Egykor mindennapos szakmák kihalófélben
Egykor mindennapos szakmák kihalófélben
Egykor mindennapos szakmák kihalófélbenRostási Szabó Imréné Hegedűs Mária harmadik könyvében – amit 2024 decemberében mutattak be – a fehérvári kisiparosokról írt. Számára nem volt idegen ez a környezet, hiszen édesapja csizmadiamesterként dolgozott Székesfehérváron.
Nehéz kimondani, de a kötetben javarészt olyan szakmákat, mesterségeket mutat be, amelyek már vagy kihaltak vagy ritkák, mint a fehér holló. Ilyen szakma a csizmadia is, amit ön közvetlen közelről nézhetett. Mondjuk ki, mellette nőtt fel! Látta annak eszközeit, megleshette a trükköket, mert azt a szakmát édesapja gondozta.
Az volt a célom, hogy olyan dolgokról írjak, ami számomra a mindennapokat jelentette évtizedeken keresztül, de – hogy Ráday Mihályt idézzem – unokáink sem fogják látni. Egykor vízivárosi, Sarló utcai lány voltam. Ott születtem, ott nőttem fel. A Sarló utca 26-ban egy olyan lakásban laktunk, ami korábban fűszerüzletként működött, és az utcára közvetlen kijárattal rendelkezett. Ott volt a műhely. Nagy forgalom volt nálunk, hiszen édesapámat nemcsak a környékről ismerték, hanem a környező falvakból is. Korábban a Gáz utca 1/b. alatti házban laktak a szüleim, amit a háború alatt úgy bombáztak le, hogy csak azon az egy napon nem volt otthon senki a családból, csak akkor, egy alkalommal mentek el az óvóhelyre. Édesapám korábban minden nap dolgozott, nem állt fel elbújni a légiriadók elől. Aznap – hál Istennek – elmentek, és mire visszajöttek, minden az utcán hevert miszlikben. Nyilván a villanygyárat bombázták, de az egyik bomba szüleim házát találta telibe. A Gáz utcai háznak azért volt nagy jelentősége, mert közel volt a Széna tér.
Fehérvári csizmadiák a boldog békeidőben
Az a Széna tér, ahol akkor még piac, méghozzá a város egyik legnagyobb piaca működött.
Így igaz. Hozták az emberek a terményeiket, sok vidéki fordult meg ezen a helyen. Miután eladták áruikat, rögtön be tudták szerezni, amire szükségük volt, például a lábbeliket.
A bombázást követően költöztek tehát a Sarló utca 26-ba.
Nagyon szerettem azt a házat, bár nem sokáig lakhattunk benne, mert az utca másik oldalán, a Sarló utca 17-ben lévő családi házunkba kellett átköltöznünk. Akkor az „járta”, hogy aki nem lakik a saját házában, annak a házát elveszik. Édesapám mindvégig ott lakott, amíg le nem bontották 1976-ban.
Akkor ez már a háború után kialakulóban lévő szocializmus volt.
Az a lakás közel sem volt olyan kényelmes, mint a másik, de legalább nem veszett el. A műhelynek is szerényebb elhelyezés jutott. A család megélhetése végett édesapám belépett a szövetkezetbe.
Akkor 1949 után járunk, mert abban az évben alakult meg a Kisiparosok Országos Szövetsége és annak helyi szervezete.
Igen. Ehhez hozzátartozik, hogy édesapám mindaddig önálló mesterember volt, nem szerette a közös dolgokat, de négy emberről kellett gondoskodnia: nagyanyám is velünk élt haláláig, édesanyám, édesapám és én. Dolgozott a szövetkezetnek, de a hivatalos munka végeztével otthon is folytatta a munkát. Ezt akkor úgy hívták, hogy kontár. Édesapámra ez nagyon nem volt helyénvaló jelző, hiszen mindvégig tisztességes, korrekt ember volt, mert ezt tanulta a szüleitől, és így is élt élete végéig. Ehhez hozzátartozik, hogy a szövetkezet nem tudta ellátni a cipőjavítási igényeket.
Akkor még lehetett csizmadiaságról beszélni?
Nem. Inkább cipőjavításról volt szó. Mindenkinek előbb-utóbb elkopott a cipője, de anyag nem volt, még a szövetkezetben is csak kiutalásra kaptak. A gyakorlat az volt, ha egy cipő tönkrement, nem lehetett használni, de ha az alján, a talpán még akadt ép bőr, akkor azt kimetszették, és a lyukas cipőt azzal foltozták.
A csizmadiák nem jutottak bőrhöz? Ez rendszerhiba? Vagy más miatt volt így?
A háború után semmi sem volt!
Nem működött a bőrgyár?
Működött, hatalmas bőrfeldolgozók is voltak, de bőrhöz nem lehetett hozzájutni. Ez volt a fő oka annak, hogy szövetkezetbe léptek a mesterek, mert a szövetkezetnek több esélye volt bőrhöz jutni. Édesapám csizmát ekkor már csak a szövetkezetben készített, hiszen az élet nem állt meg, az állami megrendelések működtek, a fegyveres szerveknek a csizma mindennapos használat volt. Édesapám a csizmakészítés első műveletét végezte, amikor a felsőrészt a kaptafára húzták, ekkor dőlt el, hogy annak a csizmának milyen az állása. Kényelmes vagy csámpás lesz.
A szövetkezetben nem érezte jól magát, mert voltak olyan vezetők is, akik más szempontokat tartottak fontosnak a minőség helyett. Amikor el lehetett menni nyugdíjba, édesapám el is ment. Ezután adatott a lehetőség, hogy működési engedélyt kérjen otthoni munkára.
Ezt mikor kérte? Emlékszik a dátumra?
1963-ban volt hatvanéves, és akkor el is ment nyugdíjba.
Akkor indultak be a változások, a könnyítések. Akkor már lehetett otthon dolgozni, bár ezt nem mondták még ki.
A cipő fogyóeszköz az emberek életében, amire mindig szükség volt és szükség lesz. A lakosság ellátása érdekében lehetőséget adtak a szakma gyakorlására. De hátrahagynám a családi dolgokat, hogy a könyvről beszélhessek…
Még egy kicsit ne lépjünk túl a családon! Ön nyilván nem tanulta a csizmadiamesterséget, de óhatatlanul találkozott szerszámokkal, a munka környezetével. Milyen eszközökre emlékszik, mikkel dolgozott az édesapja?
A cipészek, csizmadiák egy háromlábú széken dolgoztak. Édesapám székét nagyon sokáig őriztem. A háromlábú széken ültek, előtte volt egy kis asztalka, amit úgy hívtak, hogy pángli. Sok szerszámnak német neve volt. Amit ma is használnak, az a cipőtágító. A cipők mindegyike bőrből készült, nem volt műanyag. Gumitalp az létezett, de azt édesapám mellőzte, mert abban izzad az ember lába, és szerinte az egészségtelen. Szóval bőr felsőrész, bőr alsótalp, bőrbélés, bőrsarok. Egy denaturált szeszes lámpával melegítettek fel egy kis kalapácsszerű szerszámot, aminek a neve ampasz. A felmelegített ampasszal simították végig a viaszt a talpszélen és a sarkon. Amikor a talpalást, sarkazást befejezték, úgy nézett ki a cipő széle, mint egy új. Többször előfordult, hogy esküvőre készült egy család, de nem volt pénz új cipőre, pedig egy fekete félcipő minden embernek illett, hogy legyen! Elhozták apámhoz: „Sanyi bácsi! Esküvői cipő kell belőle!” Édesapám először kisámfázta, majd a sarkát, a talp szélét kézi reszelővel körbereszelte, utána beviaszolta, aztán kibokszolta, méghozzá vizes cipőkrémmel. Nagyon szép esküvői cipőket varázsolt. Mindenféle fogói voltak: harapófogó, amivel a vasszeget húzták ki, csípőfogó, amivel a csizmát húzták a fára, és természetesen használtak árt, mert a cipőket nem ragasztották, a cipőket szegelték, varrták. A szegelt cipőnél az árral lyukasztották a bőrt, majd faszeggel szegelték, végül kihúzták a sámfát, és lereszelték belülről a kiálló faszegeket, ezután mehetett bele a bélés. Óvodás voltam, amikor az egyik cipőmet kinőttem, de abban mentem óvodába. Sírva mentem haza, mert feltörte a lábamat. Édesapám levette rólam a cipőt, és bedobta a kályhába. „Az én kislányom lábát sose szorítsa egy cipő sem!” – mondta. Nagyon irigyeltek a barátnőim, amikor egy papucscipőt készített nekem. Ezt ma úgy mondanánk, hogy balerinacipő. Azt sevróból (finoman kidolgozott, puha, fényes kecskebőr – a szerk.) szokták csinálni, de az enyém nem sevróból készült. A szinte láthatatlan talpbőrhöz úgy varrta hozzá a vékony felsőt, hogy belülről fűzte kifelé, illetve befelé a varrófonalat. Ezt mindig csodáltam, hogy képes megcsinálni! A másik különleges dolog, amit készített, a gojzervarrott cipő. A gojzervarrott cipő sosem ázik be – vélte édesapám. A felsőbőr nem aláhajtva, hanem kifelé hajtva volt, és a három sor varrásból az egyik a felsőbőrön ment keresztül. A három sor varrás pedig olyan volt, mint egy díszítősor.
A 135 évig aktív rugókovács Balogh dinasztia családi fotója az 1930-as évekből. A képen balról jobbra a férjek és feleségeik: Balogh 2 György és Orbán Ilona; Balogh István és Vajai Mária; Simon István és Balogh Irén; Vajas István és Balogh Erzsébet; Balogh Imre és Ilonka; Csehéli Miklós és Balogh Gizella; Dittrich Ferenc és Balogh Mária; Balogh László és Rózsa Margit
Az 1970-es években a Vízivárost – benne a Sarló utcát – majd az 1980-as években a Palotavárost is eldózerolták. Milyen emlékei maradtak meg? Hiszen ezekben a városrészekben éltek a legjelentősebb mesterek.
Messziről indulok. Késői gyerek voltam. Édesanyám negyven, édesapám negyvenhárom éves volt, amikor születtem. Nagyon szabadon neveltek. Pici kislányként kaptam egy saját kerékpárt, és ez nagyon nagy szó volt. Ezzel a kerékpárral az Orsovai utcától az Aranybulláig az egész várost áttekertem. Ráadásul feladataim is voltak, hogy ezt vidd el a Tolnai utcai felsőrészkészítőnek, ezt hozd el a Palotai útról. Így ismertem meg az egész Palotavárost. Nagymamám testvére a Szent Gellért utcában lakott, de jártam a vágóhíd környékén is. Később az Univerzálnál – akkor még úgy nevezték, hogy Víz- és Fűtésszerelő Szövetkezet – dolgozva kapcsolatom volt a Rác utcai építők szövetkezeténél dolgozó építőmesterekkel, így sok szakma gyakorlóját ismerhettem meg. Minden részét úgy ismertem a városnak, mintha a sajátom lett volna. Ezért fájt nagyon, amikor eldózerolták a Sarló utcát, de még nagyobb rombolást csináltak a Palotavárosban. Nem értettem, miért kellett mindezt elpusztítani! Meg voltam győződve róla, hogy a Szárazréten, vagy más beépítetlen területen egy új lakótelep kialakítására sokkal jobb hely adódott volna. Az biztos, hogy a Víziváros és a Palotaváros eldózerolásával a történelmi belváros környezetét teljesen tönkretették!
Nekem olyan érzésem van, hogy ez szándékos volt. Ugyanez érvényes a József utcára, az is megszűnt a Vízivárossal, Palotavárossal együtt.
Úgy éreztem, le kellene írni, bár én nem vagyok történész, csak egy negyedik generációs lokálpatrióta. Nagyon fájt. Amikor a Sarló utcai házat lebontották, édesapám egyedül élt, mert édesanyám sajnos már meghalt. A szomszédok közül már mindenki elköltözött, de nem találtunk neki helyet. Attól féltem, egy éjszaka eltolják a házat. Kértem is őt, hagyja égve az udvari villanyt, hogy lássák, ebben a házban még laknak. A szomszéd ház L alakú részét egy éjszaka rombolták le. Az utolsó pillanatban találtunk a még megmaradt Király soron egy házrészt a Géza utca közelében, ahol két lakás volt közös kapubejáróval. Ma a bútorbolt van ott, édesapám a mögötte lévő épületben, egy másfél szobás, komfortos lakásban élt az utolsó tizenegy évében.
Talán így mindenki megérti, miért is kezdett bele a Székesfehérvár ipari helytörténetéből, önálló kisiparosok című könyvébe. Átlapoztam a kötetet, és javarészt letűnő mesterségekről van szó benne. Ha elővesszük, hogy teret hódít a mesterséges intelligencia, ki kell mondanunk, hogy ezeknek végük. Ez a könyv talán az utolsó ezekről a szakmákról. Hogy sikerült összeszedni ezeket a nagyszerű embereket – férfiszabó, szűcs, szíjgyártó, cukrász – összegyűjteni? Hogy sikerült együttműködni velük?
Először azt gondoltam, hogy a két téma egy kötetben jelenik meg, azaz a megszűnt szövetkezetek és a kisiparosok, hiszen a régi kisiparosok mentek be a szövetkezetekbe dolgozni. Nagyon kevés önálló iparos maradt meg. De a szövetkezet írásakor láttam, hogy nem férnek el egy könyvben. Sok ismeretem volt az iparosok között. De szomorúan tapasztaltam, hogy egymás után szűnnek meg az önálló műhelyek. Jó példa a férjem, aki százkilencven centi magas volt, és a magasságához az idővel hozzánőtt a súlya is. Konfekcióruhát utoljára érettségire vettek neki.
Az 1938-as emlékév adatai alapján még 101 női szabó dolgozott Székesfehérváron. Mára leginkább ruhajavításokat vállal néhány szakember, női szabóként csak mutatóban vannak szakemberek. Németh Karolina talán a legismertebb fehérvári női szabó.
A konfekció annyit jelent, hogy gyári, sorozatban gyártott ruha.
Neki mindig szüksége volt szabóra. Először esküvői ruhát szabott-varrt egy férfiszabó kollégám, aki ebből a szakmából már nem tudott megélni. Ő elköltözött Fehérvárról. A következő szabónk a Taksony utcában volt, ő is készített egy-két öltönyt, kabátot, de meghalt. Az újabb szabónk, Lőrincz Miklós a Katona József utcában dolgozott Rómeó férfiruha-készítő néven. Lőrincz bácsi is meghalt, egy darabig a fia folytatta a szakmát, de bezárt ő is. Azt mondta, a mai napig megcsinálja a munkákat, de az ő idejét már nem tudják megfizetni. Ugyanis ez a munka sok időt és sok kézimunkát igényelt. De sorolhatnám tovább: például a Fő utca 3. szám alatt minden egyes kis üzletben valamilyen mesterember dolgozott. Olyanok, akik már nem is léteznek: fűzőkészítő, kézimunka-előnyomó. Létezik még, aki folytatja a mesterséget, de talán ők az utolsó mohikánok. Ilyen a Lencsés szíjgyártó. Kerestem azokat is, akik a mindennapokhoz kapcsolódnak, ilyen például az ortopéd cipész.
Az ortopéd cipész az utolsó, aki még bőrrel dolgozik?
Igen. De akad, aki a mai napig cipőjavítással foglalkozik. Nem volt olyan, aki elutasított volna. Meglepődtek, hogy valakinek ez is eszébe jutott. Ahogy megszűnt az Ipartestület, majd a KIOSZ, gazdátlanok lettek, nincs elvárt érdekképviseletük. Bár a kamarában van alelnökük, de más ma már a képviseleti lehetőség.
Magukra maradtak?
Nagyon!
Molnár László varrógépjavító és -restaurátor. Műhelyében számtalan veterán gép található, de a szakember nem riad meg a számítógép-vezérelt hímzőgépek javításától sem!
Talán a megrendelők részéről is magukra maradtak? Bár ez annyira nem igaz, hiszen írt a pékekről, kárpitosokról. Vannak, akikre még szükség van, de sajnos oda kell tenni ezt a kis szócskát: még!
Minden műhelyt meglátogattam írásom során, egy pékműhelyt kivéve. A „még”-hez hozzátartozik a rugókészítő. A szövetkezetnél Márton Géza bácsi sokszor jelentette be, hogy megy a Balogh rugóshoz, azt mindenki tudta, hogy hol van.
Ő a felsővárosi rugókészítő?
Igen, a Királykút Emlékháznál. De megszűnt a műhely. Kutattam utánuk széles e városban, de nem leltem a rugós műhelyt. Egyszer csak rájuk találtam Jánosmajorban, Seregélyes felé. Bementem hozzájuk a műhelybe, és bár sok helyen jártam, olyan rendet még sehol nem találtam! Mondta is a Balogh (4) György – mert ő már a negyedik generáció – hogy ezt a szakmát csak így, fegyelmezetten, pontosan lehet csinálni, mert veszélyes üzem. Ők az utolsó rugókovácsok!
Ha segít nekünk, akkor a Fehérvár Médiacentrummal ezeket a mestereket, még ha nyugdíjasok is, ha nem is dolgoznak már, megkeressük, hogy minden mesterséget be tudjunk mutatni, aminek még van olyan szereplője, aki részese volt a szakmának. A könyv alapján számunkra nekünk ez kötelező feladat!
Nem hiszem, hogy bárki is elzárkózna előle!
