Történelmi huzat a város közepén
Történelmi huzat a város közepén
Történelmi huzat a város közepénKülönleges év volt 1967 Székesfehérvár művészettörténetében: a Könnyűfémműben ugyanis egy nagy művészeti találkozót rendeztek. A Köztérkép a fehérvári művésztáborról szóló anyagában megidézte egy korábbi beszámoló (Takács Imre: Alumínium-Dorottya. Jegyzetek a székesfehérvári szobrásztalálkozóról. Új írás, 1968. február 1. 8. évfolyam 2. szám, 73-82 oldal.) anyagát:
„A fehérvári szobrásztalálkozó ötlete a lengyelországi Elblagban tartott szobrásztalálkozó kapcsán merült fel. Ott a meghívott művészek a város negyven pontjára készítettek térformákat. A fehérvári szobrásztalálkozó ötletét Takács Imre vetette fel, és két év elteltével már tárgyalások folytak a Könnyűfémmű vezérigazgatójával. A szobrásztalálkozóra a meghívott művészek közül öt jött el.
Az alkotás lényege az volt, hogy helyi anyagokkal és eszközökkel kellett elkészíteni az alkotásokat. Tehát nem hagyományos módon készített szobrokról beszélünk ezen alkotások esetében. A szobrászokat a találkozó előtt üzemlátogatásra hívták meg. Ekkor döntötték el az alkotók, hogy melyik géppel, milyen technikával fogják elkészíteni művüket.
A gyárban dolgozók egy része értetlenül, más része kíváncsian fogadta a készülő alkotásokat. Az elkészült öt szobor eredetileg ott állt a Könnyűfémmű udvarán, a gyár bejáratától balra, egy 80 méteres füves sávon.”
Az öt, elkészült alkotás és alkotóik a következők voltak:
- Laborcz Ferenc: Vonulat;
- Schaár Erzsébet: Ajtók;
- Szebényi Imre: Vízöntők;
- Varga Imre: Beszélgetők;
- Vilt Tibor: Dorottya.
Az alkotások és maga a szobrásztábor évekre, évtizedekre maghatározó élmény volt a Könnyűfémműben és kitörölhetetlen nyomokat hagyott az ott dolgozók művészethez fűződő viszonyában. A Fejér Megyei Hírlap 12 évvel(!) a tábor után közölt kétrészes riportot (Fejér Megyei Hírlap, 1979. október 5. és október 6. lapszámok, 5. oldal) az elkészült alkotások közösségformáló hatásáról, a tudósító kérdésére adott válaszokból kiderült, az ott dolgozók nem csupán megszerették az alkotásokat, de inspirálóan is hatottak azok rájuk:
„- Mióta a szobrokat kiállították, több műhelyben és irodában láttam alumínium öntvényeket - meséli az egyik hengerész. — Ezek selejtek, a legképtelenebb formákban képesek megszilárdulni. Volt aki azzal a felkiáltással, hogy jobbak mint az udvari szobrok, felvette és elnevezte valaminek. Azóta féltve őrzött kincsük ez a véletlen alkotás. A barátommal már több ilyen öntvényt átalakítottunk, az anyagot megvásároltuk és hazavittük. Csak egy kis fantázia kérdése az egész.
— Gyermekkoromban szép formájú kavicsokat gyűjtöttem — teszi hozzá társa — most a magam elképzelései alapján térplasztikát készítek. Nem akarok soha művész lenni, csak a magam szórakoztatására csinálom.”
Az alkotások útjai a későbbiekben elváltak. Három, az 1967-es szobrásztáborban készült alkotás (Laborcz Ferenc: Vonulat, Szebényi Imre: Vízöntők, Varga Imre: Beszélgetők) a mai napig a Könnyűfémmű területén maradt, míg kettő (Schaár Erzsébet: Ajtók, Vilt Tibor: Dorottya) a város közepére, a Várkörútra, a Szent István Király Múzeum kertjébe került. A két, városba kikerülő alkotás közül Vilt Tibor alkotását átmenetileg lebontották, tervezett visszaállításáról nincs információnk. A másik, Schaár Erzsébet: Ajtók című alkotása kapcsán ismét Takács Imre: Alumínium Dorottya című 1968-as cikkéből idézünk:
„Schaár Erzsébet Ajtók című kompozíciója nemcsak mint művészi alkotás számít jelentősnek, de egyedülálló is, mint gyári termék. A kistestű művésznő alig emelgethette maga a nehéz darabokat, munkás gyanánt alig vehetett részt az öntés munkájában, de erős akaratereje és az a tudása, amellyel irányítania kellett a munkát, ez a két személyes tulajdonság maradéktalan eredményt szült, valósággá tudta varázsolni, varázsoltatni az elképzelést.
Az öntés felülethagyásai - azt hiszem - fölülmúltak minden várakozást. Az öntéshez téglából rakták ki - valószínűleg a padozaton - az „öntőmintát”. A forró alumínium a téglák rései közé is becsurrant, és ezek a fordított fugák előnyös plasztikát adnak a felületnek. A kompozíció egy „ajtókeretből” és két „ajtóból" áll. A belső, „üveges” ajtó csukva, a külső, „teleajtó” pedig 15—20 fokos szögben megnyitva helyezkedik el a keretben. „Történelmi huzat jár ebben!" — mondta valaki Schaár munkájára.”
Nos, ez a történelmi huzat köszöni szépen kiválóan érzi magát. Schaár Erzsébet sajnos a szobrásztábor után alig nyolc évvel, 1975. augusztus 29-én elhunyt, alkotása azonban idén már 57. születésnapjára készülhet, továbbra is kellemes, művészettel átitatott történelmi huzatot adva a fehérvári életérzéshez.
