Székesfehérvár Anno '56 – 7. rész
Székesfehérvár Anno '56 – 7. rész
Székesfehérvár Anno '56 – 7. részNem mondhatom, hogy vendégünk Keszei Imre, mert ez pont fordítva van: mi vagyunk a vendégei, méghozzá brüsszeli lakásában, abban a lakásban, ahová ötven év után éppen egy héttel ezelőtt költözött. Ez nemcsak a testnek, de a léleknek is nehéz lehet!
Van egy bizonyos gyakorlatom, mert nemcsak házat, de hazát is hagytam el. Hozzá vagyok szokva, hogy ötven évenként házat vagy hazát kell változtatnom.
Ez tragédia is, mert 1956 után Magyarország több mint harminc évre be lett zárva, több mint harminc évig még gondolkozni sem lehetett szabadon. Ám az origóhoz, 1956-hoz önöknek is fel kellett cseperedni. Beszéljen nekem a Keszei családról, édesapjukról, édesanyjukról, a testvéreiről!
Csökönyösen fehérvári vagyok. A várost nagyon szeretem. Bármikor hazamegyek – sajnos egyre ritkábban – nagyon jól érzem magam otthon. Tősgyökeres fehérváriak vagyunk. Édesapám Székesfehérváron született. Keszei nagyapám csóri születésű, aki bognármesterként ment Fehérvárra dolgozni az egykori Sütő utca és a Tolnai utca sarkára. Nagyapámnak négy gyermeke, három fia és egy lánya volt. Édesapám Keszei Józsi bácsi után másodikként született, őt követte Manci néni, majd Laci bácsi, a keresztapám. Tizenheten voltunk Keszei unokák, ebből hárman, Ágnes nővérem, Pista, a bátyám és én éltünk egy családban.
Az ember kicsi gyermekként az első barátait általában a testvéreiben leli meg. Ön mint a legkisebb testvér, hogy viszonyult a nővéréhez és a bátyjához?
Ha szabad ilyet mondanom, akkor én Svájc voltam, azaz semleges. Volt egy összetartás a nővérem és a bátyám között, nem mintha valaha is kizártak volna. Nem tudtam hozzájuk igazodni, mert már kiskoruktól kezdve okosabbnak látszottak, mint én. Én voltam a duhaj, én voltam az utcagyerek. A nővérem és a Pista voltak a tanuló, művelt gyerekek. Minket 1944. szeptember tizenkilencedikén a szövetségesek – amerikaiak vagy angolok, nem tudom – kibombáztak. A vasúthoz közel laktunk akkor, amikor egy szőnyegbombázás célpontja a vasút volt, de a Búrtelep sínylette meg. Akkor hajléktalanok lettünk, miközben apámat, aki latin–görög szakos gimnáziumi tanár volt, később magyar szakos is lett, behívták katonának hátszolgálatra, úgynevezett légósnak. Először a nagynénémnél húztuk meg magunkat, majd Bajorországba kerültünk Mitterteichbe, ami Konnersreuth szomszédságában van. Konnersreuth-ban élt Neumann Teréz, aki minden pénteken magán viselte Krisztus sebeit. Apám kijárt egy katonatemetőbe, ami nagyon rendezett volt, a sírok között murvával leszórt utak futottak. Időnként kivitte apám Pistát is, és latinra tanította. Ültek egy padon, s apám egy pálcával írta a murvába a latin ragokat. Mikor 1946-ban visszajöttünk Fehérvárra, Pistának vizsgát kellett tennie, hogy veszít-e vagy sem egy esztendőt. Elsőéves gimnazistaként a cisztereknél Merész Gáspár latintanár tanított, a Crudelis audax, azaz a Kegyetlen Merész. No, nála vizsgázott Pista ’46-ban, s a tanár azt mondta, hogy majdnem érettségi szinten tud. Pista szerelmese lett a latinnak. A latin szótárt első keresetéből vette. 1957. március másodikán az volt a jelszó, hogy „semmit nem vinni”, amikor átlépjük a jugoszláv határt. Pista akkor is ellenállt, és két könyvet, a Tanuljunk könnyen, gyorsan olaszul című nyelvkönyvet és a latin szótárt magával hozta. Meggyőződésem, hogy a kétszázezer menekült magyarból a Pista volt az egyetlen, aki egy latin szótárral menekült.
Pista inkább irodalmár, mint matematikus. Tizenöt éves korától kezdve szüntelenül verseket írt. Az első versével, A Mecseken cíművel, amit egy kiránduláson írt, kopogtatott be Sík Sándorhoz, aki atyai szeretettel biztatta, hogy írjon. Ezt ő megfogadta, és írt, írt, írt. Sajnos bele is halt.
Talán a segítő kezeket már nem is látta a versek miatt?
A Pista írt papírszalvétára, újság szélére, cetlikre. Ez megakadályozta, hogy beilleszkedjen az új világba, a francia közösségbe.
De ehhez talán a feleségével megromlott viszonya is hozzájárult?
Az később történt.
Ő már előtte idegenkedett az új világtól?
Az első naptól kezdve. Talán nagyképűség ezt mondani, de nem voltunk nyulak, nem szaladtunk el az első puskalövésre. 1956. november negyedikétől 1957. március másodikáig Magyarországon voltunk. Keresztapám, Laci bácsi vitt át minket Jugoszláviába, amikor menekülnünk kellett, és Ausztria felé már lezárták a határt. A Palicsi-tó partján egy csodálatos szállodában helyeztek el bennünket. Azt hittük, ez a menekültélet. Fehér kabátos pincérek szolgáltak ki minket.
Hogyan kerültek át Jugoszláviába?
Szüleim jelezték Laci bátyánknak, hogy segítsen minket valahogy kijutni az országból. Laci bácsi egy szombati napon érkezett, és estére adta meg a találkozás idejét. Zöldséget szállított egy sofőrrel, és a teherautó platójának elülső részén egy ládákból felállított fallal szűk helyet készített Pistának és nekem. Így indultunk meg Jugoszlávia felé. Valahol félúton megálltak azzal, hogy Laci bácsi szomjas. Tudtuk, hogy ez nála mit jelent, és jeleztük, hogy mi nem vagyunk szomjasak. „Dehogynem vagytok szomjasak, gyertek!” – mondta. Lehajtott fejjel mentünk a kocsmába, ahol a füsttől nem lehetett látni. A kocsma tele volt szovjet katonával. Mikor megláttuk őket, kővé meredtünk. De az ivó ember bátrabb, gyorsabban feltalálja magát. Laci bácsi a pultnál támaszkodó szovjet katonákhoz ment, és kettő közé befurakodott, azokat átölelve ezt kérdezte: „Mit isztok, gyerekek?” Laci bácsi fizetett egy kört tíz szovjet katonának. Mikor távoztunk, tíz szovjet katona állt díszőrséget a kocsma ajtajáig. Így mentünk tovább, és megérkeztünk Tompa-Kelebiába. Laci bácsiéktól nem látszott a határ, de egy barátjától igen, aki kifigyelte, hogyan járőröznek. Amikor középen találkoztak, és ismét szétváltak a határőrök, akkor kellett indulnunk, így tizenöt percünk volt, hogy átmenjünk a határon. Laci bácsi átjött velünk, hogy biztonságban tudjon minket. Így töltöttünk három hónapot Jugoszláviában.
Hogy viselte mindezt István?
Pár nap után eltűnt, mert vissza akart menni Magyarországra. A jugoszláv határőrök hozták vissza Palicsra. Egy Boda nevű bácsi olyan pofont adott Pistának, hogy majd leesett a feje. „Ha még egyszer megpróbálsz hazaszökni, akkor sokkal nagyobbat kapsz!” – mondta a Boda bácsi. A dégiek tudják, hogy a faluban minden második embert Bodának hívnak. Ezt azért mondom, mert az egyik nagynéném, anyám nővére Dégen lakott, és mi Pistával is ott bujkáltunk két hónapon keresztül.
Ilyen erős volt Istvánban a hazavágyódás?
Sőt tudta ezt fokozni is! Annak a Trencsényi-Waldapfel Imrének írt levelet, aki egyetemi tanáraként ugyan nagy latintudós, de egyben nagy kommunista is volt. Azért írt neki, hogy hazamehessen, és ne legyen bántódása. A Pista nagyon szép levelet írt, borítékba tette, és rám bízta, hogy adjam fel. Ahogy senki más, úgy Trencsényi-Waldapfel Imre sem kapta meg ezt a levelet, mert ez volt életem első levele, amit nem kézbesítettem. Ha a Pista válaszlevélként kap valami bátorító írást Trencsényi-Waldapfel Imrétől, akkor a Jóisten sem tartotta volna vissza!
Később sem enyhültek ezek az érzések?
Nem találta fel magát az idegen világban, mindvégig honvágya volt. Ez olyan betegség, amire nincs tabletta.
Mindez kiderül a verseiből. De ezek szerint ki sem akart menni? Nem féltette az életét?
Fehérvárról eltűntünk november ötödikén. A családi házat az Ybl Miklós utca felé hagytuk el. A ház hátsó épületében lakó Pánczél néni szólt nekünk: „Az Isten áldjon meg benneteket, ne menjetek ki a kapun, mert leskelődnek miattatok!” Az ő ablakán ugrottunk ki az Ybl Miklós utcára, onnan a Palotai út felé mentünk azzal a gondolattal, hogy Ági nővéremhez megyünk Mórra. Szembe jött velünk Berényi Kálmán, a Dózsa Sportegyesület úszószakosztályának titkára – Pistával mindketten sportszerűen úsztunk – és így szólt: „Ne menjetek arra, mert tele van a Sárrét szovjetekkel!” Akkor mentünk a Fő utcai ciszter templomhoz, amin keresztül menekültünk tovább.
És a Sárrét valóban tele volt szovjet katonákkal, ahogy korábbi beszélgetésünk során Polczer István szemtanú mesélte!
Így jutottunk Józsi bácsihoz, aki szerint nekünk a várost mindenképpen el kellett hagynunk. „Ne nyugtalankodjatok, menjetek a Bözskéhez!” Bözske Józsi bácsi lánya a Szabó-palota mellett lakott, ahol az ÁVO-sok székeltek. „Ezek a csirkefogók gondolni sem merik, hogy ti melléjük menekültök!” – mondta nekünk Jóska bácsi. „Ez filozófiailag jogos, csak egy gond van, nem vagyunk legyek…” – feleltem Józsi bácsinak. Így aztán Józsi bácsi egyik leventéje kísért minket a város szennyvíztelepéhez, ahol olyan bűz áradt, hogy oda még a szovjet sem ment. Innen mentünk mezőn, dombon keresztül Dégre. Egy földes, petróleumlámpás szobába érkeztünk a nagynénémhez, ahol 1957. március másodikáig tartózkodtunk. Megtiltottuk, hogy bárkinek, a szüleinknek is elmondják, hogy ott vagyunk. Nem volt a házban angol vécé, vízvezeték, villany. Egy faláda volt a reterát. Dégnek ezen a részén olyan volt a Széchenyi utca, hogy a páratlan szám sokkal alacsonyabban volt, mint a páros, ezért a másik sorból simán látták az udvart, ahol mi voltunk. Így nem merészkedtünk az udvarra, a szükséget is a vödörbe végeztük el. Laci bácsinál Tompa-Kelebiában is hasonlóan tettünk. Laci bátyám ránk is rivallt: „Egy Keszei soha nem szarik vödörbe!” Dégen egy Kiss Kálmán nevű kulák srác járt hozzánk kártyázni. Mariska nénin kívül ő tudta, hogy ott vagyunk. Karácsony előtt valamivel kék-zöld fejjel jött, hogy az ÁVO-sok megverték. Mivel bizonytalanok voltunk, hogy esetleg a piától lett ilyen, úgy döntöttünk, elhagyjuk Déget.
Bujkáltak Magyarországon, ezer veszélynek voltak kitéve, szovjet katonák álltak sort a kocsmában, de eljutottak Jugoszláviába, és onnan elkezdődött az emigrációs idő. Hogy viselték mindezt a szüleik?
Nagyon nehezen. Franciául a hölgyeket úgy hívják, hogy a gyenge nem. Ez egy hazugság! Nem a nők, a férfiak gyengék. Apám teljesen tönkrement. Anyám állta a sarat. Egy ideig azon izgultak, hogy kijussunk. De mikor kijutottunk, jött az aggodalom, hogy mi lesz velünk. 1956. november hatodikától 1957 májusáig a szüleimnél rendszeresen házkutatást tartottak. Egy idő után elhagyták a lakást, nyitva hagyták az ajtót, mert tarthatatlan volt az állapot, s nagybátyámnál, Józsi bácsinál voltak. Az ÁVO-sok kerestek bennünket kávés csészékben, leveses tálakban. Mégis ők, az ÁVO-sok jobban tudták, mint én, hogy nem vagyok otthon. Apám akkor oroszt tanított a dolgozók iskolájában, ahová sok ÁVO-s is járt. Az egyik jelezte, hogy menjenek el a fiúk. Valószínűleg azért jártak rendszeresen a lakásunkra, hogy minket keressenek, mert tudták, hogy úgysem vagyunk otthon. Volt ott egy jóakarónk, aki tudta, amíg a lakáson keresnek rendszeresen, addig máshol nem fognak. 1990 után tudtam meg a levéltárból, hogy ellenünk 1957. március másodika után adták ki az országos körözési parancsot, amikortól már jugoszláv vizet ittunk.
Jugoszlávia átmeneti volt. Hogyan jutottak Nyugat-Európába?
Jöttek munkásokat keresni. Pistával úgy döntöttünk, Európát nem hagyjuk el, és olyan helyre megyünk, ahol francia nyelvterület van. Sok ország után egyszer csak norvégok jelentek meg, akik diákokat kerestek, és azt választottuk. De Isten útjai kiszámíthatatlanok, mert egy nappal a norvégiai indulás előtt jöttek a belgák. A belgák vezetője monsieur Van Bell volt, akinek egy kis belga városban cukrászdája volt. Mikor bementem hozzá, akkor beszélgettem vele franciául. Ezt meghallva azonnal mondta, álljon le, mert jön Belgiumba. Utána a Pista is kotyogott valamit franciául, de mivel az öcskösről már döntöttek, nem hagyták ott a bátyját sem.
Kíváncsi vagyok arra, hogy ön, Keszei Imre hogy élte meg az októberi forradalmat. Fehérváron úgy tartják, hogy Keszei István összenőtt a forradalommal. De én Imréről akarok hallani, annál is inkább, mert mindketten ott voltak Budapesten, viszont huszonnegyedikén ön jött előbb haza Székesfehérvárra. Hogy élte meg azt a napot Székesfehérváron?
„Álmukban intést kaptak Istentől, hogy más úton térjenek vissza hazájukba.” A három király. Elsőéves egyetemistaként természetesen részt vettem a huszonharmadikai tüntetéseken. Amikor azok véget értek, mindenki szétrebbent. Én elkerültem a rádió épületéhez, a Bródy Sándor utca és a Puskin utca sarkán álltam. Jeleztek, hogy a csepeliek lőszereket hoztak, el kellene érte menni. Beálltam azok közé, akik a lőszerekért mentek. Az Astoria tetején ÁVO-sok álltak, és lőttek a tér közepén álló teherautóra, ami állítólag a lőszereket hordta. Én az épület tövében kúsztam, mert oda nehezebb volt lőni. Egy adott pillanatban a Parlamentnél találtam magam. Ott hallottam Nagy Imre beszédét. A tömeg oszladozni kezdett. Elindultam a Lánchídon haza, az albérlet felé, de a hidat alulról lőtték. Katonaviselt emberek mondták, hogy a híd közepén menjünk. Így is tettünk, majd „befúrtuk” magunkat az alagútba.
Az azért elég kockázatos volt!
Az nem kifejezés! Hárman lehettünk, de egyiket sem ismertem. Az alagút közepén jártunk, amikor szovjet csapatszállító kocsi dörömbölésére lettünk figyelmesek. A jármű tetején egy géppuskás katona állt. Hármónk közül a legrafináltabb mondta: „Gyerekek! Kezeket ki a zsebből és lógassátok, úgy haladjatok lassan! Ne nézzetek hátra!” A teherautók elmentek mellettünk, de a géppuskát mindegyik ránk fordította folyamatosan. Végül átjutottunk az alagúton. Másnap, mivel nem volt mit ennem, úgy döntöttem, hazamegyek Fehérvárra. Délután négy óra körül indultam el vonattal, hosszú megállásokkal. És így este tíz körül érkeztem Székesfehérvárra. Mivel a mai Zichy ligetben laktunk, mindig a mai József utca felé indultam el, de akkor este nem így tettem, hanem a Prohászka-templom felé, a mai Vár körúton mentem haza. Valahol a Dózsa György téren jártam már, amikor hallottam a lövéseket a Szabó-palotánál, amerre mennem „kellett” volna. A sötét estében úgy láttam, hogy mozognak a fák a Dózsa György téren. Gondoltam, ez valami csoda, de nem, szovjet katonák mozogtak a fák között. Így érkeztem huszonnegyedikén késő este haza.
(Folytatjuk!)
