5 hónapnál régebbi cikk

Anya és anyuci: egy történet a nevelőszülőségről
·Életmódcsalád·Utolsó frissítés: undefined
Fehérvár Médiacentrum fotója
Pucsekné Király Angéla
Anya és anyuci: egy történet a nevelőszülőségről
·Életmódcsalád·Utolsó frissítés: undefined

A Csetényben élő Pucsek-házaspárnál jártunk, akik tizenöt éve lettek nevelőszülők, és úgy tartják, ha adódnak is problémák, az ő világuk az öt nevelt gyermekükkel kerek.

Mitől család a család? – kérdeztem a tizennégy éves Krisztofertől. „Egy családban kell az odafigyelés, a szeretet, és ezt mindenkinek szem előtt kell tartania!” – hangzott a válasz a másfél éves kora óta nevelőszülőknél élő kamasztól.

A Csetényben élő Pucsek házaspárnál jártunk, akik tizenöt éve lettek nevelőszülők, és úgy tartják, ha adódnak is problémák, az ő világuk az öt nevelt gyermekükkel kerek!

„Az utca összes gyereke hozzánk járt”

„Harmincnyolc éve vagyunk házasok a férjemmel, és sajnos nem lett saját gyermekünk. Nagyon szerettük a gyerekeket, az utca összes gyereke hozzánk járt. Először úgy döntöttünk, örökbefogadók leszünk: Lala, a nagyfiunk már húszéves. Tizennyolc éve lettünk a szülei, és ő, ahogy nőtt, nagyon szerette volna, hogy legyenek testvérei” – kezdi a történetüket Pucsekné Király Angéla. Férje közben elköszön, fociedzést tart a helyi csapatnak.

Egy ötéves kislány csimpaszkodik a nyakába: „Szia, apu!” – mondja, és integet utána. Körülöttünk három nagyobb gyermek: a két kamaszfiú, Krisztofer és Attila, valamint nővérük, Krisztina. Angéla éppen arról mesél, hogy az örökbefogadásra nagyon sokat kell várni, ezért a család tizenöt éve úgy döntött, hogy nevelőszülőként fogad be gyerekeket. Mielőtt a családhoz került, örökbefogadott nagyfiukat is nevelőszülők gondozták. Azóta is jó a kapcsolat velük, a tapasztalatuk tehát kedvező a nevelőszülői "intézménnyel":

„Ők is ajánlották a nevelőszülői hivatást. A nevelt gyermekeikkel is nagyon jóban voltunk, és láttuk, milyen sokat jelent egy hátrányos helyzetből érkező gyermeknek, ha olyan családhoz kerül, ahol odafigyelnek rá, szeretettel veszik körül, fejlesztik a képességeit” – meséli tovább Angéla, aki 2006-ban végezte el a nevelőszülői tanfolyamot, és 2007-ben már nevelőszülő is lett: két kisbabát kaptak. – „Nagyon gyorsan történt minden: délután kettőkor szóltak, este pedig már hozták is őket ide.”

Ők csak nyolc hónapig voltak a családnál, mert a gondozott gyermekek esetében sok olyan tényező van, ami befolyásolja az elhelyezésüket. Fontos például, hogy ha van rá lehetőség, a testvéreikkel együtt, a vér szerinti szüleikhez közel helyezzék el őket. A babáknak pedig már volt egy nagyobb testvérük, így végül ahhoz a nevelőszülőhöz kerültek ők is, ahol a testvérük volt. „Nagyon nehezen éltük ezt meg, hiszen egy gyermek befogadása nagy dolog az ember életében, és nehéz elengedni, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez neki jó lesz.”

A legnagyobb karácsonyi ajándék

2008. decemberében csörgött újra Pucsekék telefonja, hogy a Balogh testvéreknek sürgősen nevelőszülőre van szükségük. Édesapjuk ugyanis két másik testvérükkel elhagyta a családot, ők pedig értelmi sérült édesanyjukkal étel és ruha nélkül maradtak. Angéláék készültek a befogadásra: ruhákat vásároltak az akkor csak tizenöt hónapos Krisztofernek, a két és fél éves Attillának és nővérüknek, a hatéves Krisztinának.

Fehérváron a Kikindai úti csecsemőotthonba mentek a gyerekekért, akiknek szó szerint semmijük nem volt: „Kevés tapasztalatom volt, így először nem gondoltam arra, hogy a ruhavásárláskor cipőt is vegyek nekik. Karácsonykor hova rohanhatnék cipőért? Hazahoztuk őket, majd a szomszéd kisvárosba akartam beugrani, hogy gyorsan vegyek nekik téli cipőt, hiszen egy papucsban hogyan viszem ki őket?

Elindultam sietve a kocsival, majd rögtön a szomszéd faluban megcsúsztam a jégen, és fejreálltam az autóval.

Hála istennek, nekem semmi bajom nem lett, de az autó nagyon összetörött. Végül a kisgyerekes szomszédoktól kértünk cipőket, ajándékok is voltak a fa alatt, az asztalon pedig étel. Furcsa volt, hogy hirtelen nagycsaládosok lettünk, zsongott az egész ház! Persze az elején nagyon bátortalanok voltak, nehezen nyíltak meg. Amikor először eléjük tettem az ételt, szinte összevesztek rajta, pedig volt elég. Úgy faltak, mint akik még sohasem ettek rendesen. Valójában így is volt: otthon szabályosan éheztek. Érdekes, hogy a fiúknak ez a szokása, vagyis az étel birtoklási vágya azóta is megmaradt!”

Anya és anyuci

A szépszemű, mosolygós, cserfes kis ötéves süteménnyel kínál minket, aztán leül a tizennyolc éves Krisztina mellé, valamit súg neki, az enyhe értelmi sérült nagylány válaszképpen megsimítja az arcát. A kis Maja egyenesen az újszülöttosztályról került a nevelőszülőkhöz. Az öt gyermek közül ő az egyetlen, akit születése óta Angéláék nevelnek.

Pörög-forog a csillámos ruhában, mutatja a körömlakkokat és a kislányoknak való sminkkészletet, a színes gyöngyökből fűzött nyakláncot – igazi nő már most! Odabújik Angélához, aki folytatja tovább történetüket: „Nem mondtuk, hogy anyának és apának hívjanak minket, de nekik természetes volt, hogy így hívnak.

Édesanyjuk rendszeresen látogatja őket.Tőle kaptam életem legszebb bókját, amikor azt mondta, hogy sokkal jobb helyen vannak nálam a gyerekek, mintha nála lennének.

Ez egy nevelőszülőnek nagy szó, mert inkább az a jellemző, hogy a vér szerinti szülők nem kedvelik a nevelőszülőket. Sokan azt hiszik, hogy elvesszük tőlük a gyerekeket, pedig csak arról van szó, hogy mi is szeretjük őket, és a legjobbat akarjuk nekik.”

Közben az ötéves Maja – Pucsekék legkisebb neveltje – mutatja az albumot, amit minden gyereknek külön készítenek a nevelőszülők. Emlékek tárháza ez, képekkel és feljegyzésekkel. Az egyik képen az édesanyja van, rendszeresen találkoznak. „Ő itt anyuci!” – mutatja, miközben Angélát anyának szólítja.

„Mivel nekem nem volt saját gyermekem, mindegyiket a sajátomnak érzem. Sosem volt ez számomra probléma!” – teszi hozzá Angéla.

Hátrányból törnek az élre

„Sokat számít, hogy a gyerekek honnan jönnek, milyen mentális és fizikai hátrányokat kell leküzdeniük. A lehetőséget mindig megpróbáltuk megadni a gyerekeknek, így a tizennyolc éves Krisztinának azt, hogy értelmi sérültsége ellenére megkapja azt a fejlesztést, amellyel ő is iskolába járhat.

Amikor hozzánk került hatévesen, egy másfél-két éves gyermek értelmi szintjén volt.

Most is kell neki segíteni, megmondani, mit hogyan csináljon, de nagyon sokat fejlődött! Egy speciális oktatási intézménybe jár, ahol az alaptantárgyak mellett kertészeti kisegítőnek tanul. Nagykorú ugyan, de ő itt marad velünk, mert így tudunk neki a legjobban segíteni a mindennapokban. Két öccse azonban már most a saját útját kezdte járni” – meséli a nevelőanya.

A Balogh testvérekről ugyanis korán kiderült, hogy átlagon felül muzikálisak. Kiskorukban sokszor szerepeltek együtt iskolai rendezvényeken, aztán Attilát elvitte a sport, és csak Krisztofer maradt az éneklés mellett. A kamaszfiú színészi karrierre készül, kivételes orgánuma, szereplési vágya és a különórák, amiket Deresné Tanárki Mária, a nevelőszülői hálózat vezetője javaslatára a székesfehérvári Rotary Club finanszíroz, megadja a lehetőséget a kiteljesedésre:

„Én sem tudom, hogy ez miért van, de a színpadi próbákon nem figyelek rendesen, nem teszem oda magam eléggé, amikor viszont előadás van, és ott állok a színpadon háromszáz ember előtt, nem tudok nem odafigyelni. Valahogy akkor tudom kihozni magamból a maximumot!” – mondja Krisztofer.

Testvérével, Attilával ugyan a zene már nem köti össze olyan szorosan, a sport szeretet azonban megmaradt mindkettőjükben. Kiskoruk óta fociznak, hiszen nevelőapjuk fociedző. Jól is ment a fiúknak, Attila azonban egy meccs során eltörte a lábát. Úgy tűnt, annyira elment a kedve a mozgástól, hogy még lábra sem nagyon akart állni, akkor sem, amikor a lába már alkalmas lett volna a terhelésre.

Az iskolai tornatanár úgy próbálta kimozdítani a fiút, hogy benevezte egy területi futóversenyre. Jól tette, mert Attila megnyerte a versenyt. Azóta pedig nincs megállás: a jelenleg nyolcadikos fiú legutóbb a Diákolimpián lett első hatszáz méteren, a 2019-es Országos Magyar Bajnokságon pedig ezer méter akadályon nyert. Felvették a veszprémi Noszlopi Gáspár Gimnázium és Kollégiumba sport- és angoltagozatra, így jövőre kollégistaként tanul tovább.

Nem lehet nem szeretni!

„Ez egy életforma, ezt nem lehet nem szeretni! Ha az ember szereti a gyerekeket, akkor nincs olyan, hogy nem akarom csinálni. Persze van, hogy azt mondom, de jó lenne már egy kis pihenés!” – vallja Angéla, hiszen néha neki is szüksége van pihenésre, egy kis énidőre.

Az „énidő” eredményei díszítik a Pucsek család otthonának falait. – „Festegetni szoktam, ami kikapcsol. Persze akkor is körülöttem zsonganak a gyerekek: mindig van valami kérdés, amire válaszolni kell!”

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek