Halm Rolland, az "oroszverő", az Alba összes bajnoki címének és MK-sikerének részese 
Halm Rolland, az "oroszverő", az Alba összes bajnoki címének és MK-sikerének részese
Halm Rolland, az "oroszverő", az Alba összes bajnoki címének és MK-sikerének részese - A bevezetőben felsoroltak mellett a válogatottban elért sikereidről, főleg az oroszoknak dobott sorsdöntő Eb-selejtezős tripládról is beszélünk majd, de tartva a sorozat általános tematikai sorrendjét, induljunk a kezdetektől: hol és miképpen ismerkedtél meg a sporttal, a kosárlabdával?
- Először nem kosaraztam, hanem vízilabdáztam, de annyiszor kaptam arcüreggyulladást, hogy fel kellett hagynom ezzel a sortággal. Ezt követően jött képbe a kosárlabda, ami az én szüleim, kiváltképp a női vonalon ismert, egykori sokszoros bajnok és válogatott édesanyám kosaras pályafutásának tükrében alapvetően evidensnek tűnhetne, de felőlük semmiféle nyomást nem éreztem, hogy a sportág felé tereltek volna, nem miattuk nyergeltem át a kosárlabdára. Egy iskolai toborzón választottak ki, lementem edzésre, kipróbáltam és ott ragadtam. Mindemellett a suliban sokat fociztam a helyi iskolacsapatban, úgyhogy elég sokrétű volt az én sportindulásom.
- Arra emlékszel, hogy mi volt, ki ellen játszottad az első hivatalos mérkőzésedet?
- Nem, sajnos erre már nem emlékszem. A Vasas Izzóban igazoltak le először, hivatalosan ott kezdtem a kosárlabdát, így az első meccset is akkoriban az ő színeikben játszottam, az bizonyos, de nem tudom, ki ellen.
- A Vasas Izzós időszak után egy kis KSI-s kitérővel érkeztél meg a Budapesti Honvédhoz, amely akkoriban a legjobb magyar csapat volt, neked pedig már tiniként sikerült bekerülni abba a gárdába, amely akkor folyamatosan szállította a bajnoki címeket és kupagyőzelmeket, te is abban az együttesben lettél először bajnok. Miként sikerült ilyen fiatalon berobbannod abba nagyon erős csapatba?
- Igen, valóban nagyon ifjonc voltam akkor.
Akadt ebben némi szerencsém, ugyanis a hazai kosárlabdázás két ikonja, Kamarás György és Gellér Sándor egyszerre vonult vissza és "kisember" poszton a Honvéd meg volt kissé szorulva, így bő 16 évesen én is kaptam meccsenként átlagban 8-10 percnyi lehetőséget, amivel talán tudtam is élni, hiszen jöttek az eredmények, így már úgy lettem felnőtt magyar bajnok, hogy még gimnáziumba jártam.
Nagyon jó csapat volt akkor a Honvéd, messze a legjobb magyar alakulat, kiváló játékosokkal, úgyhogy nagyon fel kellett kötnöm a gatyát, de fiatal korom ellenére gyorsan befogadtak a csapatba, úgyhogy ilyen szempontból nagyon jól indult az érdemi pályafutásom a sportágban.
- Körmend, Debrecen, Graz útvonalon érkeztél meg aztán néhány évvel később Fehérvárra. Mit lehet, mit érdemes tudni ezekről az évekről?
- A Honvédből Körmendre igazoltam két szezonra, ott is imádtam játszani, nyertünk két Magyar Kupát és mindkétszer a bajnokságban is dobogón végeztünk, de nemzetközi porondon is sikeresek voltunk. Rendkívül jó közeg, fanatikus közönség jellemezte azt a csapatot, gyakorlatilag egész héten minden a kosárlabda körül forgott a városban, nyilván ez mindenkinek egy nagyon jó élmény, aki ezt átéli. Jött aztán egy grazi megkeresés, s mivel akkoriban azért nem nyílt még ki annyira a világ egy magyar kosaras előtt, mint már manapság, nem is hagytam ki a lehetőséget, hogy a határon túl is próbára tegyem magam, így aztán egy évet kint töltöttem Ausztriában profiként, utána jött az első debreceni szezonom, majd 1997-ben érkeztem meg Székesfehérvárra, az Albacomphoz, amelynek akkor lett Farkas Sándor a vezetőedzője, ő kifejezetten kérte, hogy igazoljanak le. Jó döntés volt, ez kétségtelen, hiszen ezzel az idénnyel vette kezdetét az Alba aranykora.
- Mondhatjuk azt is, hogy többnyire jókor jó döntéseket hoztál a pályád során, így volt ez az Albához igazolásod tekintetében is. Egyből elfogadtad a fehérvári invitálást, vagy gondolkodtál kicsit rajta? Hiszen azért akkoriban itt még csak egy felfelé ívelő pálya első lépcsőfokain tartó gárda létezett, s olyan nagy létszámú és fanatikus szurkolótábora sem alakult ki, mint például éppen Körmenden.
- Nem volt kérdés számomra, hogy ide igazolok, nem nagyon kellett rajta hezitálni, mert olyan csapatban szerettem volna játszani, amelyik bajnokságot és kupát tud nyerni, s itt ennek már adottak voltak a feltételei. Az, hogy jó döntés volt, nem is lehetett kérdéses, hiszen abban a három évben olyan kosárlabda láz volt itt, ami az én karrierem során is példátlan, hiszen egymás után háromszor lettünk bajnokok, s nyertünk két Magyar Kupát is.
- Mi volt annak az Albának a titka? A jó játékosokon és Farkas Sándor személyén túl.
- Talán leginkább az volt a titok, hogy
borzasztóan akartunk nyerni, edző, vezető és játékos egyaránt nagyon akarta a sikert és mindent meg is tett érte, húzta a szekeret. Emlékszem, hogy játékostársaimmal együtt, vagy külön soha annyi egyéni edzésen, képzésen nem vettem részt, mint azokban az években. Amikor véget értek a csapatedzések, mi nem mentünk be az öltözőbe, hanem maradtunk kint, keményen edzettünk külön is.
Azt gondolom mai is, hogy kemény munka és sok edzés nélkül nincs siker, de tényleg, agy visszagondolva, mindenki nagyon akarta a sikereket és meg is tett érte minden tőle telhetőt, a klub, a város, a szurkolók, mindenki, akinek ez fontos volt. Ez egy fantasztikus egymásra találás volt.
- Nagyon sok remek játékossal játszottál egy csapatban az Albacompnál. Ki vagy kik voltak azok, akikkel a pályán és azon kívül is a legjobban megértettétek egymást, aki jó "cimbi" volt és remek játékostárs?
- Hú, nem nagyon szeretnék külön kiemelni senkit, mert tényleg nagyon sok kiváló játékossal és emberrel kosaraztam együtt itt. Azt el kell mondani, hogy a három sikeres év alatt változott a csapat, rajtam kívül Gémes Levente, Matus Gabin és a remek légiós, Shannon "Robi" volt az, aki mindhárom szezonban albás volt, a többiek jöttek-mentek, illetve Dávid Kornél játszott itt az első NBA-s kalandja előtt és után is, de nem volt itt folyamatosan. Mindenesetre tényleg, számos fantasztikus játékostársam volt itt akkor, magyarok, külföldiek egyaránt. Szóval igazán kiemelni nem szeretnék senkit, mindenki remek játékos volt.
- Nehéz kérdés jön: mi volt a legemlékezetesebb pillanat a fehérvári éveid alatt? Nyilván a bajnoki címek és a kupagyőzelmek, de még, ezeken kívül vagy ezekkel együtt. Mondhatsz természetesen többet is, hogy könnyítsek a helyzeten.
- Na, ez valóban nehéz kérdés! Az első bajnoki cím mindenek felett! Első volt a klubnak, a városnak és a legtöbb játékosnak is. A bajnoki cím megünneplése felejthetetlen élmény. De emlékezetes volt az eufória utáni bizonytalan időszak is, amikor az ismert események (a főszponzor Albacomp Rt első számú vezetőjét vámorgazdasággal vádolták meg, majd fogták perbe) és a bizonytalanság ellenére is egyöntetűen úgy határoztak a játékosok, hogy együtt maradnak és újabb sikerekre törnek a csapattal. Meg is nyertük a második, majd a harmadik aranyat is.
Az máig hátborzongatóan kellemes emlék, hogy a harmadik bajnoki címnél az utolsó, szolnoki meccsen, amikor már a félidőben 20 ponttal vezettünk, abban az oroszlánbarlangban a mi szurkolóink elkezdték énekelni, hogy "20 perc múlva bajnokok leszünk!". Elnézést, hogy elcsuklik a hangom, de erre nem tudok érzelmek nélkül visszagondolni.
- A sikeres és felejthetetlen Albacompos éveket követte egy debreceni visszatérés, két szezon erejéig, de aztán visszahúzott a szíved Fehérvárra. Ez tudatos tervezés része volt, hogy majd visszajössz ide és itt fejezed be, illetve itt kezded meg a pályán kívüli életedet?
- Igen, abszolút! A harmadik év után már kicsit változtak a célok, szétszedték a sikercsapatot, miközben Debrecenben éppen kezdték fejleszteni a kosárlabdát, s úgy gondolták, hogy ehhez az én tapasztalatom, az én arcom jól jön, én pedig belevágtam, de ebben benne volt, hogy amint lehet, visszajövök Fehérvárra, hiszen azt tudni kell, hogy amikor először ide jöttem, akkor, illetve azóta is van fehérvári lakcímem. Itt építkeztünk, mindenképpen itt képzeltük el a jövőnket.
- Az aktív évek után már vezetőként folytattad az Albánál. De, mielőtt ebbe mélységeiben belemennénk, kérlek, idézd fel a válogatottban a nagy pillanatodat, ami az oroszok elleni Eb-selejtező utolsó másodperceiben dobott győztes triplád volt, 1998-ban. Azzal "dobtad ki" kvázi a nemzeti csapatot a kontinenstornára, ami után jó 20 évig ez nem sikerült az utódoknak. Amikor hozzád került a labda, mennyire volt tudatos, hogy el fogod dobni? Előre el volt ez döntve, hogy neked kell próbálkoznod, vagy így jött ki?
- Az nem volt megbeszélve, hogy én fogom eldobni, de abszolút tudatos vállalás volt. Két pontos hátrányban voltunk, csak egy triplával nyerhettünk.
Szerencsésen alakult a helyzet, mert Mészáros Zalán betört a labdával a palánk alá, onnan osztotta ki nekem a labdát, s mivel nem volt előttem senki, tisztán dobhattam. Ez az a szituáció, amikor nem lehet gondolkodni, nincs rá idő, azonnal dobni kell. Szerencsére nekem ez bement, mi pedig ünnepelhettünk.
Óriási élmény volt, ez is, örök emlék, hiszen 30 év után sikerült újra Eb-re kvalifikálnia a válogatottnak.
- Beszéljünk egy picit magáról az Eb-ről is, mert azt ki kell emelni, hogy olyan csapatok ellen, mint a már említett oroszok, a spanyolok vagy a szlovének, akik már előtte, majd azóta is nyertek Eb-t, illetve voltak dobogósok, három komoly, szoros meccset játszottatok. Illetve te csak egy felet, mert megsérültél...
- Igen, valóban három nagyon erős, nemzetközileg is klasszis csapattal játszottunk, de sajnos nekem a spanyolok elleni első találkozón, amikor még vezettünk a félidőben, 25 perc jutott, mert elszakadt a vádlim. Ettől függetlenül nagy élmény volt, hiszen egy Eb-n ilyen csapatokkal nem minden nap kerül szembe az ember, ráadásul nüanszokon múlott, hogy nem nyertünk meccset.
- Most érkeztünk meg az Albás vezetői időszakhoz. Tudatosan tervezett volt, hogy amikor befejezed, maradsz a sportágon belül, maradsz a klubnál és vezetőként dolgozol?
- Én mindenképpen szerettem volna a sportágban maradni, de nem edzőként, az nem vonzott. Nagy Gábor, a klub akkori elnöke ajánlotta fel, hogy legyek az Alba marketing igazgatója, majd néhány civil tanulóévet követően, amikor már úgy érdezte a menedzsment és maga az elnök is, hogy készen állok a magasabb feladatra, akkor neveztek ki ügyvezetőnek.
- Ezek az évek milyen tapasztalatokat adtak neked?
- Nagyon sokat adtak! Az közhely, hogy játszani sokkal könnyebb, mint utána vezetőként a feltételek megteremtésén dolgozni, de valóban így van. Akkoriban különösen nehéz volt, mert a TAO sem könnyítette még a helyzetünket, s az a teher, hogy egy ügyvezetőn múlik az, hogy 30-40 embernek időben és maradéktalanul meglesz-e a fizetése, az nagyon kemény meló. De azt elmondhatom, hogy nálunk soha nem maradtak el vagy késtek a bérek az alatt a 12 év alatt, amíg én vezettem a klubot, mindig, mindent időben ki tudtunk fizetni.
- 12 éven át véletlenül nem lehet megmaradni egy élcsapat vezetői pozíciójában, és az sem véletlen, hogy ez alatt az időszak alatt további két bajnoki címet és Magyar Kupát nyert az Alba, ezeket már Braniszlav Dzuniccsal. Őt például nehéz volt ide hozni? Hiszen azokban az években éppen nem volt túl sikeres a csapat.
- Igen, volt szerencsém ügyvezetőként is hozzájárulni két-két bajnoki címhez és Magyar Kupa győzelemhez, valamint egy nemzetközi sikerhez, ebben egyébként sok ember munkája volt. Én nagyon szerettem a Bánéval (Dzunics) együtt dolgozni, 2013-ban nyertünk vele bajnokságot és kupát, aztán elment Paksra, ahonnan 2015-ben tért vissza.
Azt kevesen tudják, hogy én hoztam vissza Dzunicsot a klubhoz, mivel - tévesen - elterjedt, hogy mi nem vagyunk jóban. Ez nem volt igaz, sőt, kifejezetten az én kérésemre érkezett újra hozzánk, s bár kellett érte kicsit harcolni a vezetőségben, de nem volt rossz döntés az újbóli idehozatala.
2017-ben újabb bajnoki címet és MK-sikert könyvelhettünk el. Ő máig Farkas Sándor mellett a legeredményesebb Alba-tréner, ikonikus alakja a klubnak, örülök, hogy együtt dolgoztunk, máig tartjuk a kapcsolatot.
- Báne és a Zala Gyöngye (Farkas Sándor) között mi volt a különbség, hiszen két különböző, de igen markáns egyéniségről van itt szó?
- Valóban, mindketten a fehérvári kosárlabda sikeredzői, de ez teljesen evidens, hiszen már aki csak egy bajnoki címet is nyer, az méltán foglal el különleges helyet a klub életében és a szurkolók szívében. Ők mások voltak, de a kosárlabda is más lett, folyamatosan változott. A Sanyi is odafigyelt az ő idejében mindenre, amire kellett, de ez talán hatványozottan igaz a Bánéra, mert az ő "korszakában" már jelentős mértékben elment a sportág a fizikalitás felé, olyannyira, hogy amikor új játékosokat kerestünk, igazoltunk, akkor mindig az volt a legfontosabb, hogy mennyire atletikus a kiszemelt kosaras, tehát fizikálisan a topon kellett lennie.
- Már évek óta nem te vagy a klub ügyvezetője, s bár a sportágban tevékenykedsz most is, úgy hiszem, hogy van terved a jövőt illetően, hogy újra markánsabb feladatot vállalj. Jól hiszem?
- Én Fehérváron élek, s bár - mint korábban is említettem - mindig volt itteni lakcímem, most fél éve életvitel-szerűen újra itt vagyok. Innen járok Győrbe és Budapestre. Előbbi városban a női szakággal dolgozom. A helyi utánpótlásra épül a Nyugat-magyarországi régiós alközpont, amelynek a vezetője vagyok, illetve Budapesten egy nagy klub utánpótlását igazgatom, de itt csak kisgyerekekkel foglalkozunk, kizárólag utánpótlás-nevelő tevékenység folyik. Dolgozom még szakértőként, kommentátorként az M4 Sportnál tévében és rádióban egyaránt, úgyhogy sokat vagyok úton, sokat vezetek. Nyilván szeretnék még valamilyen szinten a sportban komoly szerepet vállalni, amihez a tapasztalatom is adott. Meglátjuk, mit hoz a jövő, de én abszolút nyitott vagyok a feladatokra.
