Tiber László: foci nélkül nem tudom élni az életem
Tiber László: foci nélkül nem tudom élni az életem
Tiber László: foci nélkül nem tudom élni az életemA székesfehérvári foci történelme során számos klasszis rúgta a bőrt a Sóstói stadionban Vidi színekben. A támadószekció egyik kiemelkedő alakja Tiber László, a szurkolók által csak "Lacának" becézett bal oldali szélső volt, aki remek képességei és gólerőssége ellenére csak kétszer lehetett magyar válogatott. Főképp érdekes a téma, ha hozzátesszük: mind a két mérkőzésen, Finnország és az NDK ellen is gólt szerzett meggypiros mezben!
- Miért csak ezt a két lehetőséget kaptad a szövetségi kapitánytól, Laca?
- Borzasztó egyszerű: a pályafutásom első időszakában sajnos nem a legsportszerűbb életmódot folytattam, nem csak a foci volt az életemben, jártam az éjszakát, nők, barátok, kilengések. Ezt történt, nem kell ezt szépíteni, az életem ezen időszakában a lazább felfogás és hozzáállás miatt több évet is elpocsékoltam, majd amikor már úgy éltem, ahogy egy élvonalbeli labdarúgóhoz méltó, akkor kezdtem el azt a teljesítményt nyújtani, amit elvártak tőlem az edzőim és a szurkolók, illetve amire a tehetségem predesztinált.
Ennek okán lettem csak kétszeres válogatott. Megboldogult riporterlegendánk, az egykori MLSZ-elnök, Szepesi György mondta egyszer rólam egy interjúban, hogy a képességeim alapján nem kétszer, hanem legalább ötvenkétszer kellett volna válogatottnak lennem. Én hiszek neki, mert értett a futballhoz.
Egyébként Kovács Feri bácsi térített jó útra 1973-ban, és amikor 1977-ben elment egy évre a Vasashoz, majd az argentin világbajnokság után kinevezték szövetségi kapitánynak, elsők között hívott be a válogatottba. Akkor, 1978 őszén, 1979 tavaszán Eb-selejtezők voltak, amelyek során játszottam kétszer, de még további 6-7 mérkőzése ültem a kispadon, amikor nem cseréltek be, így ez a szám nőhetett volna, ha nem is sokkal.
Aztán utána, amikor már nem Kovács Feri bácsi volt a kapitány, jött a '80-as moszkvai olimpia, amelynek a selejtezőin többször is játszottam (akkoriban még volt külön olimpiai válogatott, ami nem számított hivatalos A-válogatottnak), de nem jutottunk ki a játékokra, így, mivel közben elmúltam 30 éves, szépen el is felejtettek a nemzeti csapatnál, holott még 5-6 évig játszottam az NB I-ben.
- Sárszentmihályon születtél, miként, hogyan vezetett onnan az utad a Spartacuson, a MÁV Előrén és a Honvédon keresztül a Vidi támadósoráig?
- Itt gyorsan le kell szögeznem, hogy én tősgyökeres fehérvári vagyok, ám amikor édesanyám velem állapotos volt, anyai nagyapám éppen Sárpentelén, Sárszentmihály szomszédságában szolgált Széchenyi gróf dinnyéseként, ott volt dinnyeföldje meg háza is.
Amikor jöttek a fájások, édesanyám éppen ott tartózkodott és gyorsan el kellett dönteni, hogy nagyapám a fehérvári kórházba, vagy a sárszentmihályi bábához viszi lovaskocsival. Miután közelebb volt onnan a mihályi bába, oda vitte édesanyámat, ezért ott születtem meg, de mindig is Hátszegi utcai gyerek voltam, ott nőttem fel, az állatkórház és a mai stadion szomszédságában, ami akkoriban még nem ott volt.
Az a terület jelentette a grundunkat, a Táncsicsba jártam általános iskolába, amikor anyukám hazajött a munkából, megérkezett kerékpárján az Ikarus gyárból délután nem sokkal két óra után, akkor én pattantam fel gyorsan a biciklire és tekertem ki edzésre a Berényi útra, a focipályára, ami akkor a Vadásztölténygyárnál, a későbbi Videoton területén volt.
Nem szégyellem, hogy a személyi igazolványomban, anyakönyvi kivonatomban születési helyként Sárszentmihály szerepel, de igazából ennyi a történet, nem több.
Ami pedig a Vidihez vezető utat illeti: nem nevezném könnyűnek, de volt tehetségem a focihoz, így mindig tudtam egy kicsit feljebb lépni, végül sokáig a Vidi lett a második otthonom, az a klub, amely sok élménnyel gazdagított és amelyben szép sikereket is elértünk.
- Érdekesség, hogy ma éppen ott van a Vidi otthona, a Sóstói Stadion is, ahol felnőttél, a Hátszegi utca szomszédságában, illetve közvetlenül mellette - az egykori híres fekete salakos Spartacus pálya helyén, amelyen te is sokat rúgtad a labdát ifjonc korodban - a műfüves utánpótlás pálya és csarnok, ahol máig foglalkozol gyerekekkel.
- Igen. Azt szoktam mondani, hogy "soha ne mondd, hogy soha", ami igaz is, mert soha nem gondoltam volna arra, ami ma valóság, hogy 60 év után éppen a volt "Szpari"-pálya helyén, ahol sokat futballoztam régen, ott foglalkozom a gyerekekkel. Érdekességképpen mondom, hogy ifjonc koromban füves pályát csak a tv-ben láttunk, vagy még ott sem.
Amikor a Videotonban NB I-es játékos lettem, akkor is csak egyetlen füves pálya volt a stadionban, de arra kizárólag a meccsen, illetve egy nappal az aktuális mérkőzés előtti edzésen mehettünk rá, egyébként csak a salakon edzhettünk.
- Nálatok családi betegséggé vált a futball, hiszen a nagyobbik fiad, Krisztián ugyancsak élvonalbeli támadó, több NB I-es és NB II-es gólkirály is volt, a kisebbik, Szabolcs pedig szintén nagyon ügyes, tehetséges srác, de "csak" a megyei bajnokságig, illetve a harmadosztályig vitte. A tehetség nyilvánvalóan nem kellett, hogy kopogtasson nálatok, eleve adva volt a srácaidnál is.
- Én úgy gondolom, hogy ez nálunk abszolút természetes, Krisztián fiam éppen a Vidi első aranykorába született bele, 5-6 évesen már jött ki velem minden nap a pályára. A futball iránti szeretete, vonzódása, hogy látta azokat a játékosokat, akik aztán később joggal lettek példaképek, mind hozzájárultak ahhoz, hogy nem lehetett kérdés: ő is labdarúgó lesz!
Végigjárta a szamárlétrát klubon belül, a Vidiben lett NB I-es játékos, ha jól emlékszem éppen egy Újpest elleni mérkőzést az ő első bajnoki gólja döntött el. Szabolcs fiamról annyit, hogy utólag felesleges azon polemizálni, kiből milyen focista lehetett volna, de ő is nagyon tehetséges volt, hozzáértők szerint legalább annyira, mint a bátyja, vagy én magam, de ő talán nem volt annyira kitartó, mint mi ketten.
Az élet más irányba szólította el, de a NAV megbecsült dolgozójaként a civil életben is megtalálta a számításait, emellett pedig kispályán éli ki, amit a nagyon elmulasztott.
- Nem titok, már a 75. életévedet taposod. Mi az, ami még mindig motivál, hogy napi szinten gyerekekkel foglalkozz?
- Talán az, ami eddig kitöltötte az életemet, hogy mindig a sport, a foci környékén tevékenykedtem, amikor már nem játékosként, akkor a vendéglátás terén, de mindig kötődtem a sportághoz, mindig ott voltam a csapat közelében. Ez annyira hozzátartozik az én életemhez, hogy a még hátralévő időmben sem tudom majd másképp elképzelni a mindennapjaimat.
Itt beszélnék egy kicsit a kislányomról is, aki kromoszóma-rendellenességgel született, és sajnos az ő élete csak 16 évig tarthatott. Általa, az ő betegsége és gondozása által kerültem közel a hasonló problémákkal küzdőkhöz, akikről méltatlanul keveset tudnak és beszélnek az emberek, különösen azok, akiknek - hála istennek - nincs beteg gyermek a családjukban. Én több mint 10 éve foglalkozom sérült gyerekekkel, akiket viszek különböző sporteseményekre, programokra, például a Balatonra, ahol egykori siófoki játékostársam, Bódi Zoli wellness szállodájában is eltölthetünk minden esztendőben egy napot, majd a kikötőbe is elsétálunk, megnézzük a hattyúkat, a szép tavat.
Lehet, hogy ez egyfajta pótcselekvés, de ez által is mindig adózhatok a kislányom emlékének. Rendkívül szívet melengető érzés, amikor megjelenek ezek között a gyerekek között, és tizenöten-húszan azonnal körülvesznek, a nyakamba ugranak. Ezt nagyon jó átélni, ugyanúgy hozzátartozik már az életemhez, mint a labdarúgás.
(Mátay Balázs)
