Az ópium háborúja
Az ópium háborúja
Az ópium háborújaNem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az 1601-ben megalakult Brit Kelet-indiai Társaság (a továbbiakban: BKT) állam volt az államban. Több, mint háromszáz éven keresztül olyan kereskedelmi monopóliumokkal rendelkezett a Brit Birodalomban és csatolt, illetve függő részein (vagyis fénykorában a földkerekség egyötödén), hogy napjainkban ezek töredékéért bármelyik kőolajkitermelő óriás teljes igazgatótanácsa odaadná lelki üdvösségét (már ha lenne nekik olyan).
A 18. század közepére a BKT (melynek fő tevékenységi területe – micsoda meglepetés! – India és vonzáskörzete volt) rájött, hogy a hatalmas félsziget egyes részei kiválóan alkalmasak a több, mint háromezer éves múltra visszatekintő, és egyes vidékeken roppant népszerű narkotikum, az ópium anyanövényének, a máknak a termesztésére. A BKT menedzserei (noha tudomásunk szerint egyetlen marketing-szakkönyvet sem olvastak) jó kereskedőkhöz méltó módon tudták, hogy a kínálat megteremtését követően a következő lépés a kereslet kialakítása. Nem kellett messzire menniük: ázsiai léptékkel számolva egy kőhajításra ott terpeszkedett Kína, a már akkor is elképesztő számú, megfizethető élvezetek után áhítozó, több százmilliónyi lakosságával.
A nagyüzemi máktermesztés, valamint az ópium exportja villámgyorsan elkezdődött. A BKT olyan módszerekkel és haszonkulccsal dolgozott, amelyek hallatán a Gazdasági Versenyhivatal valamennyi munkatársa a mai napig sírva fakad, ha csendes munkahelyi kávézások során szóba kerül. A kínaiak – akik mindig és minden újdonságra nagyon aktívan reagálnak, a nikotinnal kezdve az atombombán és az űrkutatáson keresztül egészen a csúcskategóriás mobiltelefonok gyártásáig – roppant fogékonynak és befogadónak bizonyultak a náluk újnak számító tudatmódosító szerrel szemben is. Elképesztő gyorsasággal és sűrűségben alakultak és nyitottak azok a műintézmények, amelyek nemes egyszerűséggel az ópiumbarlang elnevezést kapták, s amelyek utóbb modellként szolgáltak a hasonló európai és amerikai utódok számára. 1835-ben eltörölték a BKT monopoljogát, s az ópiumexportőrök száma megtízszereződött.
A több milliónyi (!), ópiumfüggővé vált és nettó zombisorsra jutott munkavállaló miatt a Mennyei Birodalom 1839-re a népegészségügyi katasztrófa állapotába került, ráadásul (mivel az ópiumért a brit kereskedők csak nemesfémet, vagyis aranyat és ezüstöt fogadtak el fizetségként), a kínai államkincstár csődközeli monetáris helyzetben találta magát, aminek kezelése meghaladta Peking lehetőségeit.
A nagy számok törvénye még Ázsiában is hatályos, akadt tehát egy valóban megvesztegethetetlen kínai főhivatalnok, Kanton tartomány császári főbiztosa, bizonyos Lin Ce-hszü, akinél egyszercsak betelt a pohár. Megnyerte magának az uralkodó, Tao-kuang támogatását, majd – valódi távol-keleti Vasprefektusként – lecsapott a kábítószerre: minden felkutatható raktárat felgyújtatott, pár ezer kínai dílert, passzert, kajfert és pushert kivégeztetett, a külföldieket kiutasíttatta az országból. Ezt követően egy igen udvarias, de határozott hangú levelet írt Viktória királynőnek, amelyben arra kérte: ha Angliában be tudták tiltani az ópiumot annak roppant káros hatásai miatt, lenne szíves megakadályozni a kábítószer Kínába történő exportálását és ottani forgalmazásának elősegítését
A brit uralkodó sajnos nem tudott időt szakítani egy válaszlevélre, viszont az angol haditengerészet furcsamód pont ráért, úgyhogy 1840 júniusában a birodalmi flotta felvonult a kínai partok előtt, pár csatában ronggyá lőtte a mintegy tízszeres túlerőben lévő, de kezdetleges fegyverekkel ellátott, gyengén kiképzett császári csapatokat és lerombolta az erődítményeket. Ahogy elsőéves bölcsészhallgatók mondanák a harmadik nagyfröccs után: a minőség diadalmaskodott a mennyiségen. 1842 augusztusában ünnepélyesen aláírták az első ópiumháborút lezáró Nankingi Szerződést, melynek értelmében Kína – nagyon komoly összegű jóvátétel kifizetését követően – minden kereskedelmi előjogot megad az angoloknak és nem támaszt akadályt az ópium importja elé. Nem utolsósorban Hongkong ekkor kerül – akkor még úgy hitték: örökös – brit fennhatóság alá.
1856-ban a történelem megismétlődik: a második ópiumháború jóformán csak két dologban különbözött az elsőtől: a briteken kívül (eltérő mértékben) részt vettek benne a franciák, amerikaiak, németek és oroszok is, valamint abban, hogy a végén, 1860-ban Kína még nagyobb katonai és politikai pofont kapott, mint az első után.
Történészek szerint a 260 évig uralkodó Csing-dinasztia totális leépülése és az 1912-es bukásának előkészítése a két ópiumháború során elszenvedett erkölcsi (és persze fizikai) vereségnek is tulajdonítható.
