Koller Ákos - a szív, a küzdeni akarás és az elszántság bajnoka
Koller Ákos - a szív, a küzdeni akarás és az elszántság bajnoka
Koller Ákos - a szív, a küzdeni akarás és az elszántság bajnoka– Mikor, milyen körülmények között és hol kezdődött a te kapcsolatod a labdarúgással?
- A futballal már gyerekkorom legelején megismerkedtem. Nálunk a családban szinte minden férfi a labdarúgásban tevékenykedett, félprofi vagy profi játékosként. Így mondhatni, anyatejjel szívtam magamba a focit. Szervezett csapatban először 14 éves koromban játszottam. Egy kis erdélyi városban nőttem fel, ahol az utánpótlás-nevelés természetesen nem volt olyan szinten, mint Magyarországon. Tizenhat évesen kerültem át ide, és a Ferencvárosban mutatkoztam be, mint ifjúsági játékos. Öt évet töltöttem a Fradiban, majd 1996-ban a Szombathelyi Haladás színeiben lettem NB I-es labdarúgó.
– Ha már a Fradit említetted: nem mindennapi dolog bekerülni a Ferencvárosba, különösen abba, amely a BL-ben is szerepelt.
- Így van, abban az időben a Fradi különleges csapat volt. Az ificsapatunkból négyen kerültünk fel a felnőtt keretbe: Lisztes Krisztián, Hrutka Jani, Zavadszky és én. Nagyon sikeres korosztály voltunk. Úgy érzem, a kitartásomnak köszönhettem, hogy a felnőttek között bemutatkozhattam.
A pályafutásom során is ez jellemzett leginkább: a szív, a küzdeni akarás és az elszántság.
Ezt talán a szurkolók is érzékelték.
– Hogyan kerültél Fehérvárra? Mi ennek a története?
- 2002–2003-ban Siófokon játszottam, Csank János vezetésével. A klub sajnos nehéz időszakot élt meg, majdnem megszűnt, így 2003 nyarán ingyen engedtek el minket. Csank János akkor Fehérvárra szerződött, és három játékost hozott magával Siófokról, köztük engem is. Így lettem a Videoton játékosa, ahol 2003-tól 2009-ig, hat éven át futballoztam.
– Meghatározó időszak volt ez az életedben.
- Igen, nagyon szép hat év volt, ebből három-négy szezonban csapatkapitányként is szerepelhettem. Teljesen más világ volt, mint a mai klubmodell, de szerettük, mert a miénk volt. Otthonosabb, családiasabb közeg jellemezte, és ez sokat jelentett mindannyiunknak.
– Ez egy igazi küzdős, harcos, lelkes Vidi volt, amely 2006-ban bronzérmet és Magyar Kupa-győzelmet is szerzett.
- Pontosan. Abban az időszakban
Csertői Aurél irányította a csapatot, és nagyon jól megtalálta a hangot velünk. Ha a neveket nézzük, nem játszottak nálunk világsztárok, de a csapatszellem óriási volt. Nem a pénz dominált, hanem a győzni akarás és a sikeréhség,
ez vitt minket előre.
– Joggal mondhatjuk, hogy a 2006-os év pályafutásod csúcspontja volt.
- Igen, kétségtelenül. Nagyon szép emlékeket őrzök arról az időszakról. Fehérvári színekben ez volt a karrierem csúcsa. Abban az évben válogatott is lehettem, sőt, sokáig versenyben voltunk a bajnoki címért. Az utolsó fordulóban legyőztük az Újpestet, ezzel aztán a Debrecen lett a bajnok, nekik kapartuk ki a gesztenyét, de mi is fantasztikus idényt zártunk.
– Ha már a válogatottság szóba került, nem túl sokszor kerültél be a nemzeti csapatba, de részint sérülékeny voltál, részint pedig nem a válogatott szereplések száma, hanem a tény, maga a válogatottság számít leginkább.
- Valóban. Sajnos a pályafutásomat végig kísérték a térdsérülések. Összesen 3–4 évet hagyhattam ki emiatt, így a két válogatottság is komoly siker számomra. Lehetett volna több is, de nem panaszkodom.
– Hogy emlékszel vissza az első válogatott meghívódra?
- Ott kezdeném, hogy gyerekként Erdélyben a ’85-ös UEFA-csapat volt a példaképem. Disztl Laci, Disztl Peti, Csuhay, Csongrádi, ők voltak a hőseim. Hihetetlen érzés volt, amikor húsz évvel később már barátaimnak szólíthattam őket. Szóval, válogatott.
Amikor először meghívót kaptam, és Mexikó ellen pályára léptem Amerikában, remegő lábakkal hallgattam a Himnuszt. Az a Lothar Matthäus-féle időszak volt, és bár Mexikótól kikaptunk 2–0-ra, a második meccsen, Antigua és Barbuda ellen 3–0-ra nyertünk. Szinte mindkét mérkőzést végigjátszottam,
ezek örök élmények maradtak.
– Ha nem jöttek volna a sérülések, mit gondolsz, meddig juthattál volna még?
- Nehéz kérdés. Sokszor kellett a nulláról újrakezdenem. A tehetségem adott volt, bár sosem voltam „labdazsonglőr”, inkább a stabilitás, a szívósság és a harciasság jellemzett. Ebből éltem a pályán.
– Emlékszem, mindig jó ütemérzéked volt, jól fejeltél, keményen küzdöttél, megdolgoztál azért amit elértél, de kétségkívül maradt ebben a pályafutásban még egy kicsi.
- Köszönöm. Nem szeretek azon gondolkodni, mi lett volna, ha... Elégedett vagyok azzal, amit elértem. A Videotonban eltöltött hat év pedig különösen fontos helyet foglal el a szívemben. Ez a fontos.
– Sok párharcot nyertél, de mint szinte minden védőnek, nyilván neked is volt olyan ellenfeled, akivel szemben kifejezetten nehéz volt játszani. Elárulod, ki volt a te mumusod?
- Igen, bár kifejezett mumusom nem akadt. Egyszer a Haladás színeiben játszottunk egy barátságos meccset az Austria Wien ellen, és Ivica Vastić volt az, akit a legnehezebb volt tartani. Igazi klasszis játékosként ismerhettük.
– No, és kikkel volt a legjobb együtt játszani, egy csapatban?
- Ha jobban belegondolok,
a pályán Kuttor Attilával értettük meg egymást a legjobban. Szinte beszélni sem kellett, elég volt egy pillantás, Dvéri Zsolt pedig nemcsak csapattársam, de nagyon jó barátom és az utazások során szobatársam is volt a hat év alatt.
Őket tudom így hirtelen kiemelni.
– Ma van még bármilyen kapcsolatod a futballal?
- Őszintén? Nagyon kevés. Néha-néha megnézek 15–20 percet egy meccsből, de valahogy már nem vonz annyira. Maga a játék hiányzik, de a futballt körülvevő miliő már kevésbé. Kispályán, gálákon, öregfiúk-meccseken azért még szoktam játszani, de profi szinten már nem hiányzik.
– Nem volt kísértés, hogy visszatérj edzőként, vagy más szerepben? Például a volt jó barát és játszótárs, Kuttor Attila, aki most is NB I-es csapat trénere, nem próbált még csábítani, hogy dolgozz vele?
- Nem igazán. Tudom magamról, hogy edzőnek nem lennék alkalmas. Nehezen alkalmazkodom, nem vagyok megalkuvó típus, márpedig egy klubnál ez elengedhetetlen. A civil életben, az üzleti világban megtaláltam a helyem, jól érzem magam, és nem hiányzik a futball körüli közeg.
– A családban az utódok között akad valaki, vagy akár több valaki, aki tovább viheti a sportos-focis vonalat?
- Mindkét fiam kipróbálta magát a fociban. A kisebbik még amatőr szinten most is játszik, de mindketten inkább a tanulást választották. A nagyobbik jogászként dolgozik, a kisebbik pedig egyetemista, és jelenleg Budapesten futballozik a BLSZ másodosztályában.
– Ha összességében mérleget vonunk, egy elégedett Koller Ákos áll most velem szemben?
- Igen, őszintén mondhatom, hogy elégedett vagyok. Persze, mindig vannak célok és apró hiányérzetek, akár a pályán, akár az üzleti életben, de amit a tehetségem és a sors megengedett, azt elértem. Ezért pedig hálás vagyok.
