Ne nyúljon a gyerekemhez!Ne nyúljon a gyerekemhez!
Életem első harminchárom évében nem nagyon emlékszem, hogy késztetést éreztem volna arra, hogy megüssek egy embert. A lányom születését követően azonban eddig teljesen ismeretlen indulatokat fedeztem fel magamban bizonyos szituációkban. Lépten-nyomon hallok beszámolókat arról, mennyire idegesíti a kisgyermekes anyukákat, hogy a bolti pénztárostól a postáson át a szomszéd néniig mindenki beleszól a gyereknevelésbe. "Megfázik az a gyerek! Nincs melege? Szegény kicsi milyen álmos, már ágyban lenne a helye!" (Utóbbit például leggyakrabban akkor hallottam, amikor egy kiadós délutáni alvás és hatalmas uzsonna után épp a játszótérre igyekeztünk…)
Ezeket a beszólásokat azonban lelkiállapotától függően az ember idővel megtanulja kezelni: visszaszólni, elengedni a füle mellett, vagy humorral elütni a tolakodó megjegyzéseket. Elvégre legbelül tudod, hogy a saját gyerekedet mégiscsak te ismered a legjobban.
A fogdosással azonban három év után is képtelen vagyok mit kezdeni. Nem egyértelmű zaklatásról beszélek. Elhiszem én, hogy az az aranyos öreg néni sorban állás közben szeretetből simogatta meg a pár hónapos babám arcát. Anyaként mégis azonnal járni kezd az agyam. "Mikor mosott kezet, mit fogott meg utoljára? Egyáltalán ki ő és hogy jön ahhoz, hogy fogdossa a gyerekemet? Ő nem játékbaba, hanem egy önálló emberi lény! Neki is vannak személyiségi jogai."
Ha egy vadidegen belenyúl a személyes terünkbe, azt felnőttként is azonnal inzultálásnak érezzük. Miért ne érezhetne ugyanígy egy kisgyerek? Neki sem kötelessége eltűrni az idegenek érintését, még ha becézgetésnek szánják is. Megdöbbenésemre három év alatt több tucatnyi ilyen helyzettel találkoztam, végül néha már tényleg annyira feltámadt bennem a düh, hogy legszívesebben fellöktem volna az illetőt. (Néha megpróbáltam a nagymamámat a helyükbe képzelni, de ez sem segített.)
Biztos, hogy nem egyedi a jelenség, ugyanis nemrégiben Angliában egy kampány is indult az ilyen jellegű közeledések megfékezésére. A kezdeményezéssel a szülők figyelmét arra is igyekeznek felhívni: ne kényszerítsék a gyerekeket arra sem, hogy megpusziljanak mindent ismerőst és rokont, ha nincs kedvük hozzá. Hangsúlyozták, hogy ezzel a viselkedéssel azt a hamis beidegződést ültethetik el a gyerek fejében, hogy nem ő az ura a saját testének. Elmosódnak a fejében a határok arról, hogy ki érhet hozzá és ki nem, és jobban ki lesz téve az esetleges valódi molesztálásoknak is.
„Öt éves vagyok. A testem az enyém. Ne erőltesd, hogy puszilkodjak vagy ölelkezzek! Még csak tanulom, mibe egyezhetek bele. Ha támogatsz ebben, az segít, hogy biztonságban tudjam magam egész életemre.” - hirdeti az erőszakmentes nevelésről szóló kampány plakátja
(Fotó: .facebook.com/NonviolentParenting)
Nálunk különösen kiélesedett a probléma akkor, amikor a lányom már önállóan is elkezdett kapcsolatot teremteni a külvilággal. Nem az a visszahúzódó fajta ugyanis. Kezdeményező típus, gondolkodás nélkül odalép bármilyen idegen gyerekhez/felnőtthöz, aki szimpatikus neki: megesett, hogy egy teljesen ismeretlen anyukát kézen fogott a park közepén és húzta magával játszani.
Na itt merült fel bennem az a kérdés, hogy mikor teszek jót vele? Ha anyaoroszlánként foggal-körömmel védve határozottan leszoktatom arról, hogy így közeledjen másokhoz? Rettegéssel töltött el, hogy képes lenne csak úgy elsétálni egy idegennel. Meg kell tanítanom neki, hogy ne álljon szóba akárkivel és nem szabad mindenkiben megbízni. Úgy, hogy közben ne törjem le a szárnyait, maradjon meg kedves, közvetlen egyénisége és a bátorsága arra, hogy kezdeményezzen. A tökéletes megoldást még nem találtam meg, de legalább már elég nagy ahhoz, hogy időről időre vele is elbeszélgessek a zaklatásról.
Azért végül egy néninek is nekiszegeztem a kérdést: Mégis mit akar a gyerekemtől? Ő épp nem érintette meg, csak annyit kérdezett tőle: „Eljössz velem?” „Mégis hogy kérdezhet ilyet egy kisgyerektől?” - tudakoltam. Meghökkenten gondolkozott el. „Nem is tudom. Én is mindig ezt hallottam az öregektől gyerekkoromban” - védekezett. Majd hozzátette, neki is hasonló korú unokái vannak és ő sem örülne, ha valaki ilyet mondana nekik. Csupán egy régi beidegződés miatt rosszul közelített. Ideje változtatnunk ezeken a beidegződéseken!
A Youtube-on társadalmi kísérleteiről ismert Joey Salads egy videóban arra hívta fel a figyelmet: körülbelül hétszáz gyereket szöktetnek meg naponta. Ahogy a képsorok bizonyítják: a gyerekek többségének elég megmutatni egy kiskutyát, hogy elsétáljanak egy vadidegennel.
