Végh Tibor: "A Videoton az életem, ott lettem ember!"
Végh Tibor: "A Videoton az életem, ott lettem ember!"
Végh Tibor: "A Videoton az életem, ott lettem ember!"Te sem úszod meg a szokásos első kérdést: hogyan, hol és mikor kerültél kapcsolatba szeretett sportágaddal?
- Talán 12 éves lehettem, amikor
a bátyámmal, aki a VT Vasasban focizott, lementem egy edzésre és a legendás Csiszár Guszti bácsi félrehívta, megkérdezte tőle, hogy ki ez a gyerek? A tesóm mondta, hogy az öccse vagyok, erre a Guszti bácsi szólt, hogy na, gyerünk, állj be te is, focizz a többiekkel! Rendkívül jó érzéke volt az öregnek a tehetségek megérzéséhez - nem csak az esetemben -, mert gyakorlatilag ott helyben leigazolt engem!
Aztán végig jártam a korosztályos csapatokat, majd alig 18 évesen eljutottam a nagy csapatig, gyakorlatilag az egész pályafutásomat az utánpótlástól a felnőttig a Guszti bácsi építette fel.
Emlékszel arra, amikor beléptél a felnőtt öltözőbe? Kik voltak ott és mit éreztél?
- Hú, hát erre konkrétan már nem, de az első felnőtt bajnoki meccsemre élénken emlékszem. Az akkori korszak egyik kiemelkedő csapata volt a "hatalmas" Újpesti Dózsa, ellene mutatkozhattam be az élvonalban. Azt soha nem felejtem el, hogy Kovács Feri bácsi "csak" azt kérte tőlem, hogy fogjam le a Fazekas Lacit, aki az egyik legjobb, válogatott csatár volt, később európai ezüstcipős, kevesen bírtak vele. "Tiborkám, csak hozd amit tudsz, nem kell semmi extra, mindössze azt kérem, hogy fogd le a Fazekast"- mondta, majd igyekeztem megtenni, amit kért, s ez végül nagyjából sikerült is, gyakorlatilag ezzel, így kezdődött a felnőtt pályafutásom a Vidiben.
Ez volt 1974-ben, aztán gyorsan jött az első siker is, az a bizonyos sokszor emlegetett '76-os "aranyos ezüstcsapat", amely akkor a bajnokság legjobbja volt, mégsem lehetett aranyérmes, mert azt annak a Fradinak szánták a hatalmasságok, amely akkor hosszú ideje nem tudta megnyerni az NB I-et, mert a Dózsa jobb volt, akkor már nyolc éve nem tudott aranyat nyerni az FTC, a fővárosi riválisokkal pedig nem lehetett megtenni azt, amit a vidéki csapattal... Amikor vége lett annak a fájdalmas döntő ütközetnek a Fradi ellen, ami 1-1-re végződött, már tudtátok, hogy hiába nyeritek meg a magatok hátralévő meccsét, a zöld-fehérek is meg fogják ezt tenni, így a bajnoki cím az ott úszott el?
- Igen, tudtuk, hogy számunkra csak a győzelem jelenthetett volna aranyat, s hiába vezettünk sokáig, nem engedték, hogy ezt a meccset, ezzel együtt a bajnoki címet megnyerjük. Letargikus hangulat uralta az öltözőt, nehéz pillanatok voltak, így ez számunkra egy nagyon szomorú emlék.
Az viszont sokkal vidámabb, ami az 1984-85-ös idényben történt, kiváltképp nemzetközi porondon, hiszen az UEFA-kupa fináléjáig meneteltetek, sztárcsapatokat is kiejtve. Te azon kevesek egyike lehettél Csongrádival és Májer Lajossal, akik már ott voltak a '76-os csapatban, majd a '85-ösben szintén, ha pedig ott voltál, nyilván számodra is ez egy hatalmas élmény.
- Ez valóban egy olyan életre szóló pozitív emlék, amit soha nem lehet elfelejteni. Eleve az, hogy ez az idény egy nagyon hosszú, sűrű szezon volt nekünk, szinte minden meccsen történt valami, ami egyébként nem, vagy ritkán. Az UEFA-kupa sorozat kapcsán is rögtön egy külön feladat ugrik be először, amivel a Feri bácsi engem megbízott: A PSG klasszisa, a jelenlegi bosnyák szövetségi kapitány, Safet Sušić őrzése, semlegesítése. Többé-kevésbé sikerült, ahogy az egész csapatnak kiemelkedő párharca volt ez a hárommeccses csata (a sűrű sóstói köd miatt a visszavágót a hajrá előtt lefújta a játékvezető, másnap újra kellett játszani). Nekem nagy büszkeség volt ezeket a feladatokat megoldani, mert Feri bácsi részéről a bizalmat is jelezte, az, hogy sokszor rám bízta az ellenfelek legveszélyesebb játékosainak kordában tartását. Ennél szebb, jobb nem is sok dolog van a futballban.
Nálad nincs olyan könnyű helyzetem a kérdező szemszögéből tekintve, mint többen másoknál, ugyanis ebben a dicsőséges sorozatban szinte mindenkinek volt emlékezetes gólja, védett 11-ese, igazán ikonikus pillanata. Egy védőnek evidensen kevesebb ilyen momentuma akad, de azért van. Szerinted az UEFA-kupás menetelés során mi volt a te meccsed?
- Minden meccsen akadtak jó dolgok, de egyértelműen a Real Madrid elleni döntőt emelném ki, ahol a spanyolok világklasszis csatárát kellett fognom, akiről a Feri bácsi azt mondta, hogy "le kell fognod valahogy Butraguenót, mert egyedül agyonver minket", s annak ellenére is sikerült, hogy végül itthon simán kikaptunk, mert a "keselyű" nem csapott le ellenünk, nem szerzett gólt. A visszavágón ugyan összehoztam rajta egy 11-est, de ha nem rántom le, akkor biztosan berúgta volna azt a nagy helyzetet, így pedig, mivel Disztl Peti kivédte a büntetőt, minden jól alakult. Azt egyébként szavakba önteni is nehéz, hogy mit jelent egy ilyen szintű világklasszist őrizni és játszani ellene, illetve egy ekkora klub ellen focizni, mint a Real, ez minden "egyszerű" játékos álma.
Te vagy a Vidi meccsrekordere, 420 alkalommal játszottál csak a bajnokságban piros-kékben, összességében véve milyen emlékezetes meccseket, pillanatokat tudnál még kiemelni a már említetteken kívül, vagy éppen azok kapcsán?
- Fájó, de ikonikus pillanat volt,
amikor az 1976-os Fradi - Vidi után bementünk az öltözőbe - bocsánat, de ettől most is elérzékenyülök -, olyan fájdalom tört ki belőlünk, hogy így, az utolsó percekben elbuktunk egy meccset, ami ugyan döntetlenre végződött, de nekünk vereséggel ért fel, a játékvezető, Müncz olyan mértékben nyúlt bele a mérkőzésbe, ami azóta is talán példátlan.
Az azonban pici gyógyír, hogy azóta háromszor is bajnok lett a Vidi, még akkor is, ha azokhoz a címekhez nekem semmi közöm nem volt, de nekem a Videoton az Videoton, az életem! 18 évesen kerültem be a felnőtt csapatba, ott lettem sportoló, ott lettem ember. Erre, azt hiszem, nyugodtan büszke lehetek és az is vagyok! Azt csináltam, amit szerettem és amit akartam csinálni, ráadásul sok mindent elértem benne. Mindenkinek ezt kívánom, hogy az élete így alakuljon, el tudjunk ilyen szintre jutni.
Említetted Sušićot, Fazekast és Butraguenót, ha mérlegre teszel mindenkit, aki ellen játszottál, ki volt az, akivel a legkevésbé bírtál, aki ellen nagyon nehéz dolgod volt?
- Egyértelműen Törőcsik András! Az Újpest klasszisa, fenomenális játékosa, igazi ösztönös labdarúgó volt, olyan, mint ő, nem is tudom hány évente születik, nagyon ritkán. Egyszerűen nem lehetett lekövetni, kiszámítani, mikor mit és hogyan csinál, így nekem is gyakran megoldhatatlan feladat volt az ő semlegesítése, olyan mértékben legalábbis, ahogy szerettük volna. Hiába mondta a Feri bácsi, hogy le kéne fogni, bevallom őszintén, nem jártam nagy sikerrel, néha megelőztem, szereltem vagy elvettem tőle a labdát, de ő nyerte a "különmeccseket", ez biztos. Érdekességképpen elmondom, hogy
Törőcsik annyira szeretett focizni, hogy amikor először rátapadtam és próbáltam szigorúan őrizni, odaszólt, hogy "Kicsi ne szórakozz már, menj innen". Hiába válaszoltam neki, hogy bocsánat, de nekem most ez a dolgom, nem hagyhatlak szabadon, akkor egyszerűen elküldött melegebb éghajlatra és próbált tovább "varázsolni".
Egyszerűen zseniális pali volt a pályán, amit és ahogyan meg tudott csinálni a labdával, ő csak játszani akart és nem nagyon tolerálta a kemény őrizeteket.
Válogatottság? Milyen emlékeid vannak róla?
- Egyszer adatott meg (a hollandok ellen 1987 áprilisában), de legalább pályára léphettem, igaz, ehhez kellett Sallai Sanyi sérülésre, a helyére küldött be a kapitány. Nekem ez is hatalmas megtiszteltetés volt, s talán meg is érdemeltem legalább ezt az egyet.
Éppen egy MÁV Előre - Videoton vegyes öregfiúk rendezvényen vonultunk most félre beszélgetni, amelyen a mindkét csapatnál edzősködő Szentmihályi Antal 85. születésnapját ünneplitek. Mivel már nem Fehérváron, hanem Sopronban élsz, kapóra jött a lehetőség számomra. Azért nincs a szomszédban a jelenlegi lakhelyed, mégis eljöttél. Hívó szó volt számodra ez a rendezvény, amikor megkerestek, hogy most itt vagy?
- Természetesen, hiszen nagyon tisztelem az olyan pályafutást elérő sportembereket, mint Szentmihályi Antal. Ez egy csodálatos dolog, hogy itt van köztünk, itt lehetünk együtt, csak a legnagyobb elismerés hangján tudok szólni vele kapcsolatban bármiről is, úgy-ahogy számomra a megtiszteltetés, hogy itt lehetek.
Apropó, MÁV Előre! Komoly rivalizálás volt az a három idény, amikor városi riválisok voltatok az NB I-ben? Kívülről, ifjoncként nekem annak tűnt, mert bár nyilvánvalóan a Vidi volt az első számú klub, akadt, amikor a Loki győzött, nem véletlenül kísérte kiemelt érdeklődés ezeket a mérkőzéseket.
- Naná, hogy komoly rivalizálás volt, mivel akkoriban nem volt éppen megszokott, hogy a sok budapesti csapat mellett bármelyik városnak két NB I-es csapata legyen.
Annak, hogy a MÁV és a Vidi egy városból együtt szerepelt az első osztályban, volt egy külön bája, igazi pikáns csaták voltak ezek. Nyilván presztízst csinált belőle, aki újoncként felkerült, ők meg akarták mutatni, hogy egyenrangúak velünk, mi pedig nem akartuk, hogy megmutassák, ezért komoly meccseket vívtunk egymás ellen.
Ezek is nagyon szép emlékek számomra, jó meccsek voltak ezek a Loki-Vidi derbik, sok néző előtt, jó hangulatban.
Jelenleg Sopronban élsz, említettük már, részben a sport révén kerültél oda, aztán jól ott is ragadtál.
Igen, már a civil és a sportos életem is oda köt, voltam edző is, talán nem eredménytelenül, Sopronban, illetve a szomszédban, Ausztriában. Szívesen emlékezem ezekre az időkre, azt csináltam itt is, amit szerettem, s hiszem, hogy nem végeztem rossz munkát ezen a téren sem, letettem valamit az asztalra.
Beszélj kérlek kicsit a családról. A fiadról tudom, hogy remek atléta volt, országos bajnok hosszútávfutó, akit végül a privát tanulmányai és munkája elvitt más területre, ahol ugyancsak sikeres.
- Olyannyira sikeresé vált a tanulás és a munkája terén, hogy az Egyesült Államokban végezte már a tanulmányait, s bár ott is atletizált, kiváló eredményei voltak, de ma már csak a munkájának és a családjának él, van három kisgyermeke. Azt sajnálom, hogy nem itthon kamatoztatja a tudását, de nagyon büszke vagyok rá, mert ő is mindent elért, amit elérhetett, amit el akart érni.
Amennyiben mérlegre teszed a pályafutásodat, életutadat, kijelenthetjük, hogy ez a Végh Tibi, aki most itt áll előttem, igazán elégedett ember?
- Kijelenthetjük, igen, azt hiszem. Minden területen megtettem mindent, amit tehettem, nem maradhatott bennem hiányérzet. De eleve ilyen típus vagyok. Soha nem adtam fel, nem hagytam féle semmit, ezért úgy gondolom, ez predesztinálhat arra, hogy kijelenthessem, megtettem amit megkövetelt a haza. Lehet, hogy volt ebben több is, nem kizárt, de az biztos, hogy én mindenütt, ahol megfordultam, amit csináltam, abból a legtöbben igyekeztem kihozni és ez valamennyire talán sikerült is.
