Arany Tamás - a játékvezető, aki elnézést kért a játékosoktól, ha tévedett
Arany Tamás - a játékvezető, aki elnézést kért a játékosoktól, ha tévedett
Arany Tamás - a játékvezető, aki elnézést kért a játékosoktól, ha tévedettNagyon kevés olyan játékvezetőt tudnék megemlíteni - konkrétan egyet sem így hirtelen -, akiről én még rosszat nem hallottam, vele kapcsolatban negatív jelzővel nem találkoztam a játékosok, sportvezetők részéről. Hangsúlyozom, ez az én tapasztalatom, nyilván volna, aki mást állít, de az egészen biztos, hogy nem túl sokan vannak ilyenek. Mitől lehettél te aktív sípmesteri érádban annyira elfogadott, sőt kedvelt játékvezető, ami talán példátlan ebben a szakmában?
- Hú, nagyon köszönöm ezt a felvezetést, még bele is borzongtam. Talán - mondhatom szerénytelenül - az volt a "titok", hogy én partnerként tekintettem a játékosokra, ezért gyorsan elfogadtak. Egykori futballistaként talán több volt a toleranciám feléjük, mint másoknak. Itt említeném meg, hogy édesapám gyerekként sok meccsre elvitt, Budapesten a Népstadion egykori kettős rangadóit is sokszor megnéztük, hamar megfertőződtem a sportággal, így én is focista szerettem volna lenni. Sok más gyerekhez hasonlóan amikor csak lehetett, rúgtuk a labdát. 10 évesen már megkaptam a "kék könyvemet", igazolt játékosa lettem a helyi csapatnak, majd végig jártam a korosztályos csapatokat és eljutottam a felnőttig, a nagycsapatig. Nem tartott azonban sokáig az aktív pályafutásom, mert egy meccsen sípcsonttörést szenvedtem, ami gyakorlatilag felszámolta az álmaimat. Érdekes, hogy éppen a 13. mérkőzésemen történt ez, a 13. percben...
Már a kórház felé a mentőben azon gondolkodtam, mi lesz így velem, ha nem jön rendbe a sérülésem? Mit fogok csinálni, ha nem focizhatok?
Szerencsére meggyógyult a lábam, de komoly fociról már nem lehetett szó, így aztán az akkor még létező körzeti szövetség illetékesei mondták, hogy "gyere, kis Arany, vizsgázz le, elkezdesz fütyörészni, aztán majd alakul valahogy a dolog". Így is lett, az idősebb kollégák segítségével és irányításával - Fehérvári Dezső bácsi, Németh Lajos bácsi, Horváth Béla bácsi - levizsgáztam, ami azért nem volt túl nehéz, mert akkoriban csak két tesztet kellett kitölteni, aztán máris lehetett a legalacsonyabb osztályban kezdeni. Egy Csákberény - Bakonycsernye meccsen debütáltam a körzeti bajnokságban, mégpedig úgy, hogy az ifi és a felnőtt mérkőzést is én vezettem le, segítség nélkül, mivel kevés játékvezető volt, meg kellett oldani, azt hiszem, sikerült, mert maradtam a sípnál. Ha akkor elkalapáltak volna, mert vendéggyőzelem született, akkor most nem beszélgethetnénk itt, erről a témáról. De szerencsére nem vertek el a szurkolók, sőt, azt mondták a meccs után, hogy "egészen jól fújtad a meccset, kis Arany". Én soha nem szerettem úr lenni a pályán, egyenlő partnerek voltunk a játékosokkal, ez sokat számított abban, hogy elfogadtak. Ha megrúgták őket, a játékosmúlt okán tudtam, mit éreznek. Ami talán a legfontosabb volt, hogy
én elismertem a hibámat, ha tévedtem, a legtöbb esetben elnézést is kértem az érintett játékosoktól. Amikor néha vehemensen reklamáltak, hogy "mit fújtál, nem láttad?", akkor én mondtam, hogy "srácok, elszúrtam, bocsánat, ember vagyok én is". És ezt ők elfogadták, mert valóban tévedni emberi dolog.
Ez azért valljuk be, nem megszokott. Gyakran előfordult, hogy te kértél elnézést a játékosoktól?
- Nem egyszer, bizony jó néhányszor előfordult. Amikor láttam a játékosokon, hogy kicsit felhúzták magukat, "habzott a szájuk, bejött a gőz", hogy hogy lehet őket megnyugtatni. Igazából szerencsém volt, mert ez már benne volt, talán apámtól örököltem a közvetlen, pozitív életfelfogásomat, ez segített ilyenkor, így sokkal jobban elfogadtak a játéktéren is. Szépen sikerült aztán feljebb lépegetnem, a móri körzet után megye kettő, majd megye egy, aztán jött ugyan egy kis katonaság, másfél évre kiestem, de aztán utána mentem tovább és feljebb, leszerelésemet követően fél évvel már NB III-ben vezettem meccseket, egy szezonnal később már a második vonalban fújhattam. Így érkeztem el 1994-be, amikor - éppen idén 30 esztendeje - az NB I-ben is szerephez jutottam.
Mennyi idő telt el a legelső csákberényi meccsed és az NB I-es debütálás között, tehát hány év alatt jutottál el legalulról legfelülre?
- 1986 márciusában volt a csákberényi "derbi", így - ha nem is voltam mindig jó matekból a suliban - viszonylag könnyű kiszámolni, hogy nyolc év kellett hozzá, de ha levonom a másfél éves sorkatonai szolgálat idejét, akkor alapvetően bő hat éves út vezetett az NB I-ig, mint játékvezető. Egy érdekességet itt hadd emeljek ki, mivel jó emlékeim vannak egy beszélgetésünkről, amit még aktív koromban Várpalotán készítettél velem, közel két évtizede egy másik rádióban. Éppen Várpalotán kellett vezetnem egy igen komoly téttel bíró mérkőzést, amelyen a hazai Bányász fogadta a Dreher csapatát és azon dőlt el, hogy végül kiesnek-e, avagy bennmaradnak a palotaiak, mint ahogy számomra az volt egy "vizsgameccs" is, amely nagyban befolyásolta az NB II-es keretbe való bekerülésemet. Naná, hogy forró hangulatú találkozó kerekedett belőle! Ki kellett állítanom egy hazai játékost, és még büntetőt is ítéltem a Várpalota ellen, volt ott aztán minden, ököl- és kerítésrázás, nem voltam túl népszerű azon a meccsen. Még az ellenőr is remegve jött be a végén az öltözőbe, de megdicsért, "hát azért, tökös gyerek voltál, hogy ezt így le tudtad hozni, be merted vállani", mondta, ez után kerültem fel a másodosztályba, majd másfél évvel később léphettem be az NB I ajtaján. Ennek is érdekes története van. Abban az időben 3000 Ft volt az NB II-es játékvezetői tagdíj a szövetségben, az NB I-es pedig 6000 forint. Én úgy mentem az 1994-es nyári edzőtáborunkba, hogy befizettem a 3 ezrest, mint NB II-es játékvezető, sőt, már előtte a '93-'94-es szezon zárása után ki is alakult a következő idény első osztályú kerete is, csakhogy egy szolnoki kolléga, Marosvári Csaba bejelentette, hogy munkahelyi elfoglaltságai okán visszavonul a játékvezetéstől. Nem gondoltuk azt, hogy bárki is a helyébe léphet, hiszen a keret akkor már adott volt, a fizikai teszten is túl voltunk, amikor Jaczina Robi bácsi (maga is NB I-es, sőt, nemzetközi játékvezető volt a 70-es, 80-as években), a JT testület, majd bizottság illetékese azt mondta nekem, hogy "gratulálok, Tomikám ma nagy meglepetés fog érni!". Őszintén szólva el sem tudtam képzelni, miről beszél az "öreg", de az egyik kolléga odasúgta, hogy "figyeld meg, a búcsúzáskor Nagy Miklós (a JT elnöke) be fogja jelenteni, hogy NB I-es lettél".
Tűkön ültem egész délelőtt, de szó sem esett arról, hogy netán feljebb léptetnek. Majd aztán, így köszönt el az elnök úr: "Mindenkinek jó szezont kívánok. Ja! És ha az Arany Tamásnál van még háromezer forint, akkor mostantól NB I-es játékvezető!".
Nem titkolom, kicsordult a könny a szememből, miközben a többiek rögtön mondták, hogy, ha kell adnak kölcsön háromezret... Végül 1994 szeptemberében bemutatkozhattam az első vonalban, sőt, rögtön olyan küldést kaptam, hogy a nyári vb-döntőt vezető Puhl Sándornak "lengethettem", egy Honvéd - Békéscsaba meccsen, hiszen akkoriban még a keret minden tagja vezetett mérkőzéseket, illetve partjelzőként (ma asszisztensnek hívják) is közreműködtek, ha azt a feladatot kapták. Két napig nem is aludtam, úgy izgultam, hogy Puhlnak lengethetek! De a Sanyi nagyon korrekt volt, oldotta a feszültséget bennem már az öltözőben. Mindent nem is lehet elmondani, milyen szófordulatokkal élt, de azt igen, hogy mire kimentünk a pályára, egyenrangúnak érezhettük magunkat, úgy kezelt minket, óriási élmény volt vele ténykedni egy-egy meccsen.
Itt egy picit térjünk ki a fegyelmezési statisztikádra, mert - lehet, hogy már nem emlékszem jól, de mintha egyszer említetted volna, hogy az NB I-ben csak egyszer, egy szombathelyi játékost kellett kiállítanod - nem sűrűen csalták ki a zsebedből a piros lapot.
- Egynél azért több volt, hiszen 185 meccset levezettem az élvonalban, de valóban nem tartoztam azok közé, akik gyakran osztanak lapokat, pláne pirosat. A fegyelmezési statisztikám mindig a legjobbak között szerepelt, mindig próbáltam lapok nélkül megoldani a fegyelmezésre okot adó szituációkat. Egyszer be is hívattak az MLSZ-be, mert öt meccset vezettem le lap nélkül, nem adtam munkát a fegyelmi bizottságnak, nem volt bevétel sem a fegyelmi pénzekből és kérdőre vontak. Én erre
mondtam - természetesen csak poénból -, hogy sajnos nem találom a zsebet az új szerelésemen, így nem tudom odaadni a lapokat, talán, ha majd lesz jobb szerelésem, normális zsebbel, akkor lap is több lesz.
Én tényleg mindig szerettem lapok nélkül oldani a feszültséget, szóban fegyelmeztem, megbeszéltem a játékosokkal a dolgokat és nagyon jóleső érzés, hogy most, amikor már játékvezető-ellenőrként járom a pályákat, sok korábbi játékossal találkozom, akiknek anno meccseket fújtam, azt mondják, hogy "de jó volt, amikor azon a meccsen nem állítottál ki, igaz, hogy jól leszúrtál, de nem kaptam pirosat"...
A közvetlenséget, a stílust és a jó teljesítményt díjazták is, hiszen több alkalommal maguk a játékosok választottak meg az adott szezon legjobb játékvezetőjének. Ez nyilván jó érzés volt, jól gondolom?
- Igen, és milyen a sors: éppen most 15 éve, hogy zsinórban negyedszer vehettem át a HLSZ (Hivatásos Labdarúgók Szervezete) Év játékvezetője díjat. Ez valóban azért nagy dolog, mert a két legfelsőbb osztály, az NB II és NB I közel 900 játékosa szavazott, azok, akikkel a legközvetlenebb kapcsolatban voltam a pályán és a tevékenységem elsődlegesen őket érintette. Ez olyan, mintha az iskolában a gyerekek döntenék el, hogy ki a legjobb pedagógus. Az pláne nagy dolog volt számomra, hogy olyan kollégát is sikerült megelőznöm HLSZ-szavazáson, mint Kassai Viktor, akit 2011-ben a világ legjobb játékvezetőjének választottak. Viccesen mondtam is neki, hogy akkor most ez hogy van? Te vagy a világon a legjobb, én itthon, akkor most ki is a legjobb? Mint a régi viccben, amikor egy utcában négy fodrász dolgozik. Az egyik kiírja a cégtáblára, hogy én vagyok a város legjobb fodrásza, a másik kiírja, hogy én vagyok az ország legjobb fodrásza, a harmadik pedig, hogy én vagyok a világ legjobb fodrásza. A negyedik csak annyit ír ki, szerényen, hogy én vagyok az utca legjobb fodrásza... Jó ezekre visszaemlékezni, pont ma készítettem egy kis összeállítást, hogy ez volt 15 éve. Jó visszaemlékezni, nosztalgiázni kicsit.
Hogy érzed, amit a labdarúgástól kaptál, az több, vagy kevesebb annál, mint amit elképzeltél magadnak, amikor ebbe a körforgásba belekerültél?
- Ezt nagyon nehéz volt abban az időben elgondolni ifjú focistaként, majd fiatal játékvezetőként, hogy milyen kapcsolatok alakulhatnak ki idővel ebben a szakmában, el sem tudtam képzelni, hogy idővel sok kapu megnyílik előttem, az élet minden területén remek barátságokat, kapcsolatokat köszönhetek a focinak, a játékvezetésnek. Vezettem már gálameccseket színészeknek, újságíróknak, politikusoknak, olimpikonoknak, híres sportolóknak, megszámolni sem könnyű, mennyi iylen volt. Szegény Puhl Sanyi mondta régebben, hogy "Te minden sz..t elvállalsz, miért mész el mindnehova?". Én mindig mondtam neki, hogy csak oda megyek, ahova hívnak, viszont amíg hívnak, addig jó, mert ez azt jelenti, hogy nem felejtettek el, ezért is örömmel megyek.
Így kapásból tudsz mondani egy számot, hogy hány ilyen gálameccset fújtál?
- Anno az NB I-es, NB II-es meccseket számoltam, nem tudom pontosan, mennyi, de több száz, az biztos. Nagy megtiszteltetés, hogy ezeken a gáladerbiken sok olyan emberrel találkozom, akiket amúgy csak a tv-ben látok, vagy színpadon, pl egy színészek-újságírók meccs mindig élmény. Nemcsák Károly, aki a színészválogatott kapitánya, ikonja, a József Attila Színház igazgatója, olyan jó barátom lett, hogy minden névnapon, születésnapon megköszönt, sőt, mindig mondja, hogyha megyünk előadásra, kapunk jegyet, szeretettel vár minket. Ez csak egy példa, hogy milyen remek kapcsolatok alakulnak ki egy bulimeccs kapcsán is. Ha már itt tartunk, a "Mágussal", Verebes Józseffel kapcsolatban is elmondok egy meghatározó élményt: egy Sopron - ETO öregfiúk gálameccset vezettem nekik, amikor a soproniak az első NB I-be jutásuk 20. évfordulóját ünnepelték. A hazaiak láthatólag kicsit gyengébbek voltak, többen húzták a lábukat már a pályára vonuláskor, nem, voltak éppen top állapotban, miközben a Győr láthatólag még erre a bulimeccsre is fel volt spannolva. Nálam mindig cél egy ilyen gálamérkőzésen, hogy mindenki legyen győztes, azaz, a pályán az eredmény döntetlen. Itt is minden elkövettem ezért, büntetőket adtam a Sopronnak, hogy legyen esélyük kiharcolni a döntetlent.
A negyedik büntető után Verebes lehívta a csapatot és hevesen reklamált. Nála nem volt még egy öregfiúk gálameccs sem barátságos és ott is nyerni akart.
Persze aztán megbeszéltük, de azért még évekig emlegette a dolgot. Összességében én nagyon szeretem ezeket a meghívásokat, felkéréseket és örömmel teszek eleget ezeknek.
Megérkeztünk a VAR-os témához. Neked még nem kellett vele dolgoznod, de nyilván ellenőrként mindent tudsz róla. Jó ez a focinak, főképp, hogy nagyon sok a vita körülötte? Itt kérlek, amennyire lehet, véleményezd a Vidi utolsó meccsén a két, hatalmas visszhangot kiváltó visszavont gólját, ami teljes mértékben a VAR-os egységnek köszönhető, hiszen a játékvezető ezeket elsőre, a pályán megadta. Különösen a második találat, ami már a hosszabbításban esett, érzékeny téma, mert szemmel láthatólag az inkább volt egyvonal, mint les...
- Mivel nekem nem kellett még VAR-ral dolgoznom, de lehet, hogy nekem ez jelentett volna még két évet az élvonalban, mivel 2009. november 7-én vezettem egy Pápa - Fradi meccset, amin nem adtam, meg egy jogos 11-est a hazaiaknak. Emiatt nem kaptam már feladatot az első osztályban. Ha akkor van VAR, rám szólnak, hogy tévedés áll fenn, megnézem és megadom a büntetőt, megy minden tovább, én még minimum 2 évet vezethettem volna az NB I-ben, így viszont ott ez tett pontot a pályafutásom profi részére... Ellenőrként természetesen van dolgom a VAR-ral, osztályoznom kell a videóbírókat is, értékeljük is minden meccs után még a helyszínen, hogy adott szituációban mi volt, vagy lett volna a jó döntés, azonnal rendelkezésre áll a meccs felvétele és visszanézzük a kétes jeleneteket. A Vidi-féle történetbe azért nem szeretnék belemenni, mert az MLSZ a szerződésünkben kiköti, hogy nem beszélhetünk a kétes szituációkról nyilvánosan, annyit azonban elmondhatok, hogy a kezdeti időszakhoz képest már sokkal jobbak a döntések és sokkal gyorsabban is születnek meg a VAR-szobában, mint korábban, tehát jó az irány. A konkrét eset kapcsán csak annyit mondanék, úgy általánosságban, hogy nem szeretem, ha annyire nem egyértelmű a szituáció, hogy kockázni, vonalazgatni kell. Egy biztos: a VAR-ra vonatkozó rendelkezés úgy szól, hogy csak akkor hívják ki a játékvezetőt "videózni", ha a VAR szobában ülők szerint tévedés történt a pályán hozott ítéletnél. Aztán, ha úgy látja a játékvezető is, hogy így van, akkor felülbírálja a döntését, ha nem, akkor megerősíti.
Jó, akkor én mondom ki, te csak bólints rá, ha egyetértesz: szerencsésebb lett volna, ha a Vidi második góljánál a vonalazgatás és több perces pauza helyett a pályán meghozott döntés maradt volna érvényben.
- Valóban,
ebben a szituációban nem biztos, hogy bele kellett volna nyúlni az eredeti ítéletbe,
de újra hangsúlyozom, csak akkor hívják ki a játékvezetőt megtekinteni az esetet a pálya szélére, ha egyértelmű tévedés történt, legalábbis a VAR-os egység szerint.
Ez az ellenőrködés mennyire foglal le? Havonta csak 1-2 alkalom van, amikor menni kell, vagy heti, rendszeres elfoglaltság ez?
- Rendszeres, minden héten akad feladat NB I-ben, NB II-ben, de van olyan is, amikor egy fiatal tehetséget kell megnézni NB III-ban, tehát ez egy komoly, rendszeres elfoglaltság szezon közben. Olyan itt is előfordult, hogy ellenőrként megvédtem egy kollégát, aki tévedett egy meccsen, s mivel én is így tévedtem, kaptam egy hét pihenőt, de ez ritka eset, így nem panaszkodhatok unalomra.
Végül, de nem utolsó sorban, beszélj kérlek egy kicsit a családról, hiszen most már szó szerint van egy Arany Virágod, aki még csak néhány éves, de biztosan látszik már rajta, hogy mennyire érdeklődik a sport iránt.
- Most lesz novemberben 5 éves a kis hölgy, nem bántam meg, hogy 50 felett vágtam bele a családalapításba, ezzel pedig egyébként sok ismerősömnek szállítottam jó példát. Igazából aktív játékvezető koromban alig voltam itthon, s bár ma is sok az elfoglaltság, felelősen tudom kivenni a részem a gyermeknevelésből. Kislányom nem titkolhatja, hogy az én vérem csörgedezik benne, mozgékony, sokat szaladgál, érdeklődik a sport iránt, gyakran kérdezi, hogy hová megyek, és amikor mondom neki, hogy meccsre, akkor rendszerint jönne velem ő is. Nyilván vinném is, de ő még nem tud 2 órát - utazással együtt sokkal többet - nyugodtan, egy helyben ülni, így egyelőre még nem tarthat velem, de eljön ez az idő is. Nagy boldogság ő nekünk, nyilván nem meglepő, hogy most ő az első számú személy az életemben.
(Mátay Balázs)
