A Washington-Moszkva forró drót
A Washington-Moszkva forró drót
A Washington-Moszkva forró drót1963. június huszadikán Genfben, egy kisebb diplomáciai ceremónia keretein belül az amerikai és szovjet külügyminisztériumok szóvívői aláírtak egy szándéknyilatkozatot, amelyben a felek egyetértettek a két nagyhatalom közötti közvetlen kommunikációs vonal kiépítésének fontosságában. A köznyelvbe a „forró drót” szóösszetételként bevonult szerkezet megszületett.
Szovjet ötlet volt
A két szuperhatalom közötti azonnali távközlési kapcsolat gondolata először a szovjetekben fogalmazódott meg, amikor a koreai háború által okozott nemzetközi feszültség olyan szintre emelkedett, hogy egy atomcsapás lehetősége is benne volt a levegőben. 1954-ben az amerikai és szovjet műszaki szakértők közösen ki is dolgozták a technikai feltételeket, de a diplomáciai hangulat elmérgesedése folytán a politikusok már nem folytatták a sokat ígérő tárgyalásokat.
Perceken múlhat
A szembenálló nagyhatalmak vezetői évtizedeken keresztül vagy személyesen cseréltek eszmét (ezek voltak a sokat emlegetett, szakértők által hónapokon át előkészített, az esetek többségében roppant formális csúcstalálkozók), vagy közvetítőkön (nagyköveteken, minisztereken) keresztül. Az első verzió megszervezése mindig időigényes volt, a második pedig óhatatlanul magában hordozta az első számú vezetők akaratának szándékos vagy gondatlan torzítását, a visszacsatolás nehézkességéről nem is beszélve. Valódi, az atomkorszakra jellemző krízishelyzetben, amikor nemhogy órák, de percek is számíthatnak, egyik módszer sem tűnt biztonságosnak.
Rakétaválság, mint katalizátor
A kubai rakétaválság néven elhíresült eseménysorozatnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy mindkét fővárosban ismét elgondolkozzanak az akkor már nyolc éve pihentetett lehetőségen. 1962 őszén a Kennedy-adminisztrációnak nyolc órára volt szüksége ahhoz, hogy Hruscsov háromezer szavas, Washingtonnak szóló levelét desifrírozzák és további négyre egy megfelelő válasz elküldéséhez. Ez a tizenkét óra majdnem végzetesnek bizonyult: a biztonságpolitikai közhely szerint a világ sem addig, sem azóta nem állt olyan közel egy totális nukleáris háború kirobbanásához.
Néhány szovjet rakéta, amit Kubába telepítettek (Fotó: Crypto Museum)
A lélektani pillanat
Ez volt az a pillanat, amikor úgy a Kremlben, mint a Fehér Házban rájöttek, ha a világpolitika két nagy játékosa nem épít be egy biztonsági szelepet az egymás között zajló kommunikációs forgatókönyvekbe, a másik fél egy rosszul értelmezett, tévesen dekódolt lépése (vagy egy valótlan hírszerzési értesülés) végzetes következményekkel, ne adj' isten atomcsapással járhat. A kockázatot mindketten vállalhatatlannak minősítették, az egész felelősen gondolkodó emberiség nagy megkönnyebbülésére.
Drótok ideje
A forró drót eleinte egy egyszer használatos kódon alapuló duplex (tehát egyidejű, kétirányú kommunikációt is lehetővé tevő) távírórendszer volt, melynek két végpontját Moszkvába, illetve Washingtonba telepítették. A rejtjelzett információ a Moszkva – Helsinki – Stockholm – Koppenhága – London – Washington útvonalon, kábeleken cikázott oda-vissza, de a biztonság kedvéért egy tartalék rádiókapcsolatot is felfektettek Afrikán, a marokkói Tangeren keresztül. Ez utóbbit végül soha nem használták.
Az üzenetek útja (Fotó: Crypto Museum)
Az első bevetés
Az új rendszert élesben 1967-ben, a hatnapos közel-keleti háború során próbálták ki. Brezsnyev azért vette fel soron kívül a kapcsolatot Johnson elnökkel, hogy az izraeli partok mentén egymáshoz aggasztóan közel került szovjet hadihajók és az amerikai Hatodik Flotta közötti minden feszültséget megelőzzenek, s a már meglévőket tisztázzák. A forró drót beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a két oldal haditengerészei farkasszemet néztek ugyan egymással, de – a világos parancsoknak köszönhetően – egyik oldal sem produkált egyetlen félreérthető gesztust sem. Ahogy mondani szokás: már megérte.
Jönnek a műholdak
A hetvenes évek korszerűsítései után az Afrikát érintő rádiókapcsolatot megszüntették, s ezzel párhuzamosan a műholdak vették át a főszerepet. Amerikai részről az Intelsat-szisztéma, szovjet oldalról a Molnija-rendszer, kicsit később a Horizont osztályú geostacionárius távközlésiműhold-család biztosította a kommunikációt, kikerülve így a közvetítő országok fizikai területét. Ettől a korszaktól kezdve a kétoldalú információáramlás keretein belül már valós idejű hang-, mozgókép- és szélessávú adattovábbítási csatornák is az orosz, illetve az amerikai politikai felső vezetés rendelkezésére állnak.
Létjogosultsága bizonyított
Noha a kétpólusú biztonsági világrendszer megszűnt, s az atomháború veszélye (legalábbis a nukleáris csapás lehetőségével hivatalosan és deklaráltan rendelkező államok részéről) a minimálisra csökkent, a forró drót továbbra is jó szolgálatot tesz – politikusoknak és katonáknak egyaránt. Legutóbb az iraki és az afganisztáni háborúk kapcsán használták ki a felek a rendszer teljes kapacitását, s a világ fajsúlyosabb konfliktusait figyelembe véve biztosak lehetünk abban, hogy a Vörös Telefonnak is nevezett kommunikációs csatornára a jövőben is szükség lesz. Reménykedjünk, hogy az egyeztetési akarat mindkét érintett fővárosban továbbra is fennmarad!
A forró drót a közhiedelem szerint (Fotó: wikipedia.org)
