Tóth József - csaknem hét évtized a fociban, szenvedéllyel, alázattal 
Tóth József - csaknem hét évtized a fociban, szenvedéllyel, alázattal
Tóth József - csaknem hét évtized a fociban, szenvedéllyel, alázattal - Az 50-es években élménygazdag gyermekkorod lehetett. Ebbe mikor, miképpen kapcsolódott be a futball? Vagy netán más sportág fertőzött meg először?
- Nem. Nekem mindig csak a foci létezett! "Utcagyerek" voltam, s ahol futballozni lehetett iskolás koromban, réten, téren, utcákon, bárhol, ott mi játszottunk is, a labda volt a főszereplő. Így fejlődtem a grundon, illetve egy testnevelő tanár, aki utánpótlás edző is volt a helyi csapatnál, ő szúrt ki engem és terelt komolyabban a sportág felé, 15 éves koromban, addig csak a grund volt.
- Emlékszel, hogy ki volt ez a csábító tanár?
- Hogyne!
Rási Istvánnak hívták a felfedezőmet, az egyik szakmunkásképző sulinak volt a testnevelője, ami éppen a mi fő grundunk mellett volt, így szinte naponta látott bennünket játszani. Nem kellett messze mennie, hogy tehetségeket, ügyes gyerekeket találjon.
Így, általa kerültem én is képbe.
- A képbe kerülés után aztán mikor kerültél egyesületi szintre a helyi csapatnál?
- Ő volt a serdülő I-nek az edzője, le is igazolt és máig őrzöm az első igazolásomat, amit 1964-ben állítottak ki.
- Kiket tudsz még megemlíteni egykori mestereid közül, akik meghatározták a pályafutásod?
- A Vilezsál Oszi bácsi volt az, aki már nagyon fiatalon felvitt az első csapathoz is edzeni, általa ismerkedtem meg a felnőtt labdarúgással és a játékosokkal. 17 éves voltam ekkor.
- Ez azt jelzi számomra, hogy nem tartottak éppen tehetségtelennek, hiszen akkoriban jól tudom, hogy akit 18 éves kora előtt felvittek a "nagyokhoz", annak az átlagnál igencsak jobbnak kellett lennie.
- Valóban, az első perctől kezdve éreztem, hogy törődnek velem. Óriási szívem, alázatom, lelkesedésem volt, ami a mentális erőmet mutatta már akkor, és ezt felnőtt szinten is értékelték.
- Emlékszel arra, hogy Kohász mezben mi volt az első meccsed? Ki ellen játszottatok? Tudom, régen volt, de bízom a jó memóriádban, remélem, nem ok nélkül.
- Nem ám! Emlékszem bizony: Miskolcon a "Kubikban" az MVSC ellen játszottunk, ez volt nekem az első meccsem, sőt arra is emlékszem, hogy a későbbi legendás DVTK-kapus, Veréb György állt az ellenfél kapujában, az eredmény pedig 0-0 lett.
- És az első felnőtt mérkőzés? Ezek után nagyon meg lennék lepve, ha nem menne ez kapásból.
- Természetesen ez is menni fog.
Hazai pályán, NB I/B-ben léptem pályára először a Bp. Spartacus ellen. Úgy kerültem a csapatba, hogy éppen az aktuális ifjúsági meccsre mentem ki a pályára, amikor szóltak, hogy "Nana, nem az ifiben, hanem a nagyok között kell játszanod! Lesérült a Száraz Lajos, te kezdesz a helyén." Így aztán én ugrottam be a helyére a bal szélen. Az eredmény itt is 0-0 volt.
Mondanom sem kell, ez is szép emlék.
- Aztán jött még több, mint 300 meccs ózdi mezben. Az NB I-ben utoljára szereplő csapatban is futballoztál. A statisztikák alapján az ötödik legtöbb bajnoki mérkőzésen te léptél pályára a Kohászban, de ha nem vagy sérült fontos időszakban, lehetett volna bőven magasabb is ez a pontosan 313 meccs. Jól gondolom?
- Igazából már csak a pályafutásom hajrájában jött olyan sérülés, ami miatt ki kellett hagynom. Egy balszerencsés egri mérkőzésen éppen a későbbi Vidi-legenda Csuhay Józsival csaptam össze, aminek térdszalagszakadás lett a vége. Éppen ekkor kerültünk fel az NB I-be, így ez tényleg rosszkor jött, mert ennek okán sok első osztályú meccset kellett kihagynom. Összességében azonban az a több, mint 300 meccs, amin pályára tudtam lépni, az engem elégedettséggel tölt el. Egyébként a környékbeli játékosokra épült a mi csapatunk hosszú éveken át, de amikor megnyertük a bajnokságot a második vonalban és felkerültünk az NB I-be, akkor jöttek budapesti és más csapatokból játékosok erősítésképpen: Kajdi Tibor pl. Salgótarjánból, Becsei Péter a Vasasból, vagy éppen az Ambrus Laci innen, Fehérvárról a MÁV Előréből. Én tartottam annyira erősnek és jónak ezt az ózdi csapatot, hogy megkapaszkodjon az első osztályban, sajnos a hajrá nem jól alakult, ezért nem sikerült. A nézőkön semmi sem múlt, hatalmas érdeklődés mellett léptünk pályára az NB I-ben, ritkán alakult 10 ezer alatt a nézőszám, de volt, amikor 20 ezernél is többen zsúfolódtak össze a lelátókon.
- Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy döntöttél, itt a vége, befejezed az aktív pályafutásod?
- Tulajdonképpen ez a sérülésem nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna, így aztán már akkor megfogalmazódott bennem, hogy lassan abba kell hagynom, mert egy bizonyos szint alá én nem akarok menni, s akkor is már úgy gondoltam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni edzőként. Ez azért jól be is jött, hiszen a mai napig ezt csinálom, 25 éve már éppen Fehérváron.
- Egy kis fehérvári vonatkozással folytatjuk átvezetésképpen: 1981. decemberében a Májer, Szabó, Tiber-féle remek Vidi ellen is pályára léptél itt a Sóstón, ahol 2-0-ra az esélyesebb fehérvári alakulat győzött. Milyen emlékeid vannak erről a meccsről?
. Igen, akkor már a sérülésből jöttem visszafelé.
Nagyon jó meccset játszottunk azzal a kiváló Videotonnal az őszi szezon vége-felé. Még arra is emlékszem, hogy az Utassy Gyuszi 0-0-nál olyan kapufát rúgott, hogy akár mi is megszerezhettük volna a vezetést, de végül kikaptunk. Aztán tavasszal, az utolsó meccsünkön Ózdon mi nyertünk 2-0-ra, úgy, hogy már fél óra után a Fegyverneki Janit kiállították tőlünk. Ez volt a Tiber Laca búcsúmeccse is egyben a Viditől, mert utána igazolt el Siófokra,
a következő szezonban már ott játszott.
- Amikor véget ért ez a szezon és te befejezted az aktív pályafutásod, akkor egyből a pálya mellett folytattad edzőként a gyerekekkel, vagy még képezted magad?
- Egyből a gyerekekkel kezdtem el foglalkozni, mivel én már közben elvégeztem a segédedzői és alapfokú intézői képzést a TF-en, a miskolci kihelyezett tagozaton, én oda jártam. Úgy kaptam meg az utánpótlást, a mai U19-nek megfelelő ifjúsági csapatot, hogy közben a felnőtt csapatnál pályaedző is voltam.
- Itt még az interjú előtt mutattál nekem egy könyvet, egy gyűjteményt az ózdi foci történetéről, amiben egy sikeres csapatodra is felhívtad a figyelmet. Melyik volt az, milyen sikereket ért el és mikor?
- Ez a csapatom 1986 és 88 között ért el kiváló eredményeket, a Mátra területi csoportban egymás után háromszor mi lettünk a bajnokok! Ebben a csapatban olyan tehetségek is futballoztak, akik később válogatottak, NB I-esek lettek.
- Kérlek, egy-két nevet árulj el közülük.
- Vannak érdekes nevek, például
ebben a nagyon jó ificsapatomban olyan Fehérváron is ismerős tehetségek játszottak, mint Kanyok Imre és Máriási Zsolt, akik 1-2 évvel később már a Vidiben játszottak, "Márió" válogatott is lett.
Őket emelném most ki, de volt, aki Diósgyőrbe vagy éppen Nyíregyházára került és ott játszott NB-s szinten.
- Egy kicsit itt beszéljünk a fiadról, Tóth Balázsról, aki szintén a Videotonnál kötött ki ifjoncként, s lett itt Fehérváron válogatott is. Őt te "cincáltad" ki gyerekként a pályára?
- Nem kellett, mert nálunk az ő kétéves korától nem volt más játék, csak a labda, mással nem akart foglalkozni, így nem kellett semmiben befolyásolni, ráadásul a szerencse is mellénk szegődött, mert a közelünkben volt egy grund, ahol nagyon sok kisgyerek focizott minden nap, ők pedig egymást képezve fejlődtek, a focin nőttek föl, köztük Balázs is.
- Amikor aztán már egyértelművé vált a tehetsége is a fiadnak, s akadt több csábítója, mi döntött Fehérvár, a Videoton mellett?
- Én akkor már időszakonként Németországban dolgoztam, várva arra, hogyha lesz valamiféle lehetőségünk, akkor tudjunk változtatni, akár lakhelyet is. Hamburgban voltam, s a hazai híreket, valamint a Nemzeti Sportot követve úgy ítéltem meg, hogy itt van a Vidinél a legjobb utánpótlásképzés, ez döntött, ezért jött ide a Balázs. Mehettünk volna Debrecenbe, ahol én otthon voltam, de a szakma fontosabb volt.
- Tehát tudatos, megfontolt döntést hoztatok?
- Igen, egyértelműen.
- Te mikor csatlakoztál aztán a Videoton utánpótlás edzői stábjához?
- Amikor
2000 áprilisában hazajöttem Németországból, júliusban már dolgoztam az utánpótlásban. Tulajdonképpen nem volt nehéz dolgom, mert amikor Balázs átigazolásáról megállapodtunk a klubbal, kérdezték, hogy én mivel foglalkozom, mi a végzettségem, s mivel volt hely a stábban, itt kötöttem ki én is.
Ennek immár 26 éve.
- Ezek szerint egy erős "Tóth-csomagot" kapott tőletek a Vidi.
- Igen, így is mondhatjuk. Balázs két év alatt eljutott az NB I-ig, Csongrádi Ferinél mutatkozott be a csapatban. Ugyanolyan váratlanul, ahogy én lehetőséget kaptam a felnőtteknél: úgy ment ki a pályára, hogy leül a kispadra, ott lesz a keretben. Ott derült ki, hogy kezdőként játszhat a Vasas ellen. A meccset meg is nyerték 1-0-ra, itt Fehérváron.
- Mennyire követted a pályafutását, és főleg mennyire hallgatott rád, ha véleményt formáltál a teljesítményéről?
- Mindig hallgatott rám, mert én megpróbáltam függetlenként, reálisan, racionálisan nézni a dolgokat, mert tudtam, hogy milyen mentalitású. Éppen ezért, amikor az első külföldi szerződését megkötötte Törökországban, ahol nehezen tudott beilleszkedni, több héten keresztül kint voltam vele, figyeltem edzésen is, néztem, hogy mik azok a dolgok, amiken lehet javítani. Végül sikerült is ezeket elérni, amiket kellett, javítani, korrigálni, ezzel a csapatainak külföldön is hasznos tagja tudott lenni.
- Mi volt az első megbizatásod itt a fehérvári klubnál?
- Edzőként az U12-es korosztályt kaptam meg, de akkor még más világ volt, mivel mindent egy ember csinált, az edző, a szülőkkel való kapcsolattartástól az edzéstervek kialakításán át a képzési folyamatokig, stb. Mivel nekem volt ezekben már tapasztalatom, nem okozott gondot számomra. Nagyon sok pozitív visszajelzést is kaptam, amikor két év után továbbadtam a gyerekeket és korosztályt léptek, szóval minden zökkenőmentesen ment.
- Manapság mi a feladatod a Vidinél?
- Évek óta már asszisztedző vagyok, a 12-13 éves korosztályt visszük Horváth Zoltánnal, s próbáljuk a gyerekeket itt képezni, fejleszteni, egyeztetve, hogy hol tartanak és innen hova szeretnénk léptetni őket a folyamatos, egyenletes fejlődésük érdekében.
- Edzőként, utánpótlásedzőként mit tartasz a legnagyobb sikerednek?
- Ez nekem nem egy bajnoki cím vagy kupagyőzelem.
Az számomra a legnagyobb siker, egyben elismerés, amikor a szülők vagy korábbi kis labdarúgóim felhívnak és megköszönik a munkámat, az önfeláldozó, odaadó munkát, amit a srácok fejlesztésére fordítottam. Nekem ez a legfontosabb és a legnagyobb elismerés, meg amikor látom, hogy egy-egy volt kis játékosom eljut NB I-ig vagy magasabb szintre, itt a Spandlert és társait vagy Géresit tudnám mondani.
Ezek azok a dolgok, amiket mindig örömmel fogadtam.
- Szerencsére a Vidinél vagytok néhányan nagy öregek, akik még aktívan tesztek az utánpótlásért. A rendkívül nagy tapasztalatod okán a kollégák gyakran kérnek tanácsot tőled?
- Amióta asszisztedző vagyok, nincs már akkora rálátásom a dolgokra, de azért igyekszem figyelni. Kérés nélkül is tudom mondani, hogy a fiatal kollégáknak még odaadóbbnak, fanatikusabbnak kellene lenniük, folyamatosan képezni magukat tovább, mert a labdarúgás fejlődik és azzal lépést kell tartani.
- Mit válaszolnál, ha megkérdeznék, hogy "kedves Tóth úr, ön igazából debreceni, ózdi vagy fehérvári?" Mivel ehhez a három városhoz, idő intervallumban főleg utóbbi kettőhöz komoly a kötődésed, érdekelne engem is a válasz.
- Debrecenből származom, Ózdon éltem 50 évet, itt Fehérváron pedig már 26 esztendeje élek és dolgozom, úgyhogy vagyok ózdi is, fehérvári is, ám mivel itt lakom és jól is érzem magam, nyugodtan kijelenthetem, hogy én fehérvári vagyok már leginkább. A család, az unokáim is itt élnek, úgyhogy jól érzem magam!
- Az, hogy sokat kaptál a futballtól, egyértelmű számomra, már csak abból is, hogy néha elhomályosodik a szemed és megremeg a hangod. Az viszont nagyon érdekelne, hogy miként látod, te mit adtál a sportágnak?
- Amit én tanultam, megtapasztaltam, annak a nagy részét át tudtam adni az általam gardírozott korosztályoknak. Nagy öröm számomra, hogy ezt csinálhattam, a legjobb tudásom szerint szenvedéllyel és alázattal.
- Abban az esetben, ha visszaléphetnél az időben és újra a 8-10 éves Tóth Jóska lehetnél, újra azon az úton mennél végig, amin idáig eljutottál?
- Úgy gondolom, hogy igen. A labdarúgás, a sport életem legmeghatározóbb eleme lett, ezért nem csinálnék sok mindent másképp, ugyanakkor egyet igen: hamarabb igyekeznék magasabb szintre jutni, mint ahogy Ózdon annak idején sikerült.
- Összességében tehát mondhatjuk, hogy elégedett vagy a sorsod alakulásával?
- Nem vagyok elégedetlen. Mehettem volna Győrbe, Diósgyőrbe, Salgótarjánba pályafutásom csúcsán, de akkoriban a klubhűség és a lokálpatriotizmus sokkal inkább jelen volt, mint manapság, ezért maradtam, amit nem bánok.
