Nem vicc: az évtized legfontosabb filmjét láttam - Joker kritika
Nem vicc: az évtized legfontosabb filmjét láttam - Joker kritika
Nem vicc: az évtized legfontosabb filmjét láttam - Joker kritikaKülcsín
Huh, hol is kezdjem? Amióta tudom az eszem, Jokert a kedvenc képregényes (ugyanis a DC Comics berkein belül született meg) karaktereim között tartom számon. Már a Batman animációs sorozatban is azok voltak a legnagyobb figyelemmel kísért epizódok, amelyben a Bohóc Herceg keserítette meg a denevérruhás hős mindennapjait.
Aztán ahogy felnőttem, alább hagyott a rajongásom, majd jött A sötét lovag és a Heath Ledger-féle Joker, amely annyira hátborzongatóan lenyűgözőre sikeredett, hogy hatására pikk-pakk visszaállt minden a rendes kerékvágásba: azaz ismételten kiemelt figyelmet szenteltem a bűn királyának. Persze ne feledkezzünk meg Cesar Romeroról és Jack Nicholsonról sem, akik Ledger előtt öltötték magukra a bohócruhát, és szintén erős produkciókat tettek le az asztalra. Bővebben Joker megformálóiról írt cikkünkben olvashattok róluk.
Majd jött a zenész-színész Jared Leto, na, meg a Suicide Squad - Öngyilkos osztag, akivel olyan hisztis és ripacs Jokert kaptunk, amely egyáltalán nem nyerte el az emberek tetszését - és még finoman fogalmaztam. Ellenben híresen hírhedt barátnőjével, Harley Quinnel (Margot Robbie), akinél jobbat keresve sem találtak volna.
Persze nem Leto volt a legendás antagonista utolsó megformálója, ugyanis a 2014-ben rajtolt (és idén befejeződött), Batman előzménysorozataként funkcionáló Gothamban is feltűnt valaki, akit jogi problémák miatt nem nevezhettek nevén, de kinézete és hanglejtése kísértetiesen hasonlít a legendás rosszarchoz. Meg kell hagyni, hogy Cameron Monaghan több, mint kiváló munkát végzett, és játékának köszönhetően ismételten olyan Jokert láthattunk, amely méltó a nagy elődökhöz - még ha a sorozatban nem is így hívták.
Ahogy aztán lement a Suicide Squad, egyből elkezdték rebesgetni, hogy a Warner Bros. önálló Joker-mozit tervez, ám a negatív kritikák hatására már nem Jared Letóval képzelték el a jövőt, így új színészt, rendezőt, és ami még fontosabb, történetet kellett találniuk, ugyanis csak úgy működhet a Bűn Bohócáról szóló film, ha minden a helyén van. És azt is tudták, hogy nem hibázhatnak.
Végül szépen-lassan minden összeállt: a főszerepre megnyerték azt a Joaquin Phoenixet, akit már korábban is kerülgettek a szerep kapcsán, majd a Másnaposokért felelős író-rendező Todd Phillips olyan sztorival rukkolt elő, amely a fejeseket is meggyőzte.
Sztori
A történet az 1980-as, Batman sztorijaiból ismert Gotham Cityben játszódik, ahol is Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) szórakoztató és vicces bohócként (legalábbis szerinte) tengeti mindennapjait, így próbál fennmaradni a bűnnel átitatott város végeláthatatlan mocsoktengerének felszínén.
Ez ideig-óráig megy is neki (többek között gyógyszerekkel próbálja kordában tartani magát), ám kényszeres nevetése és különleges rögeszméi miatt a társadalom módszeresen kiveti magából, így akármennyire is be akar illeszkedni, annál inkább a perifériára szorul - mondjuk ezt már egészen gyerekkora óta űzik vele. Végül a sorozatos sikertelenségeknek (mind a karrierjében, mind magánéletben) hála... tudjátok, hogy mi jön: egy apró lökés, és olyan káosz veszi kezdetét, amely örökre megváltoztatja Fleck és a város életét.
Karakterek
Az az igazság, hogy Joaquin Phoenix olyan játékot tett le az asztalra, amely bizonyos értelemben simán elhomályosítja az elődök produkcióit. Természetesen mindenki egyedi ízt adott Joker szerepének, ám amit most láttam, egyszerűen nem hittem el.
Phoenix azon túl, hogy a szerep kedvéért jelentősen lefogyott (elmondása szerint több, mint húsz kilótól szabadult meg), napokig gyakorolt, hogy megtalálja saját, Joker-nevetését, amely ha nincs meg, akkor nem is vállalta volna a mozit. Szerencsére aztán minden összeállt, amikor pedig elindult a csapó, Joaquin Phoenix olyan részletes kidolgozva mutatta meg az érzelmek teljes tárházát (sokszor élesen váltva a végletek között), hogy ember legyen a talpán, aki nem borzongott meg. Zseniális.
Rajta kívül Zazie Beetz és Robert De Niro is fontos szerepet töltött be a karakter fejlődésének szempontjából, ám erős produkcióik olyannyira eltörpülnek Phoenix játéka mellett, hogy szinte észre sem vesszük őket. Na jó, De Niro szemétkedése azért élményszámba ment, mintha ismerős lenne valahonnan (khm, A komédia királya).
Összegzés
Hölgyeim és uraim: a Jokerrel az év, de akár az évtized legerősebb és legfontosabb filmjét kaptam az arcomba. Igen, nem csak szimplán láttam, hanem olyan szinten beleégett az agyamba meg a lelkembe, hogy (persze még csak pár nap telt el, de) még mindig a hatása alatt vagyok, és leszek is. Ami nem feltétlenül egészséges, ugyanis néhol igencsak lehúzós tud lenni az alkotás, ám minden képkockájáért hálás vagyok, ugyanis a Joker visszaadta a hitem Hollywoodban.
Végre jött egy olyan film, amely megmutatta, hogy igenis van még szufla a szuperhősös mozikban, és olyan mélységekbe repített (igen, repített, ugyanis miközben zuhantam egyszerre éreztem örömöt és bánatot - csak úgy, mint a főszereplő), amelynek köszönhetően mostantól teljesen más szemmel nézem Joker karakterét. Ha minden hős és antagonista hasonló alkotást kapna, sokkal hálásabbak lennének a kritikusok és a rajongók is, úgyhogy remélem minél több olyan, ehhez hasonló karakterdrámát láthatok, amely közelebb hozza a nézőt a figurákkal.
Hogy ezt mivel érte el? Nem sokat, sokszor, sokféleképpen megrágott alkotást küldtek a porondra, hanem pont ellenkezőleg: olyat, amely egy pillanatig sem próbált szuperhősös film lenni. És ez volt a kulcs.
A Joker igazi mestermű, amely tökéletes kiválasztott szereplőkkel (Joaquin Phoenix teljesen új megvilágításba helyezte a bűn királyát), kivételes atmoszférával és hátborzongató zenével operál, így aki bírja a sötét tónusú, karakterközpontú filmeket, na, meg Jokert, annak irány a mozi! Ezt az alkotást egyszerűen látni kell! Sanszos, hogy egy (vagy több) Oscar-díj is kijár majd a filmnek (vagy a legjobb főszereplőnek járó díj Phoenixnek), úgyhogy duplán, de triplán is megéri.
