Kastélyok és életek – Széchényik nyomában – Sárpentele
Kastélyok és életek – Széchényik nyomában – Sárpentele
Kastélyok és életek – Széchényik nyomában – SárpenteleGróf Széchényi Viktornak és házastársának, Ledebur Karolinnak, a mileschaui kastély hajdani grófkisasszonyának, az osztrák földművelésügyi miniszter lányának zsebkendőnyi hely jutott a vadvirágos, molyrágta puszpángos temetőkertben, szerény kőlappal fedetten. Valójában ez minden, ami megmaradt a pentelei birtokból. Ez a négy négyzetméter. A széthordott udvarház mögött húzódó hatalmas pince, a hajdan volt birtokhoz tartozó, mára lepusztult intézői ház, a cselédházak, a majorsági épületek jelzik, hogy élt itt egy család, nem is akármilyen, a Széchényi nemzetséghez tartozó.
Széchényi Viktor lovaskapitány, majd Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város főispánja, az Országos Tűzoltó Szövetség elnöke és nem utolsó sorban Széchényi Zsigmond világhírű vadász és aranytollú író édesapja, a Nemzeti Múzeum alapítójának dédunokája gyermekei akaratából örökre Sárpentele lakója maradt.
A grófi címet és a vele járó birtokokat 1697-ben I. Lipót adományozta a családnak.
Széchényi (II.) György érdemelte ki a török kiűzésénél tanúsított vitézségéért, aki többek között Székesfehérvár visszavételénél is kitűnt a védők között.
A Széchényi-címerben csőrében koszorút tartó fehér galamb pipiskedik a kereszt és az aranyló nap felé szárnyaló sas mellett. Semmi oroszlán, kard, csak tiszta lélek, az értéket létrehozó munkát jutalmazó koszorú, az éltető nap és a szárnyalás. A híres Széchényi-hitvallás. A címerrel összhangban áll a család jelmondata: „Ha Isten értünk, ki ellenünk?”
A sárpentelei temetőben két gránit kőkereszt is áll. A szülőknek, Széchényi Dénesnek és Hoyos Mariettának sírkövei. A somogyvári kastélyból költöztek át a kisebb pentelei birtokra, hogy a legidősebb fiuk, Imre szaporodó családja számára kényelmet biztosítsanak a somogyvári birtokon.
Széchényi Dénes gyönyörűen rajzolt, elsősorban lovakat. Munkáit album őrzi. A fogathajtás terén új eljárásokkal kísérletezett. A kettes és négyes hajtási módnál alkalmazott technikát róla nevezték el. Ez az úgynevezett Széchényi-szár. Lovasbalesete alkalmával sérülését gyógytornával gyógyíttatta meg, amit publikált, hozzájárulva a gyógytornák népszerűsítéséhez.
Széchényi Viktor Somogyvárból indult el a hadapród iskolába, majd szolgálati helyeire. IV. Károly, a későbbi, egyben utolsó Habsburg uralkodó édesapjának, Ottó főhercegnek kamarásaként kérte a szolgálatból való felmentését és tartalékállományba helyezését, amikor 1902-ben családot alapított és Sárpentelén letelepült az időközben megözvegyült édesanyja mellé. Somogyvár ezután is különleges helyet foglalt el az életében. Ez volt a hajdani családi fészek, melyhez visszatért feltöltődni, az ottmaradt testvéréhez.
Somogyvár szépségét és izgalmát fia, a vadász Széchényi Zsigmond is megörökítette könyveiben. Unokatestvérével, a tragikus sorsú ifjabb Széchényi Imrével itt szövögették felnőtt életükre készülve a nagy afrikai vadászterveket. Aztán a gondtalan gyermekévek után együtt vonultak be tizennyolc évesen, frissen érettségizetten az első világháború frontjára, szolgálták azt a másfajta vadászatot, amelyet embervadászatnak hívtak.
A háború végeztével, amikor az életben maradásukat és a testvérként szeretett unokatestvér boldog házasságkötését ünnepelték, az esküvő után két héttel a spanyol nátha elvitte a közös álmokat. A somogyvári ifj. Széchényi Imre 23 évesen a gyönyörű Nádasdy Ilonát vette feleségül a nádasdladányi kastélyból. Ilona tizennyolc évesen friss menyasszonyból két hét alatt özveggyé vált. Kilenc hónap múlva kislánya született. A barátság a Nádasdy családdal és Ilonával soha nem szakadt meg.
Széchényi Zsigmond így búcsúzik el unokatestvérétől: „Ifjúkori vadászcimborám ott pihen a Bástya nevű dombon. A domb alján csillámlik a csendes kerti tó, ahol két szenvedélyes, rakoncátlan kölyökvadász selyemtollú gémet lesett valamikor, meg villogókék jégmaradarat”.
Széchényi Viktor feleségének családi fészke a mileschaui kastély. Nyaranta látogatta a család, hosszú vakációt töltve falai között. „A szépséges Mileschaut, azt a titokzatos, szellemjárta várkastélyt ott a sziklaorom tetején meg a körülötte terpeszkedő, gyantaszagú, harangvirágos fenyveseket olyan szorosan zártam gyermekszívembe, hogy képük, illatuk, varázsuk sohasem fog belőle kikopni…” – írta emlékeiben a nagy vadász.
Széchényi Viktor szerelemmel házasodott és boldog házasságban élt. „Békés, megelégedettségben élő, aranyszívű szülőkkel áldott meg a sors, és ennek következtében derűs, zavartalan gyermekkorral.” – fogalmazott az Ahogy elkezdődött című könyvében fiuk. „Anyám ízig-vérig vadászcsalád sarja volt. Apám viszont – habár tevékeny életének pihenő óráiban szívesen elvadászgatott – a lovat mindig előbbre valónak tartotta a puskánál."
Az I. Lipót király által adományozott birtokok közül a körös-hegyi birtok sok-sok évtized múlva Széchényi Viktor és testvérbátyja, Széchényi Imre rendelkezése alá került, és lett belőle Balatonföldvár fürdőtelep. Széchényi Imre – akinek képmását megőrizte a Liszt Ferenc ünneplését megörökítő híres csoportkép – felparcellázta a korábbi pusztát, és kertészeivel szépséges parkot, sétányt hozott létre a Balaton-partján.
A fürdőtelep 1896-ban nyílt meg és az arisztokrácia kedvelt üdülőhelyévé vált (a balatoni családi birtokon ma is áll az utódnak, a vadász Széchényi Zsigmondnak villája, a Kulipintyó).
1906-ban a Pentelén frissen letelepült Széchényi Viktort választói meghívták a nyugállományba vonult báró Fiáth Pál főispán megüresedett székére. Ezzel megkezdte főispáni közszereplését. Megválasztása valódi, őszinte örömünnep volt. Személyében egy fiatal, tenni – nem reprezentálni – akaró modern főúr lépett be a megyeháza kapuján, és foglalta el helyét kis megszakításokkal majd negyedszázadra.
Rendkívüli teherbíró képességgel, éleslátással megáldott, erős, energikus, sportos, katonás alkat volt, reális ítélőképességgel, mély hittel és szilárd erkölcsi alapokkal. Hűséggel a királyhoz, a nemzethez, a becsületes, liberális, színmagyar politizáláshoz. Tagja volt annak a csapatnak, mely eredményesen felkavarta városunk állóvizét. Mire a Szent év eljött, a Csitáry-Hóman-Széchényi-féle hármasfogat gyökeresen átformálta városunk arculatát és szellemét.
A főispánt arisztokrata származása okán egy szék megillette a felsőházban is, az országos ügyekben való döntési jogosultsággal. Mondják, időnként gyalog jött át Penteléről a megyeházára. A székesfehérvári Kossuth utcai palotáját értékesítette a város számára, mert pentelei házának közelsége nem indokolta a reprezentatív épület fenntartását. A város továbbadta a palotát a Vörösmarty Kör és Úri Kaszinó céljára. Az épület ma üzletház.
Széchényi Viktor gyermekei, Zsigmond és három leánya mesebeli gyermekkorukat Sárpentelén töltötték. Ez a hely volt a csodálatos közös családi fészkük utolsó állomása, mielőtt a gyermekek kirepültek és a szülők is másfelé költöztek. Amikor pedig ez a mesebeli gyermekkor a családi birtokkal együtt elmúlt, a világhírű vadász keserűségében elfordította a fejét, ha útja erre haladt el. Már nem kereste tekintetével a tocsogókat és pagonyokat, a bagolykunyhót, a nyulak által lakott barázdákat, a fácánkeltetőket, a vén tölgyeseket, a kétkerekű kordét, mely reggelente a Főreálgimnázumba röpítette.
A pentelei kis templomról az aranytollú író és vadász emlékezett meg szívet melengető karácsonyi történetében: „S amikor a sok izgalomtól, örömtől – nem utolsósorban pedig a karácsonyfai édességek legelésétől – kimerülten ásítozni kezdtünk, nem az ágyba, hanem bundába dugtak bennünket: éjféli misére indultunk. A kijárat melletti asztalon kézilámpák sorakoztak: gyertya világította, úgynevezett „nagymama lámpások. Estenden ugyanis ezekkel szoktunk átlátogatni nagyanyámhoz. Mindenkinek megvolt a saját, egyéni jelzésű, féltékenyen őrzött lámpása. Jaj annak, aki véletlenül a másiké után nyúlt. Mihelyt tehát megkondult az éjféli harangszó, imbolygó lámpácskák hosszú sora vonult a közeli kápolna felé. Oda gyülekeztünk mindnyájan. Nemcsak házunk népe, a majorbeliek is, a betlehemesek is, Sárpentele apraja-nagyja egyaránt. Ott éreztük, hogy összetartozunk, hogy egy nagy család gyermekei vagyunk. S az ének is, akárhány torokból szólt – de egy szívből.”
Isten házának padlója őrzi a bocskorok és fényes csizmák lépteit, az elmúlt emberek imáit, leheletét, sóhaját, esküjét és gyászát, zengő énekét, a szentmisék hangulatát. Majd három évszázad emlékét. A keresztelőtál a kiindulópont, a templom kertje az érkezés helye.
Az 1938-as utolsó békeévben, mely Szent István halála kilencszázadik évfordulójának jegyében telt el, a főispán még részese volt az előkészületeknek, az ünnepi rendezvényeknek, de már tudta, hogy mire az esztendő egyet lép az időben, végleg feláll a székéből, mert előre kiszámítható volt, hogy ami utána következik, attól el kell határolódnia.
Az 1938-as választások alkalmából az egyik kormánypárti képviselő bejelentette, hogy nyilaskeresztes képviselőnek tekinti magát. Rakáts Lajos, a Fejér Megyei Napló főszerkesztője is kikezdte, ezért még megvárta a Szent István-emlékév végét, majd leköszönt. Utolsó közéleti szereplésének egyikeként Lőwy Károly temetésén mondott beszédében méltatta a hitközség elhunyt elnökének a város törvényhatósági bizottságában végzett kiemelkedő munkáját, majd életkorára hivatkozva visszavonult. Nem sodródott, nem alkudott meg.
Leköszönése után elhagyta sárpentelei birtokát is. A tölgyesek illatát a fővárosra cserélte. 1941-ben Budapestre költözött, a várbeli Úri u. 52. szám alatti házába és Hűvösvölgybe, a Völgy utcai villájába. Munkája többé nem kötötte Székesfehérvárhoz. Jól tette-e vagy sem, nem tudjuk megítélni. Sárpentele a második világégés során csak egyetlen találatot kapott, azt még kiheverte volna. De a gazdátlan birtokot az utolsó tégláig szétkapkodták a környékbeliek, és nagyrészt beépítették házaikba, még mielőtt a családot kitelepítették. Nagy úr a szegénység.
Idejét ezután emlékeinek rendezgetésével töltötte, az unokákkal kibővült családjával, hűvösvölgyi, várbeli társaságával és Istennel osztotta meg. A hetvenes éveit kezdte el taposni, a lobogó, tevékeny évek után nyugodt, békés időskort remélt magának.
Várbéli házukba 1944. december 24-én a Mennyből az angyal eléneklésére és gyertyagyújtásra érkeztek feleségével. Egy estére tervezték vendégségüket lányuknál és unokáiknál, de hét kemény hét lett belőle. A teljes ostrom időszakában a ház pincéjében rekedtek. Barlanglakóvá vált – ahogyan ő fogalmazta. A budai vár ostroma alatt Nádasdy Ilona és második házastársa, Jankovics Miklós – aki Székesfehérváron Széchényi Viktort követte a főispáni poszton – a Táncsics u. (akkor Werbőczi u.) 3. szám alól járt át naponta a Széchényi családhoz, összekapaszkodni és támogatni egymást a világégésben.
A „barlang siralomházat” hét hét után hagyhatta el a család. Visszatérhettek hűvösvölgyi otthonukba, amit a gyermekmentők által odatelepített nélkülöző, menekült gyermekek csoportjával osztottak meg. Naplójának sorai 1945. február 26-án, egy mondat közben hirtelen megszakadnak. „…a koszt gyalázatos, a gyermekek fegyelmezése fölöttébb hiányos, a piszok…” Vélhetően ekkor hurcolták el. Itt kezdődött életének utolsó, szörnyű fejezete.
Zsigmond fiát március 11-én hurcolták el. Ezalatt az időszak alatt találkozott édesapjával vagy a Tisza Kálmán téri fogságban, vagy a csömöri fogva tartása alkalmával, szörnyű körülmények között. A falnál állt, szürke hályog okozta vaksága miatt nem ismerte fel a fiát. Széchényi Zsigmond április 5-én megszökött, így módjában állt két értékes vadászfegyverének felajánlásával apja szabadulása érdekében eljárni.
A fegyverekkel lekenyerezte a rabkórház vezetőjét, aki április 13-án azonnal teljesítette ígéretét. Megszabadult a betegtől, az utcára tette, mielőtt a család érte ment volna. Hogy meddig kóborolhatott lázasan az utcán, nem tudni. Egy ismerős vette észre véletlenül az egyik templom lépcsőjén üldögélve, mezítlábasan. Az Eszterházy-villába szállította, ahol a gondos ápolás mellett sem maradt életben. Április 19-én elhunyt.
Egyes visszaemlékezések szerint az oroszok fogságában a földre, vékony szalmára vetett ágya miatt hűlt meg, és tüdőgyulladással került a rabkórházba. Más leírások alapján a történelem egy szerencsétlen pillanatában agyonverték. Bárcsak ne magyarok tették volna – mondta halála előtt. Tevékeny, különleges életének lángja tizenöt nappal a háború befejezését követően hunyt ki.
Sebtében kellett eltemetni jelölés nélküli ideiglenes helyre. Exhumálás után Balatongyörökön temette el az oda kitelepített fia, az aranytollú vadászíró, majd ismételt exhumálás után Sára nevű lánya Sárpentelén, a templom mögötti kis temetőben helyezte el korán elhunyt kicsi fia mellé.
Ennyi fért bele egy sárpentelei főrend hetvennégy évébe. Ezt a hetvennégy évet és szép házasságát fedi a hideg kőlap a sárpentelei templom kertjében. A Városligetben áll Rudolf trónörökös szobra. Ligeti Miklós szobrász modellt keresett a néhai trónörökös megmintázásához, és Széchényi Viktorban találta meg az ideális helyettest, aki igent mondott a felkérésre. Az erdőkhöz, mezőkhöz való vonzódásukban, külső megjelenésükben hasonlítottak egymáshoz. Ennek a városligeti szobornak köszönhetően elevenedik meg előttünk alakja. Ha elképzeljük köré a sárpentelei erdő tölgyesét, ott látjuk sétálni zöld kalapjában, távcsővel a nyakában.
