Egy futballista soha nem lehet elégedett, mindig rá lehet tenni egy lapáttal!
Egy futballista soha nem lehet elégedett, mindig rá lehet tenni egy lapáttal!
Egy futballista soha nem lehet elégedett, mindig rá lehet tenni egy lapáttal!- Kárpátalján, Ungváron születtél, talán nem kockáztatok sokat, ha kijelentem, hogy ott kezdtél el barátkozni a futballal.
- Így van, Ungváron születtem, ott kezdtem, de aztán hatévesen már átköltöztünk a határon innen Nyíregyházára, miután edző édesapám ott kapott munkát, mi pedig a tesómmal és édesanyámmal követtük őt.
- Nyilván költői kérdés: Édesapádnak mekkora szerepe volt abban, hogy a labda terelgetése mellett döntöttél?
- Akkor nyilván nem lesz meglepő a válasz:
nagyon nagy mértékben apunak köszönhettem, hogy futballista lettem. Nem is volt soha más a fejemben, csak az, hogy focista leszek. Láttam édesapámat, hogy mennyit dolgozik, mennyit edz, velünk is, ahogy az ideje engedte. Ezek kora reggeli vagy késő esti időpontok voltak, de nagyon sokat köszönhetek neki, nagyon komoly hatással volt rám
a tesómmal együtt.
- Ungvár után Nyíregyháza volt a bázisotok, ott az edzések mellett a grundon, illetve a suliban is ment a játék?
- Igen, sőt, Nyíregyházán csak a grundon, majd amikor apu a DVTK edzője lett és Miskolcra költöztünk, ott lettem először igazolt játékos, így aztán a diósgyőri utánpótlásban pallérozódtam.
- Édesapádon kívül ki volt még az utánpótláséveidben olyan meghatározó szakember, akire szívesen emlékezel vissza?
- A nevekkel és részletes emlékekkel hadilábon állok, de úgy fogalmaznék, hogy voltak többen is jó utánpótlás edzőim, akik értették a szakmát és emberileg is kiválóak voltak, apáskodtak is fölöttünk. Aztán Kiskőrösre költöztünk, ahol a Stadler FC trénere lett apukám, s ott is jó szakemberek kezei között fejlődhettem. Lehet, hogy egy nem túl nagy település esetén furcsán hangzik, hogy voltak kiváló szakik, de valóban így volt, szakmailag és emberi oldalról egyaránt kiválóan nevelték, képezték a gyereket.
- Mi volt az a pillanat, amikor már biztos voltál abban, hogy jó helyen vagy és tudsz érvényesülni a fociban?
- Tübb is volt, folyamatában.
Apumnak a sztorijai, vagy amikor elmentünk edzést nézni, a Nyíregyháza és a Diósgyőr mérkőzései, az akasztói stadion különleges hangulata sokat nyomott a latban. Aztán Budapesten kötöttünk ki, amikor apu a BVSC edzője lett, ott is soka jó meccset, inspiráló meccset láttam, már középiskolásként, s ezek az élmények mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ne tántorítson el semmi és senki a futballtól, a céljaimtól, úgyhogy az összes élmény pozitív volt, nem is tudok olyat mondani, ami negatív irányba terelt volna a futballélettől. Szerintem ez a világ legjobb dolga,
sőt biztos vagyok benne.
- Megvan még, hogy ki ellen mutatkoztál be az NB I-ben?
Persze! A Szombathelyi Haladás ellen Polonkai Attila sérülése nyitotta meg előttem az utat, hogy pályára léphessek. Ez egy tavaszi meccs volt, első fordulós összecsapás.
- Amíg a Vidihez nem érkeztél, mondhatjuk, hogy az Újpest volt a bázisod? Ott váltál stabil élvonalbeli játékossá, válogatottá, s több éven át eredményesen szerepeltél lila-fehérben, miközben rövid időre külföldön is megfordultál.
- Igen,
az Újpest ifi B-be kerültem először és ott nevelkedtem, majd jutottam el a felnőtt csapatig, sok évet eltöltve a liláknál. Onnan lettem később válogatott, majd aztán jó sok mérkőzéssel a hátam mögött érkeztem meg ide, Székesfehérvárra a Videotonhoz, Dr. Mezey György csapatába. Akkor kezdett itt igazán megerősödni a futball Garancsi István színre lépésével és Mezey Gyuri bácsi szakmai vezetésével. 25 éves voltam, amikor idejöttem, télen igazoltam át, amikor a Vidi vezette a bajnoki tabellát, s végül csalódottak voltunk, hogy csak ezüstérmesek lettünk.
De aztán szép éveket töltöttem itt.
- Mondhatjuk akkor, hogy Mezey György volt a csábítód, aki ide hívott a Vidihez?
- Mondhatjuk, hiszen az ő megkeresésére igazoltam a Videotonhoz. "Pera bá" (Horváth Gábor) volt a jobbkeze, velük ültem a tárgyalóasztalhoz, de nem kellett győzködniük, hamar egymás tenyerébe csaptunk. Az Újpest is jól járt az ügylettel, bár a részletekkel nem vagyok teljesen tisztában.
- Öt és fél éven át szerepeltél piros-kékben, ezüstérmek, aranyak, sok siker jellemezte ezt az időszakot. Hogy emlékszel vissza, mit éreztél akkor, amikor már többszörös ezüstérmesként a Kaposvár elleni nehéz, de rendkívül fontos győzelemmel végre összejött az arany, az első bajnoki címed, ami egyben a Videoton első NB I-es bajnoki címe is volt?
- Először is volt az a fájó ezüst, amiből sokat tanultunk.
Ez az elsőre elbukott bajnoki arany volt a siker alapja, mert már adott volt a kellő rutinunk a kiélezett meccsekhez, s szépen gyűjtögettük is a pontokat, de való igaz, a végén a Kaposvár ellen nagyon nehezen született meg az a siker, ami kellett a bajnoki cím bebiztosításához. Kicsit görcsösek voltunk és túlizgultuk, de csak sikerült, 3-1- lett a vége. Nehéz szavakba önteni, mit éreztem akkor, egyszerűen nem lehet visszaadni szavakban azt az érzést. A munka visszaigazolás volt az a bajnoki arany, hogy megéri keményen melózni a célokért, sok minndent félre tenni, beáldozni,
igaz akkor, menet közben nem éreztem azt, hogy bármit is fel kellett volna adnom az életemben.
- Nyilván az "aranymeccset" követően is remek érzés volt látni azt a sokazer embert, akik a Városháza előtt ünnepeltek titeket.
- Igen, leírhatatlan! A Vidi-család régóta várt arra a sikerre, sokan olyanok is, akik már korábban is szemtanúi voltak nagyon komoly meneteléseknek (elsődlegesen az UEFA-kupa döntőig tartó menetelésnek), de a bajnoki cím nekik is nagyon hiányzott. A fiatalok pedig akkor, az által a csapat által szerettek bele igazán a futballba,a Vidiben, úgyhogy ezt egy nagyon nagy élmény volt a szurkolókkal együtt megélni és a Városháza erkélyéről letekinteni az embertömegre, leintegetni nekik, miközben éltettek minket. Nem beszélve arról, hogy polgármester úr is gratulált, méltatta a csapatot. Azóta sem jártam ott.
- Volt a két bajnoki cím mellett további három ezüstérem is. Összességben tudsz, egyáltalán lehet különbséget tenni a két bajnoki arany között?
- Mind a kettő meghatározó élmény, nem is tudnék közöttük különbséget tenni.
Mezey doktorral dolgozni önmagáért beszél, különleges dolog, miként Paulo Sousával is, aztán emlékezetes volt, ahogy Joan Carrilloval úgy nyertünk bajnokságot komoly fölénnyel, hogy vezetőedzőként az volt az első idénye. Abban a csapatban is sok barátság született, pályán és azon kívül összeért a társaság,
szóval nem tudok rangsort felállítani, különbséget tenni a két bajnoki címet tekintve.
- Mit tekintesz a legnagyobb élményednek, legmeghatározóbb emlékednek, vagy emlékeidnek a vidis évek alatt?
- Ó, hát volt itt sok minden:
A bajnoki címek mellett megnyert Szuperkupa döntő, Ligakupa finálé, elvesztett Magyar Kupa döntő, na és persze az Európa-liga csoportkör a Trabzonspor kiejtésével, a csoportban pedig legyőzve a Sportingot, valamint Mohamed Szalah akkori csapatát az FC Baselt. Nagyon szerettem itt élni, nemcsak edzeni, sportolni. Az a közeg, ami akkor körbevette a futballistákat, nagyon különleges volt. Szerettem a régi stadionban játszani, volt egy különleges hangulata, ebben az újban már én nem játszottam, pedig biztosan különleges. Mint az, amikor az utcán megismertek az emberek, vagy az autómosóban beszélgethettem a srácokkal, mindenkinek volt néhány kedves szava, mondata hozzám, ezek mind meghatározó élmények voltak.
Valahol olyan ez, mint amiket olvastunk, hallottunk pl. Olaszországról, hogy mennyire imádják a futballt, mennyire bálványozzák a kedvenc játékosaikat. Én ezt itt megéltem, átéltem, ami óriáso dolog. Hálás is vagyok érte mindenkinek, aki lehetővé tenne, hogy akkor én éppen Videoton játékos lehettem!
- Elkerültél aztán Fehérvárról, szerepeltél még néhány csapatban, majd eljött a visszavonulás pillanata. A fehérvári évek és befejezés közötti időszakról és csapatokról mesélj még nekünk kérlek.
- A Vidi után először Ausztráliába igazoltam egy évre, nagy tervekkel érkeztem oda, már házasként a feleségemmel, de felbontottuk a szerződésemet, mert családalapítást terveztünk és ott a világ másik oldalám ezt nem mertük bevállalni. Amikor hazajöttünk az akkor még NB II-es Puskás Akadémiába igazoltam, s utána jutottunk föl az NB I-be. Az akkori szakmai vezetés átalakította a keretet és én az NB II-es Csákvárhoz kerültem, egy igazán családias környezetbe, ahol egy kis létszámú, ám annál jobb emberekből álló stábbal dolgozhattam. Ott nem volt nagy infrastruktúra, egy centerpálya és egy edzőpálya, mégis mindent meg tudtunk oldani. Én szeretem az ilyen családias környezetet, ami például a Vidinél is volt, dacára annak, hogy sokkal nagyobb léptékű klub, mint a csákvári, nyilván ezért is éreztem itt Fehérváron is nagyon jól magam. Tehát Csákváron futballoztam sok más NB I-et megjárt és sok, a pályája elején járó fiatal játékossal, akik mellett már a korom és tapasztalatom alapján amolyan mentorszerepem is volt.
35 évesen hagytam abba, amikor Gera Zoltán felkérésére csatlakoztam mellé asszisztensedzőként az U21-es válogatott stábjához. A mellett a munka mellett már nem fért bele a játékospályafutás folytatása. Azóta is az utánpótlásban dolgozom, eljöttem az MLSZ-től, ahol nagyon sokat tanultam, amiért hálás is vagyok, s most a Puskás Akadémián U14-től az NB III-as második csapatig segítem az edzők tevékenységét. A szakmai vezető programját felügyelem, hogy azt miként valósítjuk meg a pályán, nagyon sok munkafolyamatban részt veszek. Összefoglalva: az utánpótlás fociban próbálom nem elrontani a gyerekeket.
- Ha már ezzel a kifejezéssel éltél: van sok olyan gyerek, akiket el lehetne rontani, magyarán tehetségesek?
- Vannak tehetséges fiatalok, a Puskásnál, és másutt is, nemcsak akadémiákon. A közös a mai és a régi időkben pallérozódott fiatalokban is, hogy mindannyian szerették, szeretik a focit, szeretnének odaérni, más-más környezet veszi őket körül, más-más feladatokkal rendelkezünk mi szakemberek, de a cél ugyanaz: a játékosokat minél magasabb szintre tudjuk juttatni, és ennek érdekében mindent megtegyünk, s persze ők is mindent megtegyenek.
- A válogatottságról beszéljünk még egy kicsit. Több éven át, több szövetségi kapitány is behívott, játszottál tétmeccseken, barátságos találkozókon is, de kilenc meccsnél jóval több volt benned. Te hogy látod ezt?
- Nem tudom mi az oka, hogy nem válogattak be többször, de
nagyon jó játékosok voltak akkoriban a posztriválisaim, akik többsége külföldön, erős ligákban játszottak. Én mindenesetre elégedett vagyok ezzel a kilenccel, őrzöm mai napig a válogatott mezeimet, nagy becsben tartva, s a kapcsolatot is tartom a régi társak közül többekkel. Az pedig, hogy több szövetségi kapitány is számított rám, az elismerés, ami mutatja, hogy talán több érában is jó formában futballoztam. Amikor ment a csapataimnak, bajnokok lettünk, ezüstérmesek, akkor én is több lehetőséget kaptam a nemzeti együttesben.
Persze lehet, hogy nemzetközi szinthez mérve akadtak hiányosságaim. Ami itt is a lényeg, hogy rengeteg tapasztalatot szereztem, amit igyekszem átadni a fiataloknak. Szerintem sokat tettem azért, hogy futballista legyen belőlem, de valószínűleg még többet tehettem volna, úgyhogy ezt is próbálom a gyerekeknek átadni, hogy soha ne legyenek elégedettek, dolgozzanak, tegyenek sokat a fejlődésükért, mert ha azt hiszik, hogy mindent megtettek, akkor tévednek, mert mindig rá lehet tenni egy lapáttal.
- Mindent mérlegre téve, amit a pályán és azon kívül elértél, mondhatjuk, hogy elégedett vagy?
- Inkább azt mondanám, hogy büszke, de semmiképpen sem elégedett. Büszke vagyok arra, amit elértem, amit a társaimmal elértünk csapatszinten, amit bele tettem ebbe. Hálás vagyok a szüleimnek a támogatásért, édesapámnak a rengeteg külön foglalkozásért, amit belém fektetett munkája mellett is. De nem vagyok elégedett, mert jobb lett volna tovább megragadni külföldön, s kicsit többet szerepelni a válogatottban. Ehhez valószínűleg nem tettem még többet, mint amit tettem, szóval büszke vagyok, de nem elégedett.
