Wimmer László, akit hordágyon vittek el a sportirodáról, de máig élete a Vidi
Wimmer László, akit hordágyon vittek el a sportirodáról, de máig élete a Vidi
Wimmer László, akit hordágyon vittek el a sportirodáról, de máig élete a Vidi- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan időszak, amikor a velem szemben ülő Wimmer László még Wimmer Lacika volt. Ő hogyan és hol ismerkedett meg a sporttal, ezen belül elsősorban a labdarúgással?
- Mivel tősgyökeres székesfehérvári vagyok, az egykori Engels Frigyes utcában (ma Szekfű Gyula utca) laktunk, az orosz iskolával szemben. Ott volt egy kis kézilabdapálya. Az orosz katonák bérelték az egész területet, ahol kézilabda mérkőzéseket is rendeztek. Ott játszottunk nap mint nap, kéziztünk, s persze sokat fociztunk gyerekként, hat-nyolc évesen. Csak átugrottunk a kerítésen, és játszottunk egymás ellen. Ha orosz gyerekek voltak ott, velük is játszottunk, nem okozott problémát. Nekünk hatalmas öröm volt az a pálya, ezen kezdődött nálam a labdarúgás iránti mély szeretet.
- Aztán edzőként is dolgoztál a Vidi utánpótlásában, majd vidéki csapatoknál tevékenykedtél, például a Sárbogárdi Videotonnál, ahol fiatalon is komoly elszántsággal egy jó csapatot sikerült építened. Nem véletlenül ezt az időszakot említem most. Mesélnél erről?
- Előzményként annyit, hogy a Videotonhoz a legendás Csiszár "Guszti" bácsi révén kerültem, ő volt akkor az utánpótlás szakágvezető — nyugodjék békében —, aki felkért, hogy irányítsam a Videoton női csapatát egy miskolci nemzetközi teremtorna során. Szerencsére sikerült egy nagyon jó kis csapatot összekovácsolni női szinten, és megnyertük a miskolci tornát. Ettől közelebb kerültem a klubhoz, és néhány év várakozás után az utánpótlásnál kaptam lehetőséget. Rögös út volt: ide-oda helyeztek, ahol edzőhiány volt, én pedig mindig próbáltam megfelelni. A sárbogárdi időszak különleges volt, egy évig edzősködtem ott, az igazgató, Bokor Jenő támogatásával sikerült egy erős csapatot létrehozni. Munkaidő kedvezményt is sikerült kiharcolnom a játékosoknak, napi négy órás munkarendet, így a játékosok reggel nyolckor kezdtek és délben fejezték be a munkát, hogy utána edzésre tudjanak jönni, pihentebben. A "nagy" Videoton tartalékjából vittem három, megyei szinten meghatározó játékost, emellett pedig néhány "problémás" tagot kitettem a csapatból, mert ők rossz irányba vitték volna a közösséget. Hári Feri, a kapus volt az alappillér, az ő vezetésével szép eredményeket értünk el. A nagy pillanat akkor jött el, amikor
a nagy, fehérvári Videoton eljött hozzánk, a kis sárbogárdi Vidihez egy barátságos, hírverő mérkőzésre, amin a lelátók zsúfolásig megteltek. Korábban saját kezűleg kiplakátoltam az eseményt, gyorsan terjedt is a hír, így sok néző jött ki a pályára. A nagy Verebes József vezette csapat ellen félidőben 3-1 volt az állás nekünk. Ekkor a szünetben Verebes odajött hozzám és így szólt: „Kopikám, rossz passzban van a csapat, ha nem segítesz, nem tudjuk itt sem növelni az önbizalmat, kieshetünk a végén az NB I-ből, három játékost kérnék, akit vegyél le a folytatásra a pályáról”. Én ennek eleget tettem, levittem három kiemelkedő játékosomat, köztük a Hári Ferit, és a Videoton nyert végül 6-3-ra...
Talán ennek is köszönhetem, hogy később edzőként állást kaptam még a Videotonnál.
- Milyen viszony alakult ki Verebes Józseffel? Nyilván nem felejtette el ezt a gesztust.
- Verebesről csak legendákat tudnék mesélni. Ő maga is legenda volt, sajnos korán elhunyt. Fiatal edzőként sok szakmai beszélgetést folytattunk vele, jóban voltunk, gyakran feljött hozzám, sokat tanultam tőle. Amit mondott, sokszor igaznak bizonyult, és ha nem fogadtam volna meg a tanácsait, talán nem jutottam volna tovább a pályafutásomban. Rengeteget használtam fel abból, amit tőle hallottam.
- Egy állomásról még nem beszéltünk: dolgoztál Tordason is. Mit érdemes erről tudni?
- Tordason életem egyik legszebb három évét töltöttem, hasonlóan a sárbogárdi periódushoz. Amikor oda kerültem, a csapat a megyében a 15. helyen állt, nagyon hátul. Egy nagyszerű ember, Kiss Zoltán - „Libás” néven ismerték sportberkekben - volt az első csapat edzője, vele együtt jártunk a TF-re. Ő hívott Tordasra, hogy legyek az ifjúsági csapat edzője, amit örömmel vállaltam, hiszen ez volt az első önálló csapatom, nem ideiglenes jelleggel. Sokat kellett besegítenem az első csapatnál is, mert a helyi viszonyoknál a "nagyok" szereplése meghatározta az egész klub megítélését, de egyébként itt az utánpótlást is komolyan vették. Végül az edzői munkám nagyobbik részét már az első csapatnál töltöttem, két évig vezetőedzőként, és csodálatos eredményeket értünk el: sorban hoztuk le NBI-es csapatokat, aki velünk játszottak hírverő meccseket, így pl. a nagy, Mészöly-féle Vasas ellen, a Mezey György vezette MTK ellen, ezek mind teltházas mérkőzések voltak. Ekkor jól futott a csapat szekere, aminek a csúcsaként a Tordas megnyerte a megyei bajnokságot. Ebben az időszakban a gárda lendületét öröm volt nézni.
- Ezt követően jött Sárbogárd, majd visszakerültél a Vidihez , immár utánpótlás szakágvezetőként. Nem éppen könnyű örökséget vettél át Csiszár Istvántól, "Guszti" bácsitól. Mi játszódott le benned, amikor felkértek erre a posztra?
- Először is hevesen dobogott a szívem. Úristen, ebbe a nagy klubba kerülni és az egész utánpótlás vezetőjévé válni, tudva, hogy milyen nagy emberek dolgoztak előttem! Ráadásul akkor a Videoton első csapata nehéz helyzetben volt, ami kihatott az utánpótlásra is. Ugyanakkor tele voltunk tehetségekkel. Amikor Bencsik István elnök arra kért, hogy nyugodtan, bátran vegyem át a feladatot és hozzak döntéseket a legjobb belátásom szerint. Ennek megfelelően elkezdtem dolgozni, és sorban jöttek is az eredmények. Először egy-egy utánpótlás válogatottunk volt, majd kettő, három, és így tovább. Zsinka Jani vezetésével már az első csapathoz is tudtam játékosokat adni:, pl. Molnár Zsoltit, akit „Vizsla” becenéven talán többen ismernek, Jávorka Bandit, akit Izsákról hoztunk, és még sokakat, akiket felküldtem válogatott edzésekre, kiválasztásokra. Rosta Robiról meg ne feledkezzek, ő is Tordason volt, majd utánpótlás-válogatott lett. A nemzeti csapatnál Bicskei Bertalan, aki az ifi válogatottal lett ugye Európa-bajnok, bíztatott, hogy bátran szóljak neki, ha valakit alkalmasnak látok, mert az általam javasolt játékosok rendre megállják a helyüket.
- Ennek a hároméves „tündérmesének” nem lett szép vége: nem hagyták, hogy folytasd a munkát. Mi történt pontosan?
- Erről nehéz beszélni, de most már meg tudom tenni.
Dérfalvi Imre vette át a labdarúgó szakosztály vezetését, Dósa Mátyás pedig a klub elnöki pozícióját. Bencsik Pista bácsiék távoztak, a vezetőket az utánpótlásról és az első csapatnál is leváltották. Dérfalvi behívott, és azt mondta: „Laci, sok jót hallottam rólad, megtartanálak, de nem utánpótlás szakágvezetőként - ezt a posztot Németh Lajos kapta -, hanem technikai vezetőként”. Ez nagyon ledöbbentett. Imádtam, amit csináltam, sorban adtam a válogatottakat, érthetetlen volt ez számomra. Végül megkértem Imrét, hogy bár megtisztelő a felajánlása, köszönöm, hogy rám gondolt, de szeretném azonnali hatállyal otthagyni a Videotont, mert ezt így nem bírom tovább! A többit nem szeretném részletezni, főképp, hogy aztán bekerültem a szívkórházba. Annyira megviselt a történés, hogy hordágyon vittek le a sportirodából, megijesztettek, hogy ne is mozogjak, mert baj lehet. Két hetet töltöttem a kórházban Dr. Simon Kornél osztályán. Ezt követően harminc évig nem tettem be a lábam a stadionba!
A főorvos úr azt mondta, rendben van a szívem, egy nagy fokú ritmuszavarom volt, ezt sikerült helyre billenteni, de ez éppen elégvolt nekem, hogy elhatározzam, a pálya környékére sem megyek, nem kérek többet a labdarúgásból, és teljesen kizártam magam ebből a közegből. Három évtizeden át elkerültem a stadion környékét. Amikor megláttam az épületet, heves szívdobogásom lett. Úgy éreztem, az életem ráment volna erre a körre, ezért távol maradtam.
- Aztán mégis visszatértél, egy Ferencváros meccs kapcsán. Egy barátod ki tudott csalni a stadionba, és most ismét része vagy a Vidi életének, mégha kívülről is. Most is piros-kék pólóban ülsz itt, igaz nem Vidi, hanem PSG-mezben, de a kék és piros színek megmaradtak. Maradt a szerelem a Vidivel?
- Igen! Az mindig megvolt. Amíg élek, nagyon szeretem a Videotont. Lehet, ha elvágnám a kezemet, a vérem is piros-kék lenne annyira szerettem, szeretem és szeretni is fogom. Bármennyire rosszul szerepel a csapat, belül szeretem a Vidit, és amíg élek, szeretni is fogom.
- Végül: hogyan látod a pályafutásodat összességében? Fiatalkori terveid végig tudtad vinni, elérted nagyjából, amit terveztél, vagy maradt benned bőven hiányérzet?
- Jogos a kérdés. Nem értem el mindazt, amit szerettem volna, sokkal többet vártam volna magamtól. Voltak, amikor önhibámon kívül, és voltak, amikor önhibámból alakultak így a dolgok. Nem sikerült elérni minden célt a sportban, amit szerettem volna.
Ma már azonban nyugodtan beszélhetek a sportról, senkit nem hibáztatok, megbékéltem önmagammal. Tudomásul vettem, hogy ennyi jutott nekem, de ez így is nagy boldogságot és örömet hozott az életembe.
Egy nagyon szegény családból jutottam el odáig, ahova sikerült, mindenkinek azt kívánom, hogy olyan helyzetből tudjon kimászni, mint én. A sportban elért eredményeimért köszönettel tartozom a labdarúgásnak és a Videotonnak. A Videoton számomra ma is Videoton!
