-döntős gárda egy nagyon jó szellemű, összetartó csapat volt, de amit különösen ki kell emelnem, az, hogy nagyon jó erőnlétünk volt, sokat futottunk edzéseken és megalapoztuk, hogy, jól bírtuk nemzetközi szinten is a meccseket.

Nem voltunk sztárjátékosok, de rengeteget dolgoztunk, igazi csapatként funkcionáltunk.

Szinte mindenki képes volt végig robotolni, futni a meccseket az elsőtől az utolsó percig. Enélkül aligha lettünk volna sikeresek.

Az UEFA-menetelés során már a nyolcaddöntőnél lehetett tapasztalni, hogy az egész ország a csapat mögött áll, a Vidiért szorít. Ahol játszottatok közben az NB I-ben, mindenütt, minden csapat otthonában megtapsoltak titeket, ha jól emlékszem olyan is akadt, hogy virággal fogadtak benneteket idegenben. Mennyiben tudott ez az országos érdeklődés, majd szinte őrület titeket pluszban motiválni?

- Sok erőt adott, nagy élmény volt. Minden meccs előtt az ország minden tájáról jöttek a kérések, hogy adott településen mekkora jegyigény van, küldjünk ide vagy oda belépőket. Mi például a Petyával a lehető legtöbb jegyet küldtük haza Bajára a szüleink által a barátoknak, ismerősöknek, de a sokszorosa sem lett volna elég, akkora volt az érdeklődés.

Ennek megfelelően már az elődöntőben, majd főleg a döntőben komoly kérdés és dilemma volt a vezetőknek, hogy maradjunk a Sóstón kevesebb nézővel, vagy menjünk fel Budapestre a Népstadionba és ott fogadjuk a Zseljót vagy a Real Madridot, de végül maradtunk a megszokott otthonunkban és ez így volt jó.

Ki döntött végül ebben a kérdésben? Ti, játékosok vagy a vezetők? Megkérdeztek egyáltalán titeket?

- Erre már nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy ez közös döntés volt, az edző, mi és a vezetők közösen határoztunk úgy, hogy Fehérváron maradunk és a jól megszokott közönségünk előtt játszunk.

A vezetők azért mindent elkövettek, hogy minél többen bejöhessenek a Sóstóra. Ma már elképzelhetetlen módon ácsolt pótlelátókkal 40 ezresre bővítették a lelátókat, a már említett eredményjelző létráján és a reflektorok kandeláberein, oszlopain, a trafóházak tetején több száz ember csüngött, a Real ellen nekem is csak az egyik trafóház tetején jutott olyan hely, ahol látni lehetett a pálya nagyobb részét.

- Igen, ugye több fotót is lehetett látni, ma is elérhetőek ezek a neten, amelyek bizonyítják, hogy emberek százai lógtak a világítótesteken. Az egész nagy élmény volt, a végén a vereség ellenére a vastaps és a "szép volt fíúk" percekig tartó skandálása mind mind óriási emlékek.

Ez volt talán az a pillanat, amikor tudatosult bennetek, hogy mekkora tettet hajtottatok végre a döntőbe jutással?

- Igen, de igazán Madridban jött el ez a pillanat, s nem csak azért, mert ott csaknem 100 ezer ember előtt játszhattunk, hanem azért a hangulatért, ami ott volt, minket is megtapsoltak, mindenki felszabadult és boldog volt, igazi fiesztahangulat alakult ki.     

A Vidis szép időszak aztán elmúlt, két szezonnal később Kispestre igazoltatok Péterrel, ezt két bajnoki cím igazolta, majd először pályafutásotok során külön utakon folytattátok, te egy belga élcsapathoz kerültél, s az FC Bruges alakulatával is bajnok, kupagyőztes és KEK-elődöntős lettél, tovább írva a szép "Disztl-fejezetet".

- Valóban, a belga évek jelentették a csúcsot egyénileg számomra. A Vidinél is talán időben váltottunk, a Honvéd volt akkor az a csapat, amelyből a legnagyobb esélyünk volt külföldre menni, s ez be is igazolódott. Igaz, a belgiumi szerződés esetében kellett a szerencse is, mivel a Bruges-nél igazoltak egy szerb középső védőt, ám kiderült, hogy ő a nemzetközi szerepléstől el van tiltva, korábbi csapatában, a Hajduk Splitben szedett össze eltiltást. Ennek okán döntöttek úgy, hogy leigazolnak engem is és mivel megkaptam a lehetőséget, azzal élni is tudtam.

Ki volt az a menedzser, aki ehhez a szerződéshez hozzásegített? Vagy csak bekopogtattak a belgák Kispesten, hogy kellenél nekik?

- Balla György volt az a menedzser, akinek nagy szerepe volt a kiszerződésemben. Ő Belgiumban élt és természetesen jók voltak a kapcsolatai odakint, ő hozta ezt össze, de Georges Leekens, aki akkor a Bruges vezetőedzője volt (majdnem 3 évtizeddel később magyar szövetségi kapitány is), ő szintén megnézett, eljött értem és szorgalmazta a leigazolásom.

Olyan jól sikerült a kinti első időszak, hogy az említett szerb játékos néhány hónapot követően már nem játszott a bajnokságban sem, én viszont folyamatosan, a bajnokságot meg is nyertük. Összességében kétszer lettünk bajnokok, háromszor Belga Szuperkupát, egyszer pedig Belga Kupát nyertünk, ráadásul akkor indult a BL-sorozata, akkor alakult át a korábbi BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája) Bajnokok Ligájává, így én lehettem az első magyar, aki a BL-ben csoportkörben léphettem pályára, s mindjárt negyeddöntősök lettünk.

A KEK-ben elődöntőig meneteltünk, ott a Bremen ellen búcsúztunk nagy küzdelemben. Nemzetközi klasszisok voltak a csapattársaim között, pl az Eb-ezüstérmes, vb-4. belga legenda, Jan Ceulemans, a középpályás Van der Elst, a kapus Verlinden, a nigériai válogatott Amokachi, mind veretes nevek. Öt felejthetetlen évet töltöttem az FC Bruges-nél.

Belgiumban szereztél edzői végzettséget, tehát már ott készültél a játékoskarrier utáni évekre. Ezt később - többek között - a Vidinél, Zalaegerszegen, Siófokon és Kaposváron is hasznosíthattad. Tudatosan készültél az edzői pályára?

- Igen.  Ez által is benne maradhattam a sportágban és azt csináltam, amit mindig nagyon szerettem, ez okozott és okoz ma is örömöt, hiszen a munkám a szenvedélyem, ami nem mindenkinek adatik meg. Ezt imádom, minden kihívásával, pozitívumával és negatívumával együtt.

Jelenleg is éppen a Vidi alkalmazásában az utánpótlásban tevékenykedsz. Elégedett vagy a mostani munkáddal?

- Az vagyok, mivel 

nekem mindegy, hogy egy NB I-es vagy egy ificsapatot irányítok, technikai vezető, utánpótlás vezető vagyok, én ugyanúgy odateszem magam, lelkesen, szeretettel végzem a munkám, motivált vagyok, nálam ez az alap.

 A feladat mindig megtalált engem, ráadásul rendszerint olyan feladat, amit szívesen csináltam. Nagyon fontosnak tartom hogy egy edző legyen jóban a játékosaival, a klubbal, ennek megfelelően végeztem mindig is amit éppen csináltam trénerként, akkor tud az ember jól dolgozni, ha jól érzi magát abban a közegben, ahol éppen van. A Vidi mindig ilyen volt, ezért is alakult úgy, hogy bár többször másutt vállaltam feladatot, rendszerint visszatértem, s most is itt vagyok.

Beszéljünk egy picit a mai Vidiről, a felnőttekről. Bár éppen a szezonzárás előtt beszélgetünk két fordulóval, az interjú megjelenése pedig éppen a zárómeccs hétvégéjén várható, s nem tudni, hol végez a csapat, amely jelenleg a 3. helyen áll, de esélyes akár a másodikra is. Miként értékeled a mostani társaságot? Ott lesz a dobogón a szezonzáráson?

- Szerintem meglesz az érem, mivel a Fradin kívül senkit sem látok jobbnak ennél a csapatnál, feltétlenül jó a dobogóra ez a garnitúra.  

Röviden a családról: neked nem csak a testvéred és édesapád volt sportoló, mint te, hanem a két fiad is az NB I-ig jutott. Mondhatjuk, hogy a Disztl család az egyik legsportosabb az országban?

- Azt nem tudom, hogy a legsportosabbak között vagyunk-e, de annak feltétlenül örülök és emiatt büszke is vagyok, hogy Dávid és Milán fiam egyaránt ifjúsági válogatottságig, NB I-ig  és nemzetközi szintig jutottak, hogy ők is a fociban voltak, vannak, és remélem sokáig így is lesz még.

Amennyiben mérlegre teszed a pályafutásod, kijelenthetjük, hogy elégedett vagy? Mindent, vagy megközelítőleg mindent elértél, amit szerettél volna?

- Nem panaszkodhatom, játékosként mindenféleképpen maradéktalanul elégedett lehetek, hiszen magyar és belga bajnok, kupagyőztes, válogatott lehettem, vb-n jártam, UEFA-kupa döntőben, BL-negyeddöntőben, KEK-elődöntőben léphettem pályára. Mindezeket úgy sikerült elérni, hogy nem feltétlenül én voltam a legtehetségesebb, legjobb, sok jó játékos szaladgált akkoriban a pályákon, de nem volt könnyű kitűnni.

Én szerencsés voltam, megkaptam a lehetőséget és élni is tudtam vele. Mivel életem első és utolsó komoly sérülése miatt kicsit korábban abba kellett hagynom, mint terveztem, de már rendelkeztem edzői papírokkal, nem volt törés, benne maradhattam a focis körforgásban.

Edzőként is elégedett vagyok azzal, amit elértem, lehet, hogy lehettem volna eredményesebb, de örülök, mert nagyon sok szép feladatot kaptam, amiket teljes odaadással végeztem el, ahogy örülök annak is, hogy most ismét a Vidinél lehetek és a fiatalokat tudom segíteni a fejlődésben.

(Mátay Balázs)

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek