Anya, akkor most már odaadod a telefonodat?
Anya, akkor most már odaadod a telefonodat?
Anya, akkor most már odaadod a telefonodat?"Mit neki könyves szekér! Tizenegy éves gyerekem akkor sem méltóztatna felpillantani, ha egy könyvkamion süvítene el az orra előtt! Semmi extra, ez is csak egy este a sok közül, amikor már huszadszorra próbálom kideríteni, mit kér vacsorára, bepakolt-e másnapra, és olyan praktikus dolgokra buzdítom, mint a fürdés meg a fogmosás. Arcán kék monitorfény ragyog, fülében fülhallgató recseg, tekintete éterivé változott – azt hiszem, elvesztettük.
Volt idő, amikor még reménykedtem, amikor a telefon csak egy volt a sok opció között, amikor a suliban havonta elolvasandó könyveket szorgosan gyűjtöttük, s ha nem is akkora lelkesedéssel, de bele-beleolvasott, s volt, hogy bele is feledkezett. Aztán amikor a negyedik hónap kötelező olvasmányát tettem az asztalára, felnézett, és közölte, hogy nincs rá szükség, majd ő megoldja mindezt telefonnal, és meghallgatta hangoskönyvön Szabó Magda Tündér Laláját. (Mondjuk legalább meghallgatta…) „De most komolyan, anya, ti ezt nem értitek, mert ti már öregek vagytok! Ez tök jó, ilyen a világ, nem kellenek a könyvek, mert itt van minden!” – így rohant ki, mint Zrínyi a várból, szablya helyett telefonjával hadonászva.
A másik, az ötéves már kifinomultabb módszerekkel dolgozik: „Anya, szeretlek! Gyere csak ide, hadd öleljelek meg!” – susogja nyájas hangvétellel, angyali mosollyal. Csábító tekintet, az anya-fiú szerelemcsíra ezernyi jele. Kis esti romantika, amire csak az óvodás Don Juan képes, és amiből egy anya még akkor is erőt fog meríteni, ha már cikinek számít puszival köszönteni nyilvánosság előtt, vagy amikor megpróbál tapintatosan levakarni, ha esetleg megvárnád a sulinál a tanítás végén. Már-már arra gondolok, milyen jó, hogy van egy ilyen kicsi, aki még ösztönösen bújik hozzám illatos szőke fürtjeivel! Aztán amikor már mindebbe belefeledkeznék, óvatosan a fülembe súgja: „Akkor most már odaadod a telefonodat?”
Mindent tud, amit nekünk tanulnunk kell: csont nélkül bezárja a felugró reklámokat, ha fizetni kell valamiért, hiba nélkül kattint a „Köszönöm, nem!” gombra. Nem tud még olvasni, de azt tudja, hogyan keressen videót a Youtube-on vagy hogyan indítson el és zárjon be egy telefonos játékot. Talán már az anyaméhből is felemelt mutatóujjal csusszant ki, mintha máris a legközelebbi érintőképernyőt keresné. Sikítófrász helyett e gondolattal nyugtatom magam: legalább most lesz néhány percnyi csend és nyugalom, és hát ez azért mégiscsak jobb, mint a pálinkás kenyér. Vagy mégsem?"
