18 évesen legendák között játszott, ma a Vidi utánpótlását neveli Csrepka Tamás
18 évesen legendák között játszott, ma a Vidi utánpótlását neveli Csrepka Tamás
18 évesen legendák között játszott, ma a Vidi utánpótlását neveli Csrepka Tamás- Annak idején miképpen kezdődött a te kapcsolatod a sporttal, a focival - már ha az volt az első, amibe belekóstoltál - ha jól gondolom, nagyjából öt évtizeddel ezelőtt?
- Mindjárt a foci volt az első, tehát én azzal kezdtem, nagyon jól mondtad, őt évtizeddel ezelőtt, durván 50 évvel ezelőtt. 1976-ban igazolt le a Videoton, és mint nagyon sok kortársamat, a Csiszár "Guszti" bácsi volt, aki felfedezett, és onnantól kezdve nem mondom, hogy nyitott út volt a felnőtt csapatig, de az biztos, engem annyira megfertőzött az a légkör, hogy nem is volt más számomra. Ha valaki egyszer ebbe belekóstol, akkor abból nem akar "kimenni", az 100 százalék! Én is így kerültem ide, és onnantól kezdve egészen a felnőtt csapatig korosztályként meneteltem, léptem felfelé. Azért azt nem kell talán ecsetelnem, hogy egy nagyon erős felnőtt csapatba tudtam bekerülni, akkor amikor még be sem töltöttem a 18-at. Pontosabban fogalmazva igyekeztem, de csak ritkán tudtam bekerülni sajnos. Egy pár NB I-es meccset játszottam azért ifjoncként ebben a remek csapatban, olyan játékosok mellett, mint Csongrádi Feri, Májer Lajos, tehát konkrétan az UEFA-kupa sikercsapatának oszlopai voltak a riválisaim, úgyhogy nagyon sok esélyem nem volt rutintalan fiatalként. Kölcsönbe adtak Kaposvárra, és ott játszottam a fennmaradó 3-4 évben, utána aztán megsérültem, ami miatt abba kellett hagynom sajnos a versenyszerű sportot.
- Milyen körülmények között fedezett fel téged "Guszti" bácsi (Csiszár István, a legendás utánpótlás szakember)? Iskolában, mások ajánlottak be nála, netán szülők?
- Igen,
az iskolákat járták, figyelték a gyerekeket, és akiket ők tehetségesnek ítéltek, természetesen behívták, ahogy engem, minket is, majd még egy rostán részt vettünk a Videotonon belül,
és utána alakult ki a korosztályos keret tulajdonképpen.
- Ez melyik suli volt, ahol téged felfedeztek?
- A Tóvárosi iskolába jártam, ami akkor még Münnich Ferenc Általános Iskola volt. Ez akkor az egyedüli sporttagozatos iskolaként működött a városban, és azok, akik igazából komolyan gondolták, szerették a sportot, nagy mértékben oda jártak.
- Ráadásul a suli még utánpótlás bázisa is volt valamilyen szinten a Vidinek.
- Így van, pontosan, nagyon sok edzése volt ott a korosztályos csapatoknak.
- Emlékszel arra, hogy melyik volt az első mérkőzés, amin szervezett keretek között pályára léptél? Ki ellen és mikor lehetett?
- Igen, emlékszem!
A Veszprém elleni volt az első meccsem. Akkor régiós bajnokságok voltak, sőt, a mai napig is vannak ilyenek, és négy-öt csapat részvételével mentek ezek a megmérettetések. Pontosan nem tudom, hogy melyik volt a másik négy csapat. Az biztos, hogy a Veszprém, a Dunaújváros és a Tatabánya ellenfelünk volt, s talán még a Győr, és így szerepeltünk egy bajnokságban,
és akkor oda-vissza mérkőzéseket játszottunk.
- Kik voltak még az edzőid utánpótlásban?
- Majoros Géza bácsinál kezdtem, nagyon sokat tanultam tőle serdülőben, de volt edzőm Horváth András, Borbély László és Szabó Károly is. Akkoriban egyébként az ország minden területéről jöttek ide gyerekek, a Videoton egy nagyon vonzó egyesület volt, s remélem még most is.
- Mennyire remegett a lábad, amikor aztán először bekopogtattál a felnőttek öltözőjének ajtaján?
- Remegett elég rendesen. Eleve izgulós típus vagyok, és nem is volt egyszerű. Voltak olyan játékosok, akik éreztették is a fiatalokkal, hogy ők az "öregek", de egyébként nagyon-nagyon kedvesen és szívesen fogadtak minket. Egy volt a cél mindannyiunk számára, minden fiatal számára, hogy minél több NB I-es meccset játszhassunk, tehát nem volt mese, csináltuk és csinálni kellett.
- Mennyire érzed magad balszerencsésnek azért, mert pont abba a generációba cseppentél bele, amit említettél, rengeteg hazai szinten klasszis játékos közé.
- Két oldalról közelíteném meg.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen srácokkal, ilyen kaliberű játékosokkal tudtam együtt edzeni, s NB I-es meccset játszani, még ha csak hármat, akkor is. Nekem ez nagyon nagy élmény volt. Egy Fradi meccs is belesett ebbe, amit meg is nyertünk az Üllői úton, tehát nagyon-nagyon szép élmények ezek. Ilyen szempontból szerencsés volt a dolog. Olyan szempontból viszont szerencsétlen, hogyha valóban - ahogy te is mondod -, ha netán egy úgymond "gyengébb" csapat lett volna akkor a Vidi, nagyobb esélyem lett volna a rendszeres szereplésre,
de erre nem fognék semmit, mert elkerültem Kaposvárra, ott jó két évet tudtam játszani, utána sérültem meg. 24 élvonalbeli bajnoki meccset játszottam Somogyban, de igazán ott is sajnos az idősebbekre, a rutinosabb játékosokra építettek. Szerettük volna kerülni a kiesést, emiatt a bizalom elsősorban a rutinos játékosoké volt, bennük jobban bíztak, mint a fiatalokban. Volt természetesen nem is egy meccs, sok, amikor kezdő voltam, jól is ment a foci, de ez általában akkor történt meg, amikor jött egy nagyobb kudarc, és akkor az edző gyorsan belenyúlt a csapatba, hogy valamit mégiscsak tegyen. Amikor betett minket, s jól szerepeltünk, akkor maradtunk, ha nem, akkor a következő meccsen már újra jöttek vissza az idősebbek. Ez így működött.
- Még a Vidihez egy picit visszaugorva, itt piros-kékben mi volt a legnagyobb élményed? Nyilván a három bajnoki meccs ezek között volt.
- Igen, akkor ahogy mondtad, említeném a másik két NB I-es Vidi meccset, a Tatabánya és s Debrecen ellenit. A Fradit mindenképpen a legnagyobb élmények közé sorolnám, de egy másikat is felhoznék:
17 éves voltam, amikor mindig az oldalsó füves pályán edzett a felnőtt csapat akkor abban az időben, és a Kovács Feri bácsi átszólt a Szabó Karcsinak hozzánk, hogy a "Csrepka gyereket küld át", mert eggyel kevesebben voltak, és pont egymás elleni játék volt.
Ez is felejthetetlen számomra.
- Feri bácsi akkor már képben volt, hogy tehetséges srác vagy.
- Feri bácsi folyamatosan képben volt, ő járta az ifi meccseket, a "tarcsi" meccseket, ő mindig kint volt, tehát ő tudta, hogy ki az, akire számíthat majd később. Én akkor átmentem, és játszottunk kétszer 40 percet egymás között, és nagyon jól ment a játék. Ez nekem nagyon jó élmény volt, a Májer Lajos is jött oda a meccs végén, és gratulált, mondta, hogy "csak így tovább, akkor hamarosan itt találkozunk". Tehát ezek nagyon-nagyon jó élmények voltak. Ez talán az egyik olyan, ami meghatározó lehetett a későbbiekben is.
- Említetted Kaposvárt, ott is kaptál lehetőséget, egy híján 25 mérkőzésnyit a felnőttek között az NB I-ben. Erről az időszakról mondj nekünk néhány gondolatot, kérlek.
- Kaposváron is jól éreztem magam, egy nagyon családias légkör fogadott, ott más volt a helyzet. Itt mindenkinek, az edzőknek is, mindenkinek külön öltözője volt, illetve a csapattal természetesen együtt öltöztünk, de ott érdekes módon az edzők is a játékosokkal öltöztek. Tehát mondom még egyszer, ott az NB II-ből hirtelen felkerült csapat volt, és nagyon-nagyon családias. Nagyon szerettem ott is. Egyebekben azt, hogy az idősebbekben jobban bíztak, korábban már említettem, de valóban úgy volt, hogy mindig kaptunk 1-2 meccset, ha nem ment a csapatnak, aztán visszakerültek a kezdőbe a rutinos öregek, nekünk, ifjabbaknak pedig csak kevesebb idő jutott a pályán.
- Mikor jött el az a pillanat, amikor azt mondtad, hogy az aktív pályafutást befejezve folytatódjék az oldalvonal mellett a történeted?
- Elég korán, de nem volt mit tenni.
22 éves koromban műtöttek meg háromszor, amikor nem volt még ilyen modern orvostudomány, mint ma, egészen más világot éltünk, szóval a bal térdemet kellett műteni, és akkor azt mondta az utolsó beavatkozás után az orvos, hogy nem javasolja a versenyszerű sportot, mert akkor valószínűleg 40-50 éves koromra ki kell merevíteni az ízületeket, amit természetesen nem szeretett volna senki, én sem. És akkor volt egy 2-3 éves civil életem, amikor kis vállalkozásom volt, fagyizót működtettünk édesapámék házánál, közben beiratkoztam a TF-re, a középfokú edzőire, kétéves középfokú képzésre, azt elvégeztem.
Utána volt még egy-két kósza NB III-as kísérletem, Lajoskomáromban játszottunk még egy évet a barátokkal, de az tényleg már csak ilyen levezetés szinten volt, azt heti két edzéssel még bírta a lábam. Amikor a kaposvári időszaknak vége lett, akkor már a B-licencem megvolt, és akkor kezdtem el edzősködni. Először még Cs. Horváth Tibinél az Austrofánál, aztán a későbbiekben, amikor a Videoton Labdarúgó Közalapítvány megalakult 2001-ben, a Fenyves Peti fémjelezte alapítvány, akkor szóltak, hogy számítanak rám, jöttem is, onnantól kezdve folyamatosan itt az egyesületnél dolgozom, mint edző.
- Jelenleg melyik korosztállyal foglalkozol?
- Az U12-es csapatot visszük a Rehák Viktor kollégámmal. Igazából erre a két korosztályra szakosodtunk, úgy is van ez, hogy a 11-ből jönnek fel a gyerekek, a 12-t megkapjuk, 12-13-ban mi visszük őket, utána átadjuk a 14-re, és akkor megint egy 12-es csapatot veszünk át, kétévente van ilyen váltás.
- Jól érzed magad jelenleg a bőrödben?
- Jól, teljes mértékben. Mindig is szerettem volna, régen is, amikor játékos voltam, egy-egy olyan edzői instrukciót, egy edzői magatartást véltem felfedezni, ami nekem nem volt szimpatikus, akár nálunk, akár másik csapatnál, akkor mindig az mozgott bennem, hogy biztosan egészen másképp csinálnám, és szeretném is csinálni, másképp csinálni. Úgyhogy valamilyen szinten mindig éreztem azt, hogy szeretnék egyesületben dolgozni, kötelékben dolgozni. Itt a Vidinél a gyerekekkel nagyon jó, és tényleg nekem határtalan örömet szerez.
- Utánpótlással hogy állunk? Egyik fiadat ismerem, akiről tudom, hogy másfelé vette az irányt, nem a sportban teljesedett ki, de úgy összességében véve Csrepkáéknál milyen a sportos utánpótlás jelenleg?
- Mind a kettő fiam itt játszott a Vidiben sokáig. A Máté, akit említettél az előbb, ő most már 34 éves, tehát ő is abbahagyta azért, amikor az egyetemre beiratkozott, ő akkor hagyta abba a focit. Mind a kettő így járt, a kisebbik is, amikor egyetemre ment Pestre, akkor ő is azt mondta, hogy nem biztos, hogy bírná már, úgyhogy nem akarja tovább csinálni. Szerette volna, mert imádta a futballt, de mindkét srácom így volt ezzel. Talán a Máté kevésbé, ő inkább a civil életben tudta volna mindig elképzelni az életét. A kisebbik fiam, Marci nagyon lelkes volt, csak ő is egy ilyen csontosodási perióduson átesett, amikor nem csontosodott be a sarka, és ez egy jó kétéves kihagyást eredményezett nála. 14-től 16 éves koráig elment evezni, kajakozni, más sportágat választott, mert a pályán egyszerűen nem bírta volna, hiszen annyira olyan fájdalmai voltak. Utána visszatért, két évet itt a Vidinél még eltöltött, szép két évet, edzője is voltam, tehát dolgoztunk együtt, jól is éreztük magunkat, de ő is 18 éves korában azt mondta, amikor felvették az egyetemre, hogy inkább a tanulás és a suli.
- Végül, ha végigfutsz a karriereden, amit elértél a futballban, a pályán és azon kívül, mondhatjuk - leszámítva persze, hogy korán vissza kellett vonulnod - kerek a történet?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kereknek tartom, mert természetesen a sérülés miatti kényszerleállás azért az mindenféleképpen sokat jelentett. Mással kalkuláltam, többre számítottam én is. Sajnos így alakult, az élet rendezte így, ebbe az égvilágon nekünk beleszólni valónk sajnos nincsen. Jó lett volna még megpróbálni azt - de természetesen nem 100%, hogy kerekebb karrier lehetett volna belőle ezzel együtt is -, mi lehetett volna akkor, ha egy jó tíz évet el tudok még a pályán tölteni, meddig jutok, mi alakult volna ki belőle.
