Megállt az idő - utolsó beszélgetésünk Kovács Jenő órásmesterrel
Megállt az idő - utolsó beszélgetésünk Kovács Jenő órásmesterrel
Megállt az idő - utolsó beszélgetésünk Kovács Jenő órásmesterrelMelyek voltak a legfontosabb szavak, amiket a szüleitől kapott gyermekfővel útravalóként?
Felnéztem a szüleimre, a tisztességet, az őszinteséget tanultam tőlük. Nagyanyáim, nagyapáim is azt várták, hogy bármilyen csínyt követtem el, mondjam el őszintén.
Milyenek voltak az iskolás évei?
Általános iskolában jó tanuló voltam, aztán amikor elkezdtem érdeklődni a műszaki dolgok, először a biciklik, majd a motorok iránt, annyira elkapott a hév, hogy az gimnazistaként már a tanulmányaim rovására ment. Így középiskolában közepes tanuló voltam.
Ki volt az, aki elindította a pályán, azon a pályán, amely Székesfehérvár számára legendává tette?
Édesapám álmát váltottam valóra, aki fiatalon, a harmincas évek végén szerette volna az órás mesterséget választani, de a nagyapám lebeszélte, mondván, inkább biztosabb, állami foglalkozást válasszon, hiszen nem voltak olyan helyzetben, hogy műhelyt, üzletet nyithattak volna. Így lett édesapám mozdonyvezető.
Az édesapja hogyan fogadta, hogy ön az órásmesterséget választotta?
Boldog volt és elégedett, tudta és megértette, hogy a választott szakma egyben hivatás is számomra. Nem volt kétségem, hogy az órásmesterség örök időkre szól. Fehérváron akkor egy szövetkezet működött, ahol a limitált létszám miatt nem nagyon foglalkoztattak tanulót. Kitartó voltam, nekem sikerült bekerülnöm.
Az óra lelke mindig a mestere (Fotó: Simon Erika)
Miként lehetett akkoriban elsajátítani a mesterfogásokat?
Folyamatosan képeztem magam. Volt egy időszak, a mechanikus órák hőskora, amikor megjelentek a kvarcórák, és az emberek, akik eljutottak külföldre, tömegével hozták be az akkor különlegesnek számító szerkezeteket. A „ledes” órákkal kezdődött, amelyek egy gombnyomásra írták ki a pontos időt. A javításukhoz, beállításukhoz még nem volt senkinek tapasztalata. Nekem sem, de szerencsém igen, mert egy kecskeméti kollégával megismerkedve – aki abban az évben járt Svájcban kvarcóratanfolyamon – megkaptam azokat az alapinformációkat, melyek segítségével jelentkezhettem olyan iskolákba – a nyolcvanas években – melyek ezekhez a területekhez elengedhetetlenül szükségesek voltak.
Íve volt a történetnek?
Igen, hiszen az idősebb kollégáim, az én tanítóim azt tartották, hogy a kvarcóra nem óra, s nem is voltak hajlandóak megismerni – életük végéig megmaradtak a mechanikus órák javításánál. Nekünk, fiatalabbaknak viszont nem volt választásunk, hirtelen olyan mennyiségben jelentek meg ezek az újdonságnak számító órák, hogy naponta sorban állás volt az üzletekben, és ezzel kezdeni kellett valamit.
Mikor jön el az az idő, mikor egy órajavításban szorgoskodó ember mesternek vallhatja magát?
1975-ben volt a mestervizsgám. Huszonöt éves voltam, megfelelő szakmai gyakorlattal. Budapesten az akkori ipartestületnél jelentkeztem a vizsgára, én voltam a legfiatalabb. Az előző évben a főnököm járt ugyanott, s felkészített a nehézségekre, elmesélte a feladatokat, mi mindent kell elméletben és gyakorlatban tudni. A vizsga után a bizottság elnöke odajött hozzám, és megkérdezte, hogy egy olyan kiváló szakember, mint én, hol dolgozik. Elmondtam, erre biztatott, hogy mielőbb váltsam ki az iparengedélyt, mert elhihetem, nekem megéri!
Ez volt az a pillanat, mikor az iparengedély birtokában kiteljesedett, és elindult a maga útján?
Részben igen, de el kellett telnie egy-két évnek ahhoz, hogy teljesen a saját lábamra álljak. Amikor a Piac téri órásműhely vezetője voltam, és kiálltam a belvárosra néző oldalra, láthattam a templomtornyokat és az órákat, hogy egy sem működik. Elhatároztam, hogy ezt nem nézem tétlenül. Megkerestem a belvárosi plébánost, aki felengedett a toronyba, megnézhettem, mit lehetne csinálni – bár az atya elmondta, nincs pénz a javításra. Nem nyugodtam bele. Az akkori püspöki irodaigazgatótól kérdeztem, lenne-e igény a toronyóra-javításokra az országban. Biztatott, és akkor elhatároztam, hogy elkezdek ezzel foglalkozni. Szerettem volna másodállásban kiváltani az iparengedélyt, de ezt az elnökség nem engedélyezte, így nem volt más választásom: nehéz szívvel ugyan, de elbúcsúztam.
A kereszt az összetartozás szimbóluma volt Kovács Jenő életében is (Fotó: Simon Erika)
Képletesen megkapta a toronyórát láncokkal. Mennyi időnek kellett eltelnie, hogy mindenki önt keresse, hogy a belváros az ön óráiról szóljon?
Ez gyorsan egy természetes ágazattá fejlődött. Valamikor a nyolcvanas évek elején egy nagy városvédő összefogással elkészítettük a bazilika toronyóráját. Svájcban és Németországban is körülnéztem, miként csinálják ők, végül a német minta alapján benyújtottam egy szabadalmat, aminek alapján elkészítettük kollégáimmal az új típusú elektromos órát.
Ennek a munkának megvolt a méltósága is?
Azok a régi mechanikus szerkezetek a háború előtt készültek, az idejük szép lassan lejárt. Akkoriban a harangozó feladata volt, hogy napról napra felmenjen a toronyba, és egy kurblival felhúzza az órát, hiszen voltaképpen nagy méretű ingaórákról volt szó. Szükség volt az elektronikus órákra, amelyek gondmentesen működnek. Így indult, s ma ott tartunk, hogy az utolsó fehérvári toronyóra is elkészült a Szent Sebestyén-templomban.
A toronyórák szimbólumok, ahogy az Óramúzeum és az Órajáték is az lett. A Kossuth udvar ma az egyik leglátogatottabb székesfehérvári látványosság egy olyan miliőben, ami méltó a királyi városhoz.
Ez nekem megerősítést jelent. Amikor a Kossuth utcai belső tömb rekonstrukciója elkezdődött, Schultz István hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Kossuth udvar voltaképpen „üres”, és gondolkozzam, miként lehetne valamiféle komoly tartalommal megtölteni. Az első, amire felfigyeltem, az a falrészlet volt. Münchenben járva számtalanszor rácsodálkoztam a városháza melletti épületen a figurális órajátékra, ami környezetében hasonlított, a fehérvári helyszínhez. Ez adta az ötletet, hogy készítsünk egy hasonlót a Kossuth udvarban. Büszke vagyok rá, hogy az egyik olyan hely lett az Órajáték, amely télen-nyáron vonzza az embereket.
A város legendás órásmesterének halála kapcsán Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere írt levelet, ezt az Elhunyt Kovács Jenő székesfehérvári órásmester cikkünkben változtatás nélkül közöltük.
John Donne: Senki sem különálló sziget...
Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.
Kovács Jenő megannyi álma teljesült (Fotó: Simon Erika)
