Vaszil Gyula, akinek máig a Vidi élete klubja
Vaszil Gyula, akinek máig a Vidi élete klubja
Vaszil Gyula, akinek máig a Vidi élete klubja- A Balaton-parti ifjonc hogyan ismerkedett meg a labdarúgással? Mikor és milyen körülmények között indult el ez a szerelem?
- Tízévesen kezdtem el futballozni Siófokon az általános iskolában. A testnevelő tanárunk, később pedig a serdülő csapatnál a földrajztanárunk volt az edzőnk, ő vitt le minket a pályára. Akkoriban ez egészen másképp működött, mint most. Nem voltak még ovis korosztályok, nem jártunk edzésekre már három-négy évesen, megvolt a maga természetes menete: serdülő, ifi, utánpótlás, felnőtt. Így kerültem Siófokon a futball közelébe. Tizenhat évesen már az első csapatban játszottam, akkoriban egy nagyon jó társaság jött össze nálunk. A Somogy megyei bajnokságból előbb az NB III-ba, majd egy évvel később az NB II-be jutottunk fel. Egy szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy a Videotonnal játszottunk egy edzőmérkőzést 1982 nyarán, ott figyeltek fel rám. Nem is tudom pontosan, miért éppen engem választottak, de így történt. A Tiber Laci épp levezetni ment a Vidiből Siófokra, és a helyére kerestek valakit. A csapattársaim és az edzőm – szegény Szőke Miki bácsi – marasztaltak, hiszen jó kis NB II-es gárdánk volt, de az ösztönöm azt súgta, hogy mennem kell. Ma is nagyon örülök, hogy így döntöttem.
- Emlékszel, hogy ki volt az, aki a Viditől megkeresett, aki Fehérvárra invitált?
- Szomorú, de nem. Arra emlékszem, hogy
edzés után szólt valaki, siessek haza, mert a Videoton vezetői ott vannak a szüleimnél, és velem szeretnének beszélni. Tizennyolc éves voltam, fiatal gyerek. Soha nem volt bennem az, hogy nagy focista akarok lenni, egyszerűen csak szerettem játszani. Nálunk ez volt az élet. Délben ledobtuk a táskát, és mentünk focizni. Nem volt annyi inger, lehetőség a gyerekek előtt, mint most. Szóval, hazamentem, és megszeppenve láttam, hogy a szüleimmel tárgyalnak. A nevek már nem jutnak eszembe, de azt mondták, szeretnének leigazolni, volna-e kedvem a Videotonban folytatni. Minden gyorsan történt, ami nem csoda, mert a bajnokság már javában tartott, három NB II-es meccset le is játszottunk a Siófokkal, amikor menet közben leigazoltak. Négy évre írtam alá. Mindig viccesen mesélem a gyerekeimnek, hogy kaptam érte egy színes tévét és egy hifitornyot.
Ez volt az első szerződésem a Videotonnal.
- Szó szerint színesben láthattad a világot. Akkoriban ez még nem volt mindennapos, nem mindenkinek lehetett színes Vidi tévéje a '80-as évek elején.
- Így van! A tévét természetesen hazavittem Siófokra, a szüleim nézték és használták, nagy kincs volt akkoriban.
- Milyen érzés volt először belépni a Vidi öltözőjébe? Sok nagy legenda, klubikon játszott a csapatban.
- Megilletődve, de jó érzésekkel léptem be. Soha nem gondoltam magamról, hogy híres labdarúgó leszek, mégis volt bennem valami belső önbizalom, egy érzés, hogy jó játékos vagyok, és helyem van ott. Azt hiszem, Molnár Feri bácsi volt az edző éppen akkor. Az elején persze nem számoltak velem az első csapatnál, inkább a tartalékoknál játszottam, de azt is imádtam. Tiszteltem a nagyokat, felnéztem rájuk, és közben próbáltam tanulni tőlük.
- Megvan még az első NB I-es meccsed emléke?
- Hú, nehéz kérdés. Csereként álltam be, de őszintén szólva arra már nem emlékszem pontosan, ki ellen. Az első mérkőzésre, amin kezdőként léptem pályára, arra viszont igen, élénken emlékszem! 1983 tavaszán a Ferencváros ellen történt ez, s nagyon meglepett, hogy kezdőként számítottak rám, a Szokolai Lacit kellett fognom azon a meccsen.
- Nem lehetett könnyű ellenfél, rutinos, remekül fejelő, minden hájjal megkent csatárt tisztelhettünk a személyében.
- Bizony, igazi csibész volt, állandóan beszélt a pályán. De
jól ment a játék elsőre, én lettem a mérkőzés legjobbja a Vidiből, a Népsport (ma Nemzeti Sport) írt rólam, a nagy hajamról is, úgyhogy nagyon boldog voltam. Fradi ellen, teltház előtt így debütálni kezdőként, egyértelműen óriási élmény volt.
Soha nem feledem.
- Aztán jött a legendás UEFA-kupa menetelés, ami a te neveddel is összeforrott. A Paris Saint-Germain elleni párharcban például kulcsszerepet játszottál, mint ahogy a manchesteri katlanban is. Hogyan élted meg belülről ezt az időszakot, ezeket a meccseket, párharcokat?
- A második évben érkezett Kovács Feri bácsi.
Emlékszem, a nyári szünet utáni első megbeszélésen még a Molnár Feri bácsi - akivel majdnem kiestünk az élvonalból - vázolta az elképzeléseit, amikor a vezetőség bejött az öltözőbe, és közölték, hogy megköszönik a munkáját. Ekkor jött a Kovács Feri bácsi, aki zseniális edző volt. Úgy kezdte: „Uraim, az előző év megvolt, úgy, ahogy, de most döntsenek, mit akarnak, az élmezőnyben lenni, vagy nem? Annak megfelelően dolgozunk.” Nagyon szerettem őt, és azt hiszem, ő is kedvelt engem.
Küzdős, szívós játékos voltam, talán nem a leggyorsabb, de mindig odatettem magam. Nehéz volt beférni abba a fantasztikus csapatba, ám a kitartásommal elértem, hogy számítson rám. Vitt minden meccsre, sőt, játszatott is. Fiatal voltam, húszéves körül, és sokszor fel sem fogtam, milyen nagy dolog, amiben benne vagyok, miközben azt is láttam, hogy a tapasztalt, válogatott társak is megszeppennek néha a hatalmas stadionokban.
A PSG elleni kinti mérkőzés különösen emlékezetes: kezdő voltam, és fantasztikus meccset játszottunk. 4–0-ra vezettünk, végül 4–2-re győztünk, de elégedetlenek voltunk, hogy kaptunk kettőt. Ekkor Feri bácsi azt mondta az öltözőben: „Mit szomorkodnak? Itt mindenki boldog lenne egy 1–0-s vereséggel is, maguk meg remekeltek! Ünnepelni, uraim!”,
és tényleg, igaza volt.
- Ha már szóba került ez a menetelés: mikor éreztétek először, hogy ez a csapat sokáig eljuthat ebben a sorozatban, akár a döntőig?
- Talán a Manchester United elleni párharc előtt, a Partizan kiütése után, ami eleve már a legjobb négy közé jutásért zajlott. Kint az Old Traffordon becseréltek, de a labdát sem tudtam átvenni, olyan nyomást gyakoroltak ránk, igazi régi angolos foci volt: ívelés, fejelés, darálás, keménység.
- Szinte nyomta a háló a hátatokat, mégis csak egyetlen gólos előnyt tudott szerezni az MU, az otthoni meccsre Feri bácsi pedig kifőzte a győztes taktikát.
- Mire gondolsz, a "felnőtt" videóra, amit a buszban betetetett nekünk?
- Nem, bár nyilván az is kellett a léleknek, a hangulat lazításának, de inkább arra gondolok, hogy egész héten gyakoroltátok a büntetőket, mert Feri bácsi pontosan tudta, hogy egyetlen valós esélyetek van: valahogy szerezni egy gólt, majd elvinni a párharcot a 11-es rúgásokig.
- Valóban! Tudatosan készültünk erre, gyakoroltuk a tizenegyeseket. Fontos volt, hogy nem adtuk fel, a szurkolók ereje is vitt bennünket előre, az a tömeg, ami ott volt a Sóstón, borzalmasan sok energiát adott nekünk. No és, mint tudjuk, a jó csapatnak van szerencséje, nekünk is akadt, Prágában, Szarajevóban, a döntő madridi meccsén, így kerek a történet.
- Ha már említetted, hogy még a sok csatát látott rutinos, válogatottak lába is megremegett néha, amikor külföldön, akkoriban idehaza még szokatlanul nagy, 50-60 ezres, netán nagyobb stadionokban léptetek pályára, neked volt ilyen pillanatod? Amikor megilletődtél kicsit már az infrastruktúra láttán egy-egy létesítménybe lépve.
- Igen,
a Paris Saint-Germain pályája ilyen volt, a Parc des Princes. Leszálltunk a buszról, a modern lift, az öltöző, a gyepszőnyeg, minden futurisztikus. Amikor kimentünk az üres stadionba, csak néztem: „Atya ég, ilyen létezik?” Gyönyörű volt. A Manchester United stadion is különleges hangulatú, ott tényleg őrültek voltak a szurkolók. Szarajevóban meg… hát ott a végén menekültünk be az öltözőbe, mert meg akartak minket ölni. De összességében minden percét imádtam ennek a sorozatnak,
kitörölhetetlen emlék.
- Ha visszagondolsz erre az időszakra, van olyan kifejezetten „Vaszil Gyulás” momentum, amire különösen szívesen emlékszel? Egy mozdulat, egy jó csel, passz, sztori a pályán, vagy akár azon kívül.
- Rengeteg történet eszembe juthatna, de talán az egyik legviccesebb: amikor a döntőbe jutás után Szarajevóban vacsoráztunk, mindenki boldog volt, és az Ottó (Gömöri), aki mögöttem ült, azt mondta: „Kisgyerek, rendelek egy rekesz sört, aztán a végén majd vigyél fel a szobába, és megiszom!” – és tényleg így is lett. Ma már mosolyogva emlékszem rá, Ottókám, bizony akkor rendesen elhajlott...
- Aztán jött a Fradi-időszak, bajnoki címmel, kupagyőzelmekkel. Sokat kellett csábítaniuk a zöld-fehéreknek 1986-ban?
- Már egy évvel korábban, a szerződésem lejárta előtt megkerestek. Akkor még maradtam, Feri bácsi is kért, hogy ne menjek el. De a Ferencváros hívó szava azért erős volt.
Négy év után, UEFA-döntős, bajnoki bronzérmes játékosként úgy éreztem, megérdemlek már valamit, ami a színes tv-nél és hifi toronynál értékesebb: egy lakást, így ezt kértem a vezetőktőe, de ők azt mondták, „Vaszil elvtárs, kinek van itt ennyi pénze?” Így hát elmentem a Fradihoz. Ők legalább megígérték, igaz, végül sosem kaptam meg, tőlük sem.
Lakás helyett bajnoki cím, kupagyőzelem, és sok jó meccs lett a jutalmam.
- Legalább azóta van saját lakásod?
- Most már igen – összekapartam valahogy (nevet).
- A Fradinál töltött hét éved alatt mindent megnyertél, amit hazai szinten lehetett. Mégis, mi áll a legközelebb a szívedhez a sok érem, cím közül?
- A Videoton! Őszintén.
Nem cím, nem érem, maga a Vidi csapata áll a szívemhez a legközelebb. Nagyon fiatalon, 29 évesen hagytam abba a futballt. Megvolt az oka, bár más talán másképp látta volna. A Fradiban is jól éreztem magam, de amint befejeztem, soha nem mentem vissza az öregfiúkba, nem jártam oda. A Vidinél viszont máig évente találkozom a régi társakkal. Itt valahogy több maradt bennem érzelmileg, jobban kötődöm ide, Fehérvárra.
A Fraditól hét év után még csak annyit sem mondtak: „köszönjük”. Ez fájt. De nem bánom.
- Összességében miként értékeled a pályafutásodat?
- Teljesen rendben lévőnek érzem. Néha felteszem magamnak a kérdést: elcserélném-e az élményeket anyagi javakra? Soha. Amit kaptam a futballtól, a közeg, az emberek, az élmények – felbecsülhetetlen. Lehet, hogy több is lehetett volna bennem, de boldog vagyok, és szép emlékekkel gondolok vissza mindenre.
- És az utódlás? Van sportoló a Vaszil családban? Olyan, aki tovább viheti ezt a sportos vonalat.
- Három gyermekem van. A nagyfiam 1993-ban született, ő vízilabdázott, de nem jutott el a felnőtt szintig. A lányom 1996-os, ő csak hobbi szinten sportol. A legkisebb fiam 2000-ben született, ő focizott egy ideig, de soha nem erőltettem rá semmit. Úgy gondolom, mindenkinek a saját útját kell járnia, így helyes.
