Kű Lajos hihetetlen története a Sziget utcai poros grundtól az olimpiai és BL (BEK) döntőig
Kű Lajos hihetetlen története a Sziget utcai poros grundtól az olimpiai és BL (BEK) döntőig
Kű Lajos hihetetlen története a Sziget utcai poros grundtól az olimpiai és BL (BEK) döntőigAligha van más magyar sportoló, aki olyan kalandos és eredményes utat járt volna be szegény, vidéki családból indulva, mint te. Már tiniként tagja voltál a VT Vasas, a későbbi Vidi első, NB I-be jutott csapatának, amelyből a Ferencváros vitt el 1968-ban, hogy aztán - egy kis angyalföldi és Volános kitérő után - 1977-ben eltávozz az országból, ahogy a régi rendszerben hívtak, disszidensként. Belgiumban az eltiltásodat követően a mai BL elődjének fináléjában tűntél fel először igazán, majd megfordultál még a világ számos pontján. Díjaidat, elismeréseidet felsorolni is nehéz volna, elég talán itt a (vár)megyei díszpolgári cím mellett a Prima Primissima és a fehérvári Pro civitate-díjat említeni. Kezdjünk esetedben is a hagyományos nyitókérdéssel: hogyan, miként kezdődött a te kapcsolatod a focival?
- 1948-ban.a londoni olimpia évében láttam meg a napvilágot, akkor, abban az időszakban nőttem fel, amikor a páratlan magyar sikerekkel végződött olimpia volt Helsinkiben és amikor az aranycsapatért rajongott a fél világ, főleg mi, magyarok.
Gyerekként ők komoly motivációt jelentettek számomra. Akkoriban nem volt televízió, csak rádió, amelyen át mindenki Szepesi György közvetítéseit hallgatta, mi is, én is. Óriási volt, szinte magunk előtt láttuk az eseményeket. A világ legjobb csapat jelentette a fő boldogságot és motivációt abban az átkos kommunista rendszerben.
"A legnagyobb csóróságban, egy klottgatyában, zsíroskenyérrel a kezemben mentem le a Sziget utcában az udvarra, a grundra és reggeltől estig fociztunk, hőseinket, Puskás Öcsiéket utánozva."
Ezen kívül persze jártunk iskolába, én pedig még külön templomba is, mélyen hívő családból származva ministráltam. Úgyhogy a foci és a vallásgyakorlás volt számomra a két fő elfoglaltság gyerekként. Drága apám korán meghalt, édesanyám reggeltől estig gyárban dolgozott, megtanultam minden csibészséget, zsiványságot, úgyhogy elmondhatom, hogy igen mélyről indultam, de nem voltam boldogtalan, örültem, hogy focizhattam, s bejárhattam a város szinte minden grundját, a Palotavárosiaktól kezdve a Maroshegyin át a Május 1 téri (Széna téri) és öreghegyi focira alkalmas területekig, pályákig.
Az Aranycsapat népszerűsége mindent vitt, nem véletlenül, hiszen éveken át megvertek mindenkit, olimpiát nyertek, látványosan, szépen fociztak, csak éppen az az átkos vb-döntő nem sikerült nekik, azon a világbajnokságon, ahol a végül győztes NSZK-t a csoportmeccsek során 8-3-ra elverték, később a címvédő Uruguayt is 4-2-re, mégpedig parádés játékkal, Kocsis zseniális megmozdulásaival, góljaival, a sérült Puskás nélkül is! Mindenki azt gondolta és mondta, hogy az a csapat nyerheti meg az aranyat, más nem.
Erre mi történt? Kikaptunk a nyugatnémetektől a döntőben, pedig korán vezettünk és elhúztunk 2-0-ra, sőt, a nem éppen egészséges Puskás is játszott és gólt lőtt, amit tévesen visszavont a bíró, aki a németek egyik góljánál is a mi hátrányunkra tévedett, szóval minden összeesküdött ellenünk, így hiába tudta és ismerte el mindenki, hogy a magyar csapat a világ legjobbja, az aranyérmet mégis a nyugatnémetek nyakába akasztották.
Egy kicsit maradjunk még itt, Fehérváron, a grundról miképpen vezetett az utad a Vidi elődjéhez, a VT Vasashoz?
- Itt is kiemelném, hogy abban az időben egy dolgot csináltak a fiúgyerekek, amikor nem tanultak, fociztak. A Sziget utcától a Szőlőhegyig (Öreghegy) mindenhol rengeteg srác focizott, így a nagy számok törvényszerűsége hozott sok tehetséget is. 8. osztály vége felé volt egy városi tornabemutató a Május 1. téren, ahol fociztunk is, sőt, emlékszem, nyertünk 3-1-re.
Ott azon a meccsen szúrt ki engem a legendás "Guszti" bácsi, Csiszár István, aki odajött hozzám és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a VT Vasasban játszani? Naná, hogy volt, hiszen akkor a Vidi elődje számított az első számú klubnak a városban."
Amikor lementem az első edzésre 14 évesen, 148 cm magas és 42,5 kiló voltam, vékony srác, majd elfújt a szél, szó szerint lógott rajtam a felszerelés. De remek kis csapatunk alakult ki, az első bajnoki idényünket veretlenül zártuk az első helyen, 114-11-es gólkülönbséggel (hihetetlen memória 75 évesen)! Akadt egy meccsünk például a Martonvásár ellen, amit a sóstói salakoson játszottunk.
A második félidő 16. percében már 16-0-ra vezettünk, amikor a játékvezető lefújta a meccset az egyenlőtlen küzdelem miatt! Mondtuk neki, ne szórakozzon már velünk, csak most lendültünk bele, játszani akarunk, de hajthatatlan maradt, a szabályokra hivatkozva véget vetett a mérkőzésnek. Gantner Jani bácsi volt az edzőnk, egy igazi arany ember, de soha nem volt teljesen elégedett velünk.
A meccsek utáni kedden, így ez után az alig több, mint 60 perces gólparádé után is értékelte Jani bácsi a meccset és nemhogy dicséretet nem kaptunk, még jól le is szúrt minket, hogy néhány helyzetet kihagytunk, mi "büdös kölkök"! Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha csak 8 vagy 5-0-ra nyerünk. Egyik csapattársunknak - nem mondok nevet, a jobbszélsőnk volt - ez után a kritika után nem is jött többet edzésre! Jani bácsi azért büszke volt ránk, hiába kaptunk tőle sok szidást, kritikát, mert visszahallottuk, hogy amikor árubeszerzőként - ez volt a civil munkája - járta a környék településeit, és ahol megfordult, mindenütt mondta, hogy "na, most gyertek ki megnézni a gyerekeket, mert ilyen jó ificsapatunk még nem volt!".
Jellemző volt az öregre, hogy amikor rúgtam hat gólt az Enying ellen, a meccs után leszidott: "Nem szégyelled magad? Ilyen gyengén focizni a nagyok előtt az előmeccsen!". Hangsúlyozom, ezen a mérkőzésen hatot rúgtam, de így akart még jobb teljesítményre motiválni, hogy még véletlenül sem dicsért.
Fizikailag nem gyarapodtam sokat, 16 évesen sem nyomtam többet 50 kilónál, így az Albert Józsi bácsi, az akkori trénerünk elküldött a "sport szanatóriumba" (Sportkórház), ahol két hétig nem kellett mást csinálni, csak enni és súlyzózni, hogy gyarapodjon a súlyom és az izomtömegem. Ez nem nagyon jött be, de azért nőttem szépen, ha testsúlyban kevésbé is, magasságban mindenképpen.
18 évesen kerültem fel az első csapathoz, amely akkor éppen a másodosztályban küzdött a feljutásért, ami össze is jött.
Én fiatalos naivitással, de egészséges önbizalomtól duzzadva azt hittem, hogy rögtön a kezdőcsapat tagja leszek, de nem így történt, az edzőnk, Kárpáti Béla be sem állított az első találkozón.
Ezen én annyira felhúztam magam, hogy onnantól nem mentem edzésre, inkább lent fociztam az udvaron, a téren a srácokkal. Szegény Németh Lajost küldték utánam néhány nap múltán, aki jött autóval, hogy visszacsaljon a csapathoz.
Megállt a grundon a Skodájával és közölte, hogy a Béla bácsi üzeni, azonnal menjek edzésre. Mondtam, hogy már két hete nem jártam a pályán, de a Lajos hajthatatlan volt, nem baj, csak menjek szépen vissza a csapathoz, álljak újra edzésbe. Végül beadtam a derekam, elmentem és aztán már játszottam is rendszeresen.
Rögtön a következő meccsünket Kecskeméten 2-1-re megnyertük, majd egyre többet, végül pedig az ősz nagy részében (akkor még tavaszi-őszi rendszerű volt a bajnokság) már szinte végig feljutó helyen álltunk. Végül sikerült először feljutnunk ennek a gyönyörű királyi koronázó városnak az első csapataként az NB I-be.
Ebben az esztendőben, 1967-ben, amikor későbbi csapattársam - erről akkoriban álmodni sem mertem volna - Albert Flórián megkapta első és eddigi egyetlen magyarként az aranylabdát. A feljutást eldöntő meccsen a Ganz-MÁVAG ellen (5-1) két gólt rúgtam, erre is büszke vagyok.
A Velence (Magyar Király) szállóban volt egy díszvacsora, ahol Honti György MLSZ főtitkár odajött hozzánk és közölte, hogy nem érdeklik a gazdasági eredmények, a gyáraink teljesítménye, csak a futball. Nála mostantól került fel igazából a focitérképre Székesfehérvár, éppen akkor, amikor ilyen magas szinten van jegyezve a sportág.
Ezt követően jött egy szezon a legmagasabb osztályban, ami nem sikerült fényesen, de neked már közben befutott a Fradi ajánlata. Hogy történt ez?
- Utólag tudtam meg, hogy Rákosi Gyula kiöregedő-félben volt, engem nézte ki a helyére. De nem volt egyszerű a sztori, mert hiába mentem én szépen el a Vidi vezéréhez, Papp Istvánhoz, hogy engedjenek el, hiszen a Ferencváros hív, az ország kirakatcsapata, "a magyar labdarúgás Nemzeti Színháza" legnépszerűbb klubja, nem akart elengedni.
Szépen kértem Papp vezérigazgató urat, hogy mivel nem a Börgönd vagy a Jászapáti, hanem a Fradi hív, legyen szíves elengedni! De ő nemet mondott, azzal indokolva, hogy ők is szeretnek, becsülnek engem, szükség van rám, nem mehetek el.
Sőt rögtön hozzá is tette, ha így is aláírok, 1 évig nem focizhatok és még elintézik azt is, hogy bevonuljak gyorsan a seregbe.
Be is vonultam Debrecenbe, de a haza védelmét szent kötelességemnek tartottam, így ez nem okozott problémát. Már az első napon megjegyezték a nevem a katonaságnál, mivel 9 órát késtem a megadott bevonulási időponthoz képest. Ebből aztán nagy probléma nem adódott, amíg kellett becsülettel szolgáltam a seregben.
Végül aztán csak sikerült a Fradiba igazolnod, jött két MNK-siker (ma Magyar Kupa), bajnoki ezüstök és UEFA-kupa elődöntő, majd aztán 1977-ben nekivágtál a nagyvilágnak. Bátran, vakmerően, ahogy az átkosban nevezték, disszidensként. Legendás történet az, hogy miként közölted ezt a volt klubod egyik illetőkesével, telefonon, már Svájcban járva. Oszd meg ezt kérlek olvasóinkkal, hallgatóinkkal is.
- Hazatelefonáltam egy kinti fülkéből és a szakszervezeti titkár vette fel a telefont. Ő először nagyon megörült nekem, mert már napok óta nem tudták, hogy hol vagyok. Mint mondta, kerestek Visegrádon, a Balatonnál, mindenütt, ahol lehetett. Közöltem vele, hogy itt vagyok a Genfi tó partján. Erre ő megkönnyebbülten sóhajtott bele a telefonba: "Jajj, az isten áldjon meg Lajos, de jó, már azt hittük, hogy disszidáltál!" Erre én: "Na, de Kálmán, a Genfi tó Svájcban van, nem otthon!"
Na, erre aztán lett nagy sivalkodás, miután kiderült, hogy a földrajzi ismeretei Kálmán barátunknak erősen hiányosak voltak... Végül megkértem, hogy a nevemben üdvözölje a volt csapattársakat és sok sikert kívánjak nekik a folytatásban.
Ezt követően jött az akkoriban kötelező nemzetközi eltiltás, amely alatt elszegődtél a belga FC Bruges csapatához, amellyel bajnok lettél és BEK (BL) döntőt is játszhattál, éppen azt követően, hogy lejárt az eltiltásod, ami itthon is okozott némi képzavart, mivel az egyik újság azt írta, hogy nem is focizol, mivel volt valami balhéd és emiatt a Liege-i várbörtönben töltöd éppen a büntetésed. Hogy is volt ez?
- Igen, a finálé előtt lejárt az eltiltás, de előtte sokáig nem tudtuk pontosan, mikor. Engem kértek, hogy nyomozzam ki, pontosabban az edzőnk, aki csak "Paprikának" szólított, ő kérdezte, mit tudok, mikortól számolhat velem, de én visszadobtam a labdát a klubnak, hogy az irodáról küldjenek el valakit az UEFA-hoz és ott pontosan megmondják majd, mikor játszhatok hivatalos meccsen is a méltán legendás Ernst Happel csapatában, amely közben a BEK-ben kiverte a finn bajnokot, majd a görögöt, a Panathinaikoszt, a német és a spanyol aranyérmest is, így az elődöntőben az olasz sztárgárda, a Juventus jött, de ellenük is sikerült nagy küzdelem árán továbbjutni, így jöhetett a finálé.
Szóval az eltiltásom lejártának megtudakolása ügyében elment az egyik hölgy alkalmazott a stábból, a titkárságról az UEFA-hoz, ahol gyorsan ki is derült, hogy a döntőben már játszhatok, ha az edző betesz a csapatba, mivel éppen 3 hét múlva jár le az eltiltás. Ez pont a Juve elleni első összecsapás előtt volt, így tudtuk, hogy ebben a párharcban még nem léphetek pályára, de Londonban már igen, ha túljutunk a zebrákon.
Ez végül sikerült, így tudtam, hogy ha minden jól alakul, éppen a BEK döntőben játszhatom az első nemzetközi tétmérkőzésemet az FC Bruges-ben. Mindeközben itthon az egyik kommunista lapban - a nevét sem akarom említeni - azt írták, hogy Kű Lajos Liege-ben részt vett egy hatalmas kocsmai verekedésben, illetve a kiérkező rendőrökkel került összetűzésbe, ezért a helyi várbörtönben vasra verve várja a sorsát, az "őt legjobban megillető helyen".
Na, ezek után képzelheted, hogy érezte magát a döntőt a magyar televíziónak közvetítő Vitray Tamás, aki ott, közvetlenül a meccs előtt tudta meg, hogy nem a börtönben ülök, hanem hamarosan kifutok a belgákkal a legfőbb fociszentély, a Wembley Stadion gyepére a Liverpool ellen! Ott a helyszínen egy skót tulajdonban lévő kastélyban voltunk elszállásolva, ahová egyszercsak befutott a belga tv kommentátora és szólt, hogy "Lajos, I Spoken To Thomas", azaz beszéltem Tamással, Vitray-val, s mondtam neki, hogy játszik nálunk egy magyar is majd a döntőben.
Ő kérdezte, hogy ki, aztán amikor erre feleltem, hogy "Lajos Kű", hát igencsak nagy problémával szembesült, hogy miként közvetítsen úgy, hogy ne mondja ki a nevem, mert ez volt a divat, a büntetésük azoknak, akik elhagyták a kommunista banda vezette hazát. Vagy rosszat mondhattak, írhattak rólunk, vagy semmit. Puskásról, Kubaláról is rémhíreket terjesztettek, félrevezették az embereket, de az tény, hogy azok után, hogy én láncra vert rabként voltam idehaza elkönyvelve, a lehető legnagyobb problémával szembesülhetett Vitray és a hazai sportújságíró szakma, hogy egy BL (BEK) döntőről hogyan tudósítsanak úgy hogy ne mondják ki, vagy írják le a nevem...
Ami a meccset illeti: előtte feküdtem a gyúrópadon, amikor a masszőrünk tudatosította bennem, hogy amit én most teszek, hogy a második hivatalos meccsem, az első nemzetközi találkozóm egy Európai kupafinálé lesz a Wembley-ben, az teljesen egyedi, ilyen még nem volt és valószínűleg nem is lesz többet.
Bár nem volt sikeres ez a döntő, hiszen a szinte hazai pályán játszó Liverpool egyetlen találattal legyőzött benneteket, nyilvánvalóvá válhatott számodra, hogy pályafutásod legmagasabb csúcsára értél fel, ami a klubfutballt illeti. Hogy élted meg ez a sikert és magát a meccset?
- Én sajnos csak 70 percet kaptam, mert McDermott belémszállt és nem tudtam tovább játszani. Ekkor még 0-0 volt az állás, de végül a skót legenda, Dalglish gólja döntött. Liverpooli szurkoló volt 75 ezer, a mieink részéről "csak" 25 ezer drukker lehetett ott, így komoly hazai pályát kapott a Liverpool, és nyert, azért nem érdemtelenül, de mi is megérdemeltük volna.
Nem sikerült, sőt, azóta sem tudta ezt megismételni más belga csapat. Aztán volt még élmény a meccs után is: a banketten ismerős arcot látok, nem más, mint Barcs Sándor, egykori MLSZ-elnök, UEFA és FIFA alelnök, a magyar sportirányítás megkerülhetetlen alakja évtizedeken át. Na, ő a díjátadón közreműködött, de mivel a Liverpool díjátadójánál, nem nálunk, a pályán nem futottunk össze.
Nos, én akkor megkértem Sanyi bácsit, hogy segítsen nekem, hogy idős édesanyámat láthassam. Korrekt volt, megígérte és el is intézte, hogy kijöhessen hozzám három hónap múlva, így több, mint egy év után ölelhettem édesanyámat magamhoz. Kértem tőle azt is, hogy én magam is valahogy "körülnézhessek" végre otthon, már egy éve nem láthattam szép hazámat.
Erre ő azt felelte, hogy otthon megváltozott a helyzet, "a kormányprogram felülír mindent", ezért ez nem lesz egyszerű. Nem is volt, még kilenc évig nem léphettem be Magyarország területére... Ez sem volt egyszerű. Ausztria felől érkeztem a határhoz, Hegyeshalomnál 15 km-es sor várakozott a belépésre. Amikor megérkeztem az ellenőrző határőrhöz, szó nélkül elvitte az útlevelem ellenőrzésre.
Amikor visszatért - majdnem elájultam emiatt -, latinul szólt hozzám! "Lajoskám, Sic transit gloria mundi", azaz: így múlik el a világ dicsősége, mondattal adta vissza nekem a passportomat.
Aztán magyarul hozzátette, hogy menjek be Bécsbe a magyar követségre, mert nyilván vannak jó kapcsolataim, ott el tudják intézni. El is intézték, egy Újpesti Dózsa szurkoló volt a fő illetékes, de megoldotta és 3 hónap múlva pezsgővel vártak Budapesten.
Az Aranycsapat benned egyértelműen komoly nyomokat hagyott, olyannyira, hogy létrehoztad és máig vezeted az Aranycsapat alapítványt, amelynek indulásakor még Grosics Gyula volt az egyik fő támogatód, segítőd ebben a küldetésben, de más régi legendák, így Puskás Öcsi bácsi is éltek még az ikonikus csapatból, akik örültek a kezdeményezésnek. Ebből indult ki az a gondolatod és kezdeményezésed is, hogy külön sportversenyeket, bajnokságokat szervezz a Kárpát-medence területén élő magyar fiataloknak. Hogy állnak most ezek a dolgok, főleg a bajnokságok szervezése? Manapság is ezek töltik ki a mindennapjaidat?
- Naná, a Jóisten jóvoltából ez egy "Neverending Story" lesz. Annak idején Grosics Gyulát és Puskás Öcsit kértem fel, hogy legyenek a kezdeményezés fővédnökei, amit örömmel vállaltak. Itt van, nézd meg az általuk aláírt dokumentet ezzel kapcsolatban. A Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság évről-évre egyre szélesebb bázison alapszik, egyre több diák, iskola kapcsolódik a küzdelmekbe.
Eredendően az általános és középiskolások számára indultak a megmérettetések, s természetesen a foci az, ami a tömegeket mozgatja, több, mint 200 csapat volt már kezdetekkor a rajtnál! Aztán jött a kézilabda, asztalitenisz, birkózás és a sakk. Az egyéni sportágak is fontosak, mert ha csak csapatsportágakban gondolkodunk, akkor akadnak olyan országok, ahol az igazgatók nem engedik a részvételt a csapataiknak, így az egyéniekben pedig igen. Ezt is nézni kellett. Szerencsére működnek a dolgok, csinálom, mert ma már tényleg ez elsődlegesen az életem.
Ahogy mondani szokták bizonyos esetekben, voltál te már minden a pályafutásod során, csak "önkéntes tűzoltó nem". Amennyiben mérlegre teszed azt, amit a fehérvár grundok porában a labdát terelgető Kű Lalika elképzelt magának elérhető célként az életében, a fociban, és ami ebből meg is valósult, akkor egyensúlyban van a mérleg, elégedett lehetsz?
- Minden áldott este összeteszem a kezemet és hálát adok a Mindenhatónak azért, ami nekem jutott, amit ez a klottgatyás, kezében zsíroskenyérrel sétálgató és focizó félárva gyerek idáig eljuthatott, hogy körbe járhatta a világot, azt csinálta, amit szeretett! Mindezt jórészt egy olyan rendszerből kitörve, amikor még a madarakat is talán lelőtték, ha át akartak repülni a határon.
Egy ilyen korszakban tudtam ezt elérni, ez óriási volt, nem tudok eléggé hálás lenni ezért a Jóistennek. Ő diktált mindent odafentről. Nem tudtam veszíteni. De hát, ha a Mindenható Isten velünk van, ki lehet ellenünk? Azt gondolom, amivel a Mindenható engem megbízott, azt meg tudtam valósítani, mert általa, az ő kegyelméből "győzelemre voltam és vagyok ítélve!"
(Mátay Balázs)
