2006 – „A biztonsági emberek azt mondták, hogy nemzetbiztonsági kockázat vagyok”
2006 – „A biztonsági emberek azt mondták, hogy nemzetbiztonsági kockázat vagyok”
2006 – „A biztonsági emberek azt mondták, hogy nemzetbiztonsági kockázat vagyok”Mielőtt nekimennénk a fehérvári történéseknek, kérem, mondja el, hogyan éltek a békeidőknek nehezen nevezhető ötvenes években?
Az egyik legnagyobb pékség a mienk volt Fehérváron a Palotai út 6. szám alatt. Sajnos édesapám 1947-ben meghalt, és nem sokkal utána államosították az üzemét, az üzletét.
Bocsásson meg, hogy mindjárt az elején közbevágok! A ma élőknek sok esetben fogalmuk sincs arról, miként történtek az államosítások. Mondja el, legyen szíves!
Három vevőnek tűnő ember bejött az üzletbe, és felszólították édesanyámat, hogy álljon el a pulttól és rakjon ki mindent a zsebéből, mert államosítani jöttek. És akkor mindent, az utolsó kopott söprűtől a vödörig elvettek.
Előtte semmilyen jelzés nem érkezett?
Semmi az égvilágon. Mint vevők jöttek, és mindent vittek.
Édesanyja ezt hogy tudta elviselni?
Sehogy. Öten voltunk kiskorú testvérek. Engem és az egyik testvéremet egy-egy nagybátyánk vitt el magához Zsámbékra. Ott az apácákhoz jártam iskolába. Sajnos csak egy évet voltam ott, csodálatos volt a keresztes nővéreknél. De egy év után szétzavarták a nővéreket, és elvették tőlük azt a gyönyörű épületet a mellette működő kórházzal együtt. Mivel pap volt a nagybátyám, elintézték, hogy a budapesti piarista gimnáziumba kerülhessek. A nővéreknél és a piarista gimnáziumban olyan neveltetést kaptam, amit később még a börtönben is elfogadtak, tiszteltek. De álmomban nem gondoltam, hogy valaha oda kerülök a gimnáziumom közelébe, a Corvin köz szomszédságába, a Tompa utcai felkelőkhöz.
Az ötvenes évek hangulata végigkísérte a gyerekkorát?
Zsámbékon sem volt különb. Egyszer megállított a rendőr, mert nem volt világítás a kerékpáron. Gyerekfejjel kellett Budapestre mennem a feljelentés miatt az Aradi utcába. Amikor megérkeztem, akkor láttam, hogy az az Andrássy út 60. szomszédságában van. Megmondom őszintén, félelmemben bepisiltem.
Ezek szerint híre ment vidéken is az Andrássy út 60-nak?
Ó, hogyne! Nagy híre volt, ott rendezték el a kulákokat, papokat. De nekem akkor nem lett bántódásom.
Hogy került vissza Fehérvárra?
Először Inotán dolgoztam kohászként, majd a Sütőipari Vállalathoz kerültem, ahol egy pékséget vezethettem. Mi sütöttük az úgynevezett cserekenyereket, amit lisztért cserébe szállítottak a falvakba. Éjszakánként dolgoztunk, és amikor a falon lévő rádióban megszólalt a hajnali műsor, tudtuk, hogy mindjárt vége a műszaknak.
Milyen műsorokat hallgattak a rádión?
Kossuth és Petőfi, aztán slussz. Egyszer úgy fél öt felé elkezdődött a műsor, de olyan furcsa ropogásokkal, pufogásokkal. Egy kollégám szólt, hogy ezek lövések. Ugyan nem voltam még katona, de ahogy a kolléga mondta, tényleg fegyverekre hasonlítottak a hangok. Pár perc után egy hang közleményt olvasott be: „Fasiszta, reakciós elemek megtámadták karhatalmi alakulatainkat, középületeinket. Adásunkat Lakihegyre tesszük át.” Majd mindenféle zene ment, csak nyolc óra körül szólaltak meg ismét, amikor közölték, hogy statáriumot rendeltek el, és kérték a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatokat, hogy segítsenek a rend visszaállításában. Akkor esett le nekem, hogy az előző este, mikor motorral mentem, láttam, ahogy a szovjet laktanyában úgy nyüzsögtek, mint a hangyák.
Hogy reagáltak a pékségben a hírre?
Az éjszakai műszak után hazamentem aludni egy kicsit, egy-két óra múlva bementem a városba. A Pesti Csemegéhez érve láttam, hogy sokan sietnek a mai Zichy liget felé. Magam is velük tartottam. Ott a parkban sokan jöttek már össze, és arról beszéltek, hogy este ledöntötték a Sztálin-szobrot Pesten. A hatalmas tömeg csendben volt, mert várta a híreket, amiket leginkább a vasutasoktól kaptak. Fehérvárról akkor már készülődtek Pestre a tejiparosok, füszértesek és a sütőiparosok, akik hordták az élelmet a fővárosba. Tőlük tudtuk, mi történik Budapesten.
A csöndes, nagy tömegben az emberek olyanok voltak, mintha kollégák lennének. Beszélgettek, reménykedtek, hogy megszűnik az ÁVO és a rendszer. Ráadásul tovább nőtt a tömeg, mert a Magyar Király Szálló elé érkeztek a buszok a melósokkal. Fél három felé hatalmas zajjal közeledett négy szovjet páncélos a felsővárosi templomtól. A négy páncélosból egy megállt a tömegnél, tőlem pár méterre. A tetőnyíláson egy fiatal tiszt körülnézett, majd visszabújt. Ekkor – nem vagányságból, nem is tudom miért – belekapaszkodtam az ágyúcsőbe, mintha azt akarnám mondani: nem vagyunk ellenségek. Elöl a géppuska lassan fordulni kezdett. Na, akkor gyorsan elengedtem a tankot. Csak azt akartam mutatni, hogy velük nincs bajunk, hiszen üzleteltünk velük, segítettek a répaszedésben, mert örültek, ha kijöhettek a laktanyából. Ott állt a harckocsi, mi pedig csendben néztük. Bő fél óra múlva beindította a motort, megfordult és elment.
Ezek szerint akkor békében távoztak a szovjetek. Mit csináltak Önök?
Én elindultam a város felé, és a belvárosi patikával szemben, a kollégiumnál láttam, hogy suhancok készülődnek valami felvonulásra. Elmentek a Szabó-palotáig, és ott tudták meg, hogy három társukat lecsukták az ÁVO-sok. Akkor visszafordult a tömeg, hogy követeljék a társaik kiszabadítását. A laktanyából (Szabó-palotából a szerk.) a kerítésen belülről kidobtak valami hanggránátot vagy füstgránátot, de a tömegből valaki visszadobta, így a gránát bent robbant fel. Ekkor lőttek az emeleti ablakból a tömeg felé, állítólag vaktölténnyel. Ekkor fordult ki a Gyümölcs utcából egy páncélos kocsi…
A Pirosalma utcából, nem?
Igen, onnan fordult ki, de a Gyümölcs utca felől érkezett. A szovjet félreértette a helyzetet, és azt hitte, hogy őt lövik, és belelőtt a tömegbe. Ott sok ember megsebesült, de csak kevesen merték ezt megmondani, mert féltek a retorzióktól. Másnap mentem egy furunkulussal a Vízkeleti főorvos úrhoz az OTI-ba. Éppen kezdett engem kezelni, amikor a nővér jött hozzá, és ezt mondta: „Főorvos úr! Egy beteget hoztak Pestről lőtt sebbel. Mit írjak be neki?” A doktor úr odasúgta: „Otthoni sérülés!”
Segítették egymást az emberek a titoktartással?
Igen. Még nem szabadultak fel a lelkek. Huszonhatodikán délután nagygyűlés volt a főtéren, ahonnan átmentünk a Fekvő katonához. Ott is hatalmas tömeg jött össze. A Magyar Pisti elszavalta a Szózatot, majd elénekelték a Boldogasszony anyánkat. Akkor láttam, hogy az asszonyok szeméből nem csak csöpögnek, hanem hullanak a könnyek. Ekkor este megígérték, hogy buszok indulnak másnap Pestre, amikkel fel lehet menni.
Éjszaka dolgozott továbbra is a pékségben?
Persze, mi továbbra is dolgoztunk. Másnap délután mentem a szálló elé a buszokhoz. Talán elsőként szálltam fel az egyikre. A hátsó ülésen ült egy úr, mint később kiderült, a Kalmár elvtárs volt. Egy háromkilós kenyérrel a hónom alatt cirkuszoltam, hogy miért nem megyünk már. A Kalmár meg mondta, hogy nyugodjak meg. Akkor szóltak, hogy leállították a pesti utazást, mert Fehérvárt körbevették a magyar és a szovjet csapatok, és se ki, se be. Este megint tüntettünk, csak nem a Városháza előtt, hanem a pártháznál és a művelődési háznál. De akkor már nem volt egységes a tömeg. A tüntetők közül páran bekiabáltak, hogy Pesten folyik a vér, de egyesek visszakiabáltak, hogy ez nem igaz. Az utóbbi kiabálók civil ruhás rendőrök voltak és provokátorok. Ez a tömeg nekem már nem tetszett.
Szerettem volna Pestre jutni, és huszonnyolcadikán egy teherautóval találkoztam a belvárosi patika előtt, amin golyószóró volt a sofőr felett és egy hatalmas nemzeti lobogó.
Kik voltak a teherautóval?
Civil srácok voltak a teherautó körül felfegyverezve és egy szőke lány vöröskeresztes táskával. Kérdésemre a lány elmondta, hogy Fehérváron képeznek AVH-s (Államvédelmi Hatóság) embereket, őket szeretnék elfogni és a rendőrségnek átadni. „Azért, hogy az események után a független magyar bíróság ítélje el őket.” – mondta nekem a szőke lány. Ekkor megkérdeztem, elvinnének-e magukkal. Őket nem érdekelte, ki vagyok, bólintottak, hogy igen.
Fogalmam nem volt, miként jöttek a bekerített Fehérvárra, és a ponyva alatt azt sem tudtam, hogyan hagytuk el a várost, de mindenkinél fegyver volt a platón, és rendkívüli idegállapotban voltak. A sötét falvakon keresztül mentünk, és Budafoknál állítottak meg bennünket fegyveresek. Látták a sofőr melletti golyószórót, a ponyva alatt a sok fegyverest, és azt mondták, „mehetnek tovább”.
Így érkeztünk a Tompa utcába, ahol a pincékbe kellett mennünk, mert kijárási tilalom volt. Budapest teljesen sötét volt, csak Csepel felől láttunk időnként fegyverek torkolattüzeit.
Ez már Budapest volt. De miről beszéltek huszonharmadika előtt az emberek Fehérváron?
Mindenki végezte a dolgát. Nem politizáltak az emberek. Csodaként éltük meg azt, hogy huszonkettedikén még semmi, majd egy nap múlva fehérvári fegyverek nélkül beindult az átalakulás.
Ezek szerint semmi nem történt Fehérváron?
Hallottuk, hogy az írószövetségben, meg a szegedi egyetemen mozgolódnak, de nem lépte át az ingerküszöböt.
Pestről mikor hazajött, már másmilyen volt Fehérvár?
A kenyérgyári igazgatóm, aki korábban tanácselnök volt valahol, meg újságíró, a Hegedűs Péter apám helyett apám volt. Talpig úriember. Megkért, hogy menjünk el a Csitáry-kúthoz, hogy senki ne hallja, és meséljem el neki, mi történt Budapesten. Azt mondta, hogy bennem megbízik. Akkor négyszemközt elmondtam neki mindent, hogy mikor lőttem, mit csináltam. Szóval mindent. Én azóta sem mondtam el annyi mindent a pesti dolgokról, mint neki. Találkoztam a párttitkárral is, a Fodorral, aki megölelt, de azt mondta, egy nagy pofont érdemelnék, amiért Pesten harcoltam.
1957 márciusában rendőrségi értesítést kaptam, amivel a Szabó-palotába kellett mennem. Innentől kezdve az az ing és zakó volt rajtam nyolc hónapig, amiben oda bementem. A kihallgatáson záporoztak a kérdések, és rögtön láttam, hogy mindent tudnak. Elém tettek egy nagy ív papírt, hogy írjam le az összes dolgomat. Mivel mindent tudtak, én mindent leírtam. Ezután levittek a cellába, ahova belöktek. Ott két bányász volt, Molnár Sándor és a Palkovics. „Ide figyelj, öcsi! Ha alszol, akkor se mondj el senkinek semmit, még nekünk sem! Ha vernek a Kádár-kolbásszal, akkor hátul a vesédet védd! Ételről egy szót se szólj, mert akkor még éhesebb leszel! Itt csak a lányokról lehet beszélni!” – mondták nekem. Az első ebédet átnyújtottam nekik, mert nem volt bizalomkeltő. „Nem, öcsém. Megeszed az utolsó falatig, kinyalod a csajkát, mert mától éppen annyit kapsz, amennyitől nem halsz éhen!” – dörrentek rám. És valóban így is történt.
Voltak kihallgatások?
Nem. Isten tudja hány nap után egy tiszthelyettes jött értem, hogy Budapestre visz. Egy rabvezető volt a kezében, de azt mondta, nem hajlandó engem arra rákötni, ezért menjek előtte rendesen, hogy mindig láthasson. A vasúthoz értünk, ahol a nővérem dolgozott. Kértem, pár szót hadd váltsak vele. Megengedte. Csak annyit kérdeztem a nővéremtől, hogy házkutatás volt-e otthon, mert ha igen, akkor is bajba vagyok, ha semmit nem találtak, mert akkor odatették. De kiderült, nem voltak nálunk. A Deák téri rendőr-főkapitányságra vittek, ott egy földalatti zárkába összezártak egy paprikahamisítóval, egy zsebtolvajjal, egy cipész, aki vastag talpú cipőket gyártott, meg egy volt nyomozóval.
Na, itt voltam hosszú idő után kihallgatáson. A kihallgató tiszt előtt ott volt a kézzel írt vallomásom, és egy reflektorral a szemembe világított, így mentünk végig az eseményeken. Ezután vittek vissza a zárkába, és az egyik folyosón besütött a Nap. Én olyan jól éreztem tőle magamat! Még egy-két hétig ott voltam, aztán a Tolnai Lajos utcai börtön, majd Kistarcsa (Kistarcsa internálótábor – a politikai foglyok egyik legnagyobb gyűjtőhelye).
Meddig volt Kistarcsán?
Nyolc hónapot, amikor váratlanul kihívtak és hazaküldtek minden nélkül. A Hévvel indultam haza, amikor a kalauznő kérte a jegyemet, de semmim sem volt. „Onnan jön?” – mutatott a börtön felé. Igennel feleltem, mire ő adott húsz forintot, ami akkor nagy szó volt, és ezt kérdezte: „Elég lesz hazáig?” Egy idegen kalauz. Hatalmas dolog volt ez nekem! Az emberek nem felejtették el ’56-ot.
Hogyan fogadták itthon, Fehérváron?
A kenyérgyárba nem vettek vissza. Munkaközvetítő segítségével mentem a Tefuhoz, ahonnan lovaskocsit vezetve mehettem volna a vasútra munkáért. Már indultam is, amikor a titkárnő papírokat lobogtatva kiabált utánam, hogy mégsem tudnak alkalmazni, mert náluk még az igazgatónak sincs érettségije, nekem meg a piarista gimnáziumi volt. És mivel fiatal vagyok, meg érettségim is van, így valami nem stimmel nálam. Mentem a szárazréti Szerszámipari Művekbe a kazán mellé salakot hordani. Egyszer csak bejött egy ember, és ezt mondta: „Azonnal hagyja el az épületet, mert rendőrt hív! Biztosan robbantani akar.” Alkalmi segédmunkákból éltem.
Elkerültem a Patexhez, ahol jó munkám lehetett volna. Egy nap jött a párttitkár és az igazgató, és az igazgató rám mutatva azt mondta, hogy azt nem akarja többet látni. A főnököm megkért, hogy mikor jön a párttitkár, akkor bújjak mindig a hatalmas gép mögé. Így egy évig tudtam ott dolgozni. Majd piacon vállaltam munkát, lángost árultam. Mindvégig rendőri felügyelet alatt voltam. Visszakerültem a Patexhez, ahol elindultam a ranglétrán felfelé, bár ez sok embernek nem tetszett, pedig nem tettem mást, csak tisztességgel dolgoztam.
A rendszerváltoztatás gondolom megváltásként érkezett 1990-ben?
Ha már ezt kérdezi, akkor van még egy történetem.
Már nyugdíjasként dolgoztam 2006-ban a sportcsarnokban. Egy alkalommal a csarnokba várták Gyurcsány urat egy választási gyűlésre. Reggel szóltak nekem, hogy elcserélték a műszakomat, és aznap a csarnok felé se menjek, mert a biztonsági emberek azt mondták, hogy nemzetbiztonsági kockázat vagyok.
Most bolondozik? Tizenhat évvel a rendszerváltás után maga nem mehetett be a saját munkahelyére, mert nemzetbiztonsági kockázat volt?
Nézze, a lakásomat 1987-ig folyamatosan figyelte a 3/3-as egység, 1998-ig még ellenőriztek, merre járok, mit csinálok és 2006-ban megtiltották, hogy bemenjek a munkahelyemre.
