Bye-bye Szása: 30 éve, 1991. június 19-én vonult ki az utolsó szovjet katona Magyarországról
Bye-bye Szása: 30 éve, 1991. június 19-én vonult ki az utolsó szovjet katona Magyarországról
Bye-bye Szása: 30 éve, 1991. június 19-én vonult ki az utolsó szovjet katona MagyarországrólAkik gyerekként éltük át azt az időszakot, talán leginkább már csak így emlékszünk rá:
Persze egyáltalán nem volt ennyire könnyed és vicces ez a történelmi fordulópont, amikor az ország függetlensége teljessé vált.
Gyerekkoromban, a nyolcvanas években egy kőhajításnyira laktunk a szovjet laktanyákról, a Sarló (egykori Benke Ferenc) utcában. Leginkább arra emlékszem, hogy kisgyerekként milyen gyomorszorítóan félelmetesnek is tűnt a nagy kőkerítés mögött rejtőző világ.
Azt már csak anyukám elbeszéléseiből tudom, hogy mindennaposnak számított, ahogy egyszerre felnyíltak a sorompók a különböző kapuknál, és teherautókkal, tankokkal indultak rendszeresen hadgyakorlatra a katonák. Akik egyébként családostól éltek itt, ezért az is a hétköznapok része volt, hogy a szovjet gyerekeket szállító busz reggelente útjára indult a mostani Arany János Iskolába, az volt az orosz iskola. A gyerekeken jellegzetes, kötényszerű kék iskolaköpeny, a kislányok hajában gigantikus masni.
Az orosz tiszti klub a Barátság Háza Marx tér felőli végében volt. Ott, és az Alba Regia Hotel bárjában szerettek leginkább kikapcsolódni a „hazánkban ideiglenesen állomásozó” szovjetek.
A szovjet csapatok kivonulása Magyarországról 1990. március 12-e és 1991. június 16-a között zajlott le. 47 évig tartó megszállás után Viktor Silov altábornagy személye volt az utolsó szovjet katona, aki megszálló Vörös Hadsereg tagjaként Záhonynál elhagyta Magyarország területét, amelynek emlékére az Országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben nemzeti emléknappá nyilvánította június 19. napját. - írja a Wikipédia.
1990. márciusában Hajmáskéren az egyik hatalmas, harci járművekkel megpakolt tehervagon indulásánál Fehérvár Televízió operatőre, Megyeri Zoltán is jelen volt kollégáival. Így idézte fel az emlékeket:
„Rengeteg katona indult útnak azzal a vonattal. Hagytak minket nyugodtan forgatni, látszódott rajtuk a megkönnyebbülés, hogy már nagyon indultak volna. Felszabadult hangulat uralkodott, amióta megszületett a megállapodás, érződött, hogy már alig várják, hogy menjenek. Nyilván jópár ezer kilométerre otthontól nekik sem volt fenékig tejfel az ittlét, persze még mindig jobbak voltak a körülmények, mint az Uralon túl…
A Hajmáskéri vasútállomásról - ami egyébként teherállomás volt, nem személyforgalom működött ott - még be lehetett látni a lőtérre, egy magas kéményre, melyet a köznyelv krematóriumnak hívott. De az egy rendes, telepített rakétasiló volt, azt a területet még nagyon őrizték. Elképesztő mennyiségű haditechnikai eszközt hordtak ide, ahhoz képest, hogy ideiglenesen voltak itt.”
Az ezt megelőző évtizedek többnyire keserű és félelmetes emlékeket hagytak maguk után, többek között városunkban is, ahol az egykori Vörös Hadsereg Útján, a mai Budai úton hosszan húzódott végig a szovjetek állomáshelyéül szolgáló laktanya, nagyjából a jelenlegi Lánczos Kornél Gimnáziumtól a Lövölde útig.
Megyeri Zoltán szintén a Benke Ferenc utcában lakott gyerekkorában, ahol a mindennapokban erősen érződött a katonák jelenléte:
„ Ha találkoztál egy egyenruhással a boltban, egészen jellegzetes szagot árasztottak. Már messziről meg lehetett érezni, máig itt van az orromban. Nem is ápolatlan szag volt ez, hanem a csizmaápolószer és az egyenruha szagának jellegzetes keveréke volt. Nem mindennapi látványt nyújtottak: a lábukat kapcával tekerték be zokni helyett, mintha csak a háborúból maradtak volna itt.
Ahol most a Budai kapu épülete van, ott volt az ő kórházuk. Gyerekkoromban arrafelé volt a nagyanyámék háza, gyakran mentünk el mellette. Nem tudom, milyen részlege lehetett ott a kórháznak, de frászt kaptunk, ha arra mentünk. Aprócska rácsos ablakokon néztek és nyúlkáltak ki. Előfordult, hogy az egyikük ki is szökött és pizsamában rohangált a Haleszban, miközben kergették.”
Megyeri Zoltán azt is elmesélte: a Széchenyi Középiskolával szemben lévő toronyházakban voltak a tiszti lakások, a 96. szám alatt.
„Ott állandóan a rengeteg ruszki gyerek volt a játszótéren, nagyon vadak voltak, ütöttek, vertek bennünket. Nem is nagyon jártunk arra. Viszont oda jártam középiskolába, akkor még Ságvárinak hívták. Sokszor átrepült a focilabdánk a kerítésen a laktanyába, mindig megrettentünk ilyenkor, mert többnyire kiszúrva kaptuk vissza.
A panelházakban, ahol laktak rettenetes kosz és mocsok borította a lépcsőházakat. Mindenfélét kihajigáltak az erkélyről, és olyan eset is volt, amikor az ötödiken vágtak disznót az erkélyen. Nagy részük nem tudott viselkedni, de nyilván, ők sem voltak mind egyformák.”
Sajnos olyan is előfordult, hogy a Budai útról rendszeresen rángatták be a nőket éjszaka, hogy megerőszakolják őket.
„Amikor általános iskolás voltam a Rákócziba jártam, ott volt a szomszédban az orosz iskola, a mostani Arany János" - mesélte kollégánk. - "Télen rendszeresen mentek a hógolyócsaták a két iskola között a kerítésen át. Csakhogy ők rendszerint köveket gyúrtak a hóba. Rengeteg jelvényt, kártyanaptárat, mindenfélét cserélgettünk velük, a felnőttek meg üzemanyagot sefteltek velünk leginkább, de amennyire tudom, vodkáért akár kalasnyikovot is lehetett szerezni tőlük."
Programajánló: az Országzászló téren 2021. június 19–28. között látható tárlat Sinka Jenő, az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének Fejér megyei elnöke által összeállított kiállítás alapján készült. A tárlat 1944-től 1991-ig mutatja be a szovjet megszállás időszakát, az azzal összefüggő történéseket. A képek olyan témákat is érintenek, mint a „malenkij robot” vagy a GULAG, felidézik az 1956-os forradalom időszakát, bemutatják a végleges kivonulást.
