Aki a szép emlékeket méltó keretbe foglalja: beszélgetés László Valéria képkeretezővel
Aki a szép emlékeket méltó keretbe foglalja: beszélgetés László Valéria képkeretezővel
Aki a szép emlékeket méltó keretbe foglalja: beszélgetés László Valéria képkeretezővelLászló Valéria tizenhét éve foglalkozik Székesfehérváron képkeretezéssel. Nem csak azért szereti, mert szép esztétikai élményt nyújthat vele az embereknek, hanem mert sorsokat, élettörténeteket is megismerhet közben, és hozzájárulhat, hogy az emberek megőrizzék a számukra legkedvesebb emlékeiket.
Hogyan választottad pont ezt a tevékenységet?
Teljesen véletlenül találtam rá. Számítástechnikai főiskolát végeztem, rendszerszervező az eredeti szakmám. A három lányom születése utáni években azonban lemaradtam az informatika gyorsan fejlődő világában, és azt éreztem, hogy valami másba kéne belefognom. A képkeretezés akkor tetszett meg, amikor egy nyaraláson készült, nem szabványos méretű fotónkat vittük el egy keretezőhöz. Rövidesen megvettük az üzletet a férjemmel, és azóta, tizenhét éve ezzel foglalkozom.
Ez elég nagy váltás lehetett. Milyen élmény volt a kezdeti időszak?
Egyrészt azt az érzést adta, hogy „Ez az! Mindig is ezt akartam csinálni!”, másrészt maximalista lévén nagyon izgultam, hogy tetszik-e majd az embereknek a munkám. Eleinte azt hittem, amikor valaki másodszor is visszajött, akkor azért tette, mert valamit elrontottam. Hamar kiderült persze, hogy nem, hanem újabb kereteket szerettek volna! Azóta is nagy felelősségérzettel fogunk neki minden egyes darabnak, éppen úgy, mintha a sajátunk lenne. Azóta már ketten, mert van egy kolléganőm is, aki a jobb kezem az üzletben és ugyanolyan precíz, mint én. Sokakat hallok panaszkodni, hogy nem szeretnek dolgozni. Én mosolyogva kelek föl, fáradtan és mosolyogva alszom el, mert szeretem amit csinálok. Ilyenkor az ember kicsit többre is képes, nem csak 8 órára. Most karácsony előtt főleg sokkal több a megrendelésünk.
Próbáltam elképzelni, milyen képességek kellenek ahhoz, hogy jó képkeretező legyen valakiből. Jól gondolom, hogy valamiféle mértani tudás mellett a művészetek szeretete is fontos?
És az embereké! Sokan megnyílnak lelkileg is, amikor belépnek hozzánk. Jól esik nekik, ha valaki szépen szól hozzájuk, meghallgatja, milyen volt az unokájuk születésnapja, vagy hova utaztak legutóbb. Nagyon sok utazásból hozott képet, fotót vagy akár festmény keretezünk. Annyira jó látni az emberek arcát, amikor boldogan mesélik, milyen kellemes élményekben volt részük! Visszatérve a képességekre: valóban szükséges a precizitás. Mindig is nagyon szerettem a matematikát. Most már ott tartok, hogy ha megyünk vendégségbe vagy étterembe, odamegyek a falhoz, és megigazítom a képet, ha ferdén áll. Ugyanis 1-2 milliméteres eltérést is észreveszek. Kreativitás nélkül szintén nem működik a dolog, hiszen nem mindenki jön be úgy az üzletbe, hogy határozott elképzelése van. Ráadásul nálunk több százféle képkeret minta közül lehet választani. Úgy segítünk a döntésben, hogy megbeszéljük, kinek, milyen alkalomból készül az adott munka. Milyen a személyisége, milyen az otthona. Hogy néz ki a fal, ahová kikerül majd a kép, mekkora szobába lesz. Ez egy közös alkotó folyamat, aminek a vége szándékaim szerint az, hogy segítünk az emlékeiket esztétikus formában megőrizni. Hogy ha ránéznek, mindig eszükbe jusson az a szép élmény, amit átéltek.
Többnyire festményeket hoznak be az emberek bekeretezni?
Kerülnek néha érdekes dolgok a kezünk közé: hattyútoll, kiskanál, csipesz, plakettek, babaruhák. Egyszóval csupa olyasmi, ami megdolgoztatja a fantáziánkat. Most már egyre több nagy cég is megkeres minket, van, hogy húsz-harminc keretezést csinálunk rövid idő alatt. A most felújított Sóstói Stadion falára is mi kereteztük a focimezeket. De bevallom, az egyedi darabok nyújtják a legnagyobb élményt: mert olyasmit alkothatunk, amit korábban még nem.
Min múlik, hogy milyen keret illik az adott tárgyhoz?
Vannak általános szokások, hogy festményhez vaskosabb, kézimunkához egy kicsit finomabb, vékonyabb keret illik, vagy hogy fotóhoz egyszerűbbet, laposabbat érdemes választani. De szeretjük felrúgni a sztenderd megoldásokat!
Említetted, hogy három lányod van. Ők mivel foglalkoznak?
Titkon reméltem, hogy valamelyiküket megfogja ez a szakma, de egyelőre nem így alakult. Réka pszichológus Budapesten, Zsófia úszást oktat egy középiskolában és szinkronúszó edzősködik, Fruzsina pedig egy budapesti hotelben recepciós. Örülök, hogy a lányaink úgy nőttek fel, hogy ha valakinek ajándékot kell választani, akkor az az első gondolatuk, hogy mi az, amit maguk is el tudnak készíteni. A második pedig, hogy anya mit tud bekeretezni.
