Nagy Lajos - a Vidi serdülőtől a zalaegerszegi bajnoki címig és a minifoci vb-éremig
Nagy Lajos - a Vidi serdülőtől a zalaegerszegi bajnoki címig és a minifoci vb-éremig
Nagy Lajos - a Vidi serdülőtől a zalaegerszegi bajnoki címig és a minifoci vb-éremig- Nagyjából mikor és miként indult a te kapcsolatod a focival?
- Fehérvári, Gáz utcai srác vagyok, ott nőttem fel, már egészen kicsi koromban mindenem volt a futball-labda. A környék grundjain, panel-beton tömbök, fák, bokrok, homokozók között, a Gáz utcai murvás pályán és a közeli iskola pályáján rúgtuk a labdát, amikor csak tudtuk, ez volt a kezdet, így szereztük meg az alapokat.
- A Gáz utcai grundról aztán egészen magasra vezetett az utad. A Vidben nevelkedtél, és mutatkoztál be az NB I-ben, majd jött a Gázszer és a ZTE szép sikerekkel, hiszen bajnok is lettél a zalaiakkal. Miért nem tudtál gyökeret verni ifjoncként a Videotonban? Kevés volt a játéklehetőség, nem érezted a bizalmat?
- 19 évesen a katonaság után - talán szerencsém is volt, talán tettem is érte - vissza tudtam kerülni a Vidihez, az első csapat keretébe, ám ekkor még nem álltam készen az NB I-re, amivel tisztában is voltam. Fiatal, tehetséges játékosként is éreztem, hogy nem vagyok még komplett, kész első osztályú focista, valami még hiányzik ahhoz, hogy stabilan tudjak játszani. Ezt követően, a következő szezonban jött az NB I felé szépen, magabiztosan lépegető Gázszer FC megkeresése, s miután itt a Sóstón akkor, 1996 nyarán az akkor kinevezett szerb edzőpáros részéről nem éreztem a megfelelő bizalmat, elfogadtam a Gázszer invitálását.
- Ők a Kusztudics-Szekulics páros volt, ha jól emlékszem.
- Igen, náluk, az ő részükről nem éreztem a megfelelő bizalmat, támogatást, a 22-es keretből jó, ha huszonegyedikként kezeltek, amit éreztettek is velem, bár nem mondták ki. De ezzel nem volt semmi gond.
A másik ok pedig, amiért átmentem a szomszédvári csapathoz, az a saját hiányérzetem volt, amit említettem is, hogy nem éreztem még magam komplett első vonalra érett futballistának. A Gázszernél aztán bejött a számításom, ismerős közegben, sok korábbi vidis társ és szakember között formába lendültem, jól ment a foci, megszereztem a megfelelő rutint is az NB II-ben menetelő csapatban,
úgyhogy talán kijelenthető, hogy életem egyik legjobb döntése volt akkor az átigazolásom.
- Több más akkori társadhoz hasonlóan téged is elsődlegesen Hartyáni Gábor kapacitált, hogy az ő keze alatt folytasd?
- Igen, de az egész szakmai stábbal, vezetéssel együtt, Németh László elnök úrral és Májer József klubigazgatóval együtt. Mivel az egész első évben végig játszottam, stabilan, talán nagyképűség nélkül mondhatom, hogy jól is, ami az egész csapatról elmondható volt, hiszen egyből megnyertük az NB II-es bajnokságot és feljutottunk az első vonalba. Az az év kellett ahhoz, hogy beérjen a játékom, készen álljak az NB I-re önbizalom és a játék minden aspektusa tekintetében.
- Jól ment neked, ez tagadhatatlan, jó osztályzatokat, szakmai értékeléseket kaptál az NB I-ben, nagy munkabírású, megbízható, technikás futballistaként tartottak számon, egészen kiemelkedő meccseid is akadtak, ezért sokan - köztük én magam is - vártam, hogy behívjanak a válogatottba, ami végül nem következett be, sem akkor, sem később, még akkor sem, amikor a ZTE-vel bajnok lettél és ott is jól fociztál. Van emiatt benned hiányérzet?
- Nincs, megmondom őszintén. A korosztályomban tehetséges játékosnak számítottam, azonban mindig úgy éreztem, s most is ez a véleményem, hogy nem voltam extra futballista, kiemelkedő zseni, ráadául akkor csak az én korosztályomban olyanok voltak a válogatottban, mint Király Gabi, vagy csak az én posztomon, Dárdai vagy Lisztes Krisztián, akik az én generációmban valóban kiemelkedők voltak. Én a magam "közepes" tehetségével az akaraterőmmel, szívemmel, munkabírásommal és talán a technikai képzettségemmel értem el az NB I-es szintet, a magam csúcsszintjét. Volt valóban néhány kifejezetten jó évem, s amikor a Zalaegerszeggel bajnokságot nyertünk, akkor még létezett a B-válogatott, amibe meghívtak és pályára is léptem Ciprus válogatottja ellen az Üllői úton, pl. Gera Zoltánnal egy csapatban, de nincs hiányérzetem ebben a tekintetben.. Persze, nyilván magyar játékosként az volt az álmom, hogy a címeres mezt magamra húzhassam, de valóban nincs hiányérzetem, hogy ez csak a B-válogatottban jött össze. Egyébként később a magyar minifoci-válogatott mezében sokszor lehettem válogatott, sőt szövetségi kapitány is, de ez egy másik történet.
- Fehérvári, Gáz utcai srác vagy, itt nőttél fel, itt nevelkedtél, mégis azon - nem kevesek - közé tartozol, akik nem tudtak a Vidiben kiteljesedni. Mi lehetett ennek az oka, mennyire viselt ez meg téged?
- Mindig a szívem csücske volt a Videoton, ezért is fáj egy picit, hogy a játékospályafutásom csúcsa nem ide kötődik, hanem Zalaegerszegre, illetve a Gázszerhez. Pont itt, amikor a Vidiben játszottam, először még nagyon rutintalan, fiatal voltam, még nem álltam készen az NB I-re, majd amikor visszatértem, a már Verebes József irányította csapathoz 1999-ben fél évre, akkor pedig hiába voltam jó formában, Verebes mester szerint válogatott formában, akkor végül kiesett a csapat, ami egyetlen gólon múlott, tehát nem volt szerencsém a Videotonnel játékosoként. Ez egy picit fáj, de ilyen a profi focista élet, nem indig százszázalékosan az jön be, amit gyerekként elképzelsz magadnak.
- Ha már említetted ezt a Veresbes-féle csapatot, amelyik valóban egyetlen gól hiány amiatt esett ki, mert a Siófok gólmutatója eggyel jobb volt, akkor felötlött bennem az az emlék, hogy te betörsz 2-2-nél a Vasas elleni utolsó mecscen a 16-oson belülre, gólhelyzetbe kerüslz, és amikor éppen lőhetnél, érkezik egy védő, aki egyszerűen eltakarított labdástól, mindenestől a csúszós, mély talajon, ami nálam akkor 11-es volt, ennek hangot is adtam a tv-közvetítésben, de nem ítélt a játékvezető büntetőt, pedig, ha igen... Szóval, miként emlékszel erre vissza?
- Valóban!
Itt van, itt pereg le előtte ez a szituáció. 2-2 volt az állás és tudtuk, hogy kell a győztes gól a biztos bennmaradáshoz. Kaptam egy labdát a 16-oson kívül, betörtem vele a büntetőterületre, ahol aztán érkezett egy becsúszó láb, ami egyszerre vittel el a lábamat és a labdát. Nagyoin sajnáltam, hogy nem lett belőle 11-es, de ilyen a futball. Talán ennek is volt oka, hiszen semmi sincs véletlenül, de aztán a csapat rögtön visszakerült az első osztályba,
nagy fölénnyel nyerve a másodosztályt.
- Aztán jöttek a zalai évek, nem is kevés. Bajnoki cím, nemzetközi szereplés, jó játék, ott igazán összeállt aztán a kép nálad is. Mennyire lehetett ez számodra kárpótlás a Vidiben elmaradt jó szezonokért és a Gázszer félbe maradt sikersztorijáért? Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
- Valóban, nem vagyok egy vándormadár típus, nyolc évet húztam le Zalaegerszegen. Ehhez kellett az is, hogy a kezdeti nehezebb időszak után már jól éreztem, otthon éreztem magam ebben a városban, s a játékba is belerázódtam, egyre jobban ment a futball, nem utolsó sorban pedig a játékostársak és a zalai közönség is elfogadott, megszeretett. Úgyhogy nincs semmiféle kárpótlás érzésem, jól ment a játék, Bozsik Péter keze alatt egy iszonyatosan ütőképes csapat formálódott, állt össze, amelytől még akkor sem várták a kiemelkedő szereplést, amikor végül már láthatóan ütőképes, komplett csapattá váltunk, amikor az NB I-es sztárok árnyékában fel tudtunk nőni annyira, hogy mi is hozzájárultunk ahhoz a szép emlékő, 2002-es bajnoki címhez, ami azóta is az egyetlen egerszegi NB I-es bajnoki arany.
- Most térjünk át a minifocira, aminek meghatározó alakja voltál a szövetség megalakulásától a válogatott első sikereiig, ami Eb- majd vb-bronzéremben csúcsosodott ki. Labda, foci, kapu, gól, minden hasonló, mint a nagypályán, szóval van mire büszkének lenned. Így gondolod te is?
- Igen,
11 évvel ezelőtt Tibor Dávid fejéből pattant ki az ötlet, hogy ha már van a nagypályás foci mellett Futsal, akkor miért ne lehetne azt a sportágat is szervezett keretek között űzni, amit szabadidős sporttevékenységként a legtöbben üznek, azaz a hagyományos kispályás, 5+1-es focit? A városi bajnokságokon felül nem volt más, így ő találta ki azt, hogy legyen ennek a sportnak is szövetsége, ezzel együtt válogatottja. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy elsőként talán én csatlakozhattam hozzá, illetve a szövetséghez, amelynek szakmai vezetője lehettem 2015-ben, majd két évet követően - amikor már teljesen otthon voltam ebben a szakágban - kértek fel, hogy vegyem át a válogatott irányítását. Ennek minden percét élveztem, az amatőr foci összes szépsége és nehézsége mellett is, hiszen szinte a semmiből építettünk fel egy ütőképes magyar nemzeti válogatottat, amellyel 2017-ben Európa-bajnoki bronzérmet, két esztendővel később világbajnoki 4. helyezést értünk el, majd 2025-ben jött a Non plus ultra: a vb-bronz az Egyesült Arab Emírségekben, ami óriási dolog.
Aki nem ismerné ezt a sportágat, elmondanám, hogy vannak országok, akik 8-10 évvel előttünk járnak szervezettségben, játékoskok mennyiségében, így minőségében is, így tudtuk felvenni velük a versenyt, meg tuduk mutatni, hogy a magyar fineszes foci, pengés labdarúgás ott van a világ élmezőnyében.
- Űzöd még magad is a minifocit?
- Két és fél éve sajnos abba kellett hagynom, mert a testem, a térdem már nem bírta a folyamatos terhelést. Az Alba Ligában játszottam, illetve az öregfiúkban, de a testem egy idő után jelzett, hogy addig és ne tovább, így nehéz szívvel, de ezt elfogadva azt kellett mondanom, hogy itt a vége.
- Ma már nem vagy szoros kapcsolatban a kispályás focival, viszont kialakult ez a szoros kötelék a Vidi apróságaival, legifjabb korosztályaival, a 6-7 évesekkel foglalkozol. Mennyire hálás feladat ez, hiszen ők még minden tekintetben nagyon gyerekek, kicsik, szertelenek, nem lehet egyszerű kordában tartani őket.
- 10 év versenykorosztályban eltöltött edzőség után kaptam a felkérést, hogy a legkisebbekkel foglalkozzam, tanítsam meg nekik az alapokat. Nem tagadom, sokáig agyaltam rajta, mert tudtam, hogy ez egy teljesen más szakmaiságot, pedagógiát kíván, de egyértelműen mondhatom, hogy ez is jó döntésnek bizonyult. Két és fél éve itt vagyok, velük dolgozom, amit nagyon szeretek.
- Amennyiben összegezed azt, amit eddigi pályafutásod során elértél, mondhatjuk, hogy egy elégedett Nagy Lajos áll most velem szemben?
- Igen, elégedett vagyok. Persze, volt két súlyos sérülésem a labdarúgó pályafutásom alatt, illetve egy-két dolog alakulhatott volna máshogy is, de úgy érzem a helyemen vagyok most, jól érzem magam a bőrömben, és örömmel gondolok vissza szinte az egész pályafutásomra.
