Virincsik Anasztázia: Az élvonalbeli edzősködés nem a nőknek való!
Virincsik Anasztázia: Az élvonalbeli edzősködés nem a nőknek való!
Virincsik Anasztázia: Az élvonalbeli edzősködés nem a nőknek való!Sikeres, jó csapatban játszottál Debrecenben, válogatott voltál, mégis Fehérvárra igazoltál. Mi volt az oka ennek a döntésnek?
- Ez így van, sikeres csapatunk volt Debrecenben, de én ide igazoltam, aminek alapvetően egy magánéletbeli ok állt a háttérben, illetve az akkori fehérvári vezetők egy számomra szimpatikus, jó koncepciót, jövőképet vázoltak fel nekem, olyan játékostársakkal, mint Németh Helga, Mátyás Auguszta vagy éppen Vas Annamária, akik ugyancsak motiváló tényezők voltak.
Nagyon sokan azt gondolták, s hiszik ma is, hogy te Debrecenben lettél ismert játékos, holott ez jóval korábbra datálható és más csapatokhoz köthető. Hol, mikor, minek, kinek a hatására kezdtél el kézilabdázni?
- Kiskunhalason születtem, ott éltem középiskolás koromig, s ott is kezdtem el kézizni hetedik osztályos koromban az általános iskolában, ahol testnevelőm, Móró Ferencné javasolta, hogy menjek le egy kézilabda edzésre. Ekkor már két éve atletizáltam, s azt hiszem a tanárnő látta bennem azokat az adottságokat, képességeket, amelyek leginkább a kézilabdában voltak kamatoztathatók. El is mentem kézizni, ahol először kapus lettem, de talán egy hét telt el, amikor kipróbáltam magam a mezőnyben is, ami jó döntésnek bizonyult, ugyanis nem sokkal később már úttörő olimpiákon iskolai kupákon, bajnokságokon meglehetősen eredményes tudtam lenni. Ekkor már látszottak azok a képességeim, amelyek sokkal többre taksáltak és ösztönöztek. Itt említeném, hogy nekem a családi hátterem nem volt éppen ideális, csonka családban nőttem fel, két testvéremmel egyedül nevelt minket édesanyám, igen szűkös anyagi lehetőségek között, így nekem a sport, a kézilabda amolyan kitörési pont volt abban az életszakaszomban.
Ez a kitörés meglehetősen jól sikerült. Szegeden is jó csapatban játszhattál, Debrecenben nemzetközi és hazai sikerek is jöttek, miként aztán itt Fehérváron sem kerültek el a szép eredmények, annak ellenére sem, hogy a bajnokságban "csak" 4. helyeket tudtatok szerezni, a Magyar Kupában pedig a döntő volt a plafon. Az EHF-kupa megnyerésekor már nem voltál aktív, bár a klubnál tevékenykedtél akkor is. Összességében a fehérvári időszakodat játékosként mennyire értékeled sikeresnek?
- Én az egész pályafutásomat, így a fehérvári szakaszt is sikeresnek értékelem, nem gondolkoztam és most sem gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha, mit csináltam volna másképp, mivel
úgy vélekedem, hogy a tehetség egy adottság, vagy megvan, vagy nincs, hogy ott maradj a pályán és annak közelében. Nekem ez adott volt, amiért szerencsés vagyok.
A szerencsefaktorok kellenek, és nekem a magánéletbeli, a családi hátterem, maga a természetem, a fő tulajdonságom, hogy nem tudok veszíteni, állandóan harcolok, saját magammal és a világgal is, amellett, hogy mára már lehiggadtam, tehát ezek a szerencsefaktorok mindig jókor találtak meg. Akkor is amikor a középiskola után felvettek a Juhász Gyula tanárképző főiskolára, biológia-testnevelés szakra, mert éppen jött a lehetőség, hogy az NB I-ben játszhatok és én a sportra szavaztam, mert az élvonalbeli sport mellett nem tudtam volna a tanulásra is koncentrálni, illetve az edzőim sem nézték volna jó szemmel, ha nem a sport van a középpontban. Szerencsém volt és jó döntés, hogy a Debrecen hívására sem mentem el azonnal, csak a második invitálást fogadtam el. Minden ilyen döntésben volt valami belső indíttatás és szerencsefaktor is.
Említetted, hogy szinte veled együtt kerültek Fehérvárra olyan kiválóságok, mint Mátyás Auguszta és Németh "Heli" Helga. Amennyiben mérlegre teszed a korábbi társakat, kik voltak, akikkel a legjobban megértetted magad a pályán, akikkel a legjobb volt együtt játszani?
- Nem irányítóként játszottam 21 éves koromig, de aztán
az akkori szegedi irányító állapotos lett, én pedig kapóra jöttem az edzőmnek, aki látta, hogy vállalkozó szellemű vagyok, jól mennek az átlövések, olyan játékos, aki "tudja, merre van a kapu", kipróbált irányító-átlövőként, ami bevált, bár szinte mindent ellövöldöztem, aminek a többiek nem mindig örültek, de komoly barátságok és jó játékkapcsolatok születtek.
Olyanokkal játszottam már Szegeden, mint Szabó Melinda, Hang Györgyi vagy Utasi Ágota, Debrecenben pedig László Krisztával, Szamozvanovával értettük meg egymást nagyon jól és vagyunk a mai napig jó barátságban. Mi voltunk anno a hiányzó három puzzle-darab a DVSC-nél, amely már előttünk is játszott kupadöntőket, de nyerni nem tudott, a mi érkezésünk után változott ez meg. De említhetném a Katkó Andit, akivel jól kiegészítettük egymást, ő más habitusú irányító volt, mint én, Köstner Vilmos jól tudott minket forgatni a poszton. Fehérváron pedig a már említett Németh Helga, Mátyás Auguszta, Vas Annamária trió volt az, akikkel a legjobban megértettük egymást a pályán és azon kívül is. Mellettük Vincze Zsuzsit is említhetném, aki bár nem volt válogatott, de jól megértettük egymást és máig jóban vagyunk, mert hasonló korosztályt visz, mint én, gyakran találkozunk, sőt, tavaly nyaralni is együtt voltunk.
Ha már említetted Köstner Vilmost, akivel én magam is dolgoztam két klubnál, s tudom, hogy ő a keményebb edzők közé tartozik, Komáromi Ákos pedig kevésbé volt hangos szavú, kérlek áruld el - nem a Vilire kihegyezve természetesen -, hogy ki volt az az edző, akivel a legjobb volt a munkakapcsolatod?
- Igen, a Vili kicsit hangosabb volt, de ne hidd, hogy a Komáromi Ákos nem tudta felemelni a hangját, ha úgy érezte, hogy szükséges. Itt kiemelném, hogy egy jó edzőnek van egy kiállása, meg kell tudnia szólalni, ha kell, szigorúnak is kell lennie, kiabálni, leszidni a játékosokat, ha rászolgáltak, ha már Vili, akkor ő mindig akkor emelte fel a hangját, ha arra valóban szükség volt, de tudott dicsérni is, s ezek a tulajdonságok szinte minden edzőben benne vannak. Köstner Vili mellett Farkas "Cinga" József állt még közel a szívemhez edzőként, illetve Zsiga Gyula tudott még sok újat mutatni nekem, nekünk. Ehhez persze én is kellettem, nyitott voltam az újra, amit ő hozott a csapathoz. Volt női edzőnk, amikor éppen Fehérvárra érkeztem, Berzsenyi Mária, akinek furcsa volt a stílusa, s
bár én magam is edző vagyok és nő, kipróbáltam magam az NB I. B-ben is, de azt kell mondjam, hogy az edzősködés magasabb szinten, élvonalbeli szinten nem a nőknek való!
Ez egy férfias szakma, a nők - ezt játékos szemmel mondom - mindig jobban odafigyelnek egy férfire, jobban elfogadják, bár sokan azt gondolják, hogy egy női tréner demokratikusabb, empatikusabb, de nem, a női sportoló sokkal jobban hallgat egy férfire.
Apropó, férfi edző! Az elmúlt években meglehetősen visszafogottan szereplő fehérvári csapatnak éppen most lett női edzője, Suzana Lazovic, aki viszont kemény, határozott trénernek tűnik. Mire lehet jó vele ez az Alba FKC?
- Én nem mondanám, hogy eredménytelen volna a mostani csapat, nem tudom ugyan, de azt gondolom, hogy mások a célok ma, mint voltak a mi időnkben. Anyagiakban, játékosállományt tekintve más kávéház ez, például nincs már annyi légiós, mint korábban, viszont a klub jobban támaszkodik a saját nevelésű lányokra, ami teljesen pozitív. Van köztük olyan is, aki korábban az én tanítványom volt, gyakran elbeszélgetek velük, járok is ki néha megnézni őket meccsen, edzésen. Lazovicsot nem ismerem nagyon, bár nemrégiben meccseltem ellene, amikor ő volt a kínai ifik edzője, de ilyenkor nem az ellenfél trénerét figyelem. Azt hallottam én is, hogy határozott, rendet tart az öltözőben és a pályán. Egy biztos, én mindig szurkolok a Fehérvárnak, s bár a mi annak idején elért 4. helyünknél azóta sincs jobb eredmény, nem bánnám, ha ez sem sokáig maradna így. Most inkább a stabil középmezőny a cél, ahogy én látom, gondolom, nem az élmezőny, de ettől még ez nem egy rossz csapat, főleg, hogy egyre több a fiatal. Ezt nagyon támogatom, hiszen én is a megfelelő korosztályokat végig járva kerültem a felnőttekhez, ez a dolgok rendje.
Ami a családot illeti: van egy ügyes atléta fiad és egy atléta edző férjed. Úgy tudom, a srácotok nem tehetségtelen az atlétika pályán, fut, ért is már el eredményeket, főleg váltóban, szóval van benne lehetőség, elhivatottság az apukája szerint is. Te hogy látod az ő jövőjét?
- Szerettem volna, ha egy labdajátékot legalább kipróbál, mert jó hozzá az alkata, a felépítése, amiben abszolút rám hasonlít, mint ahogy a természete is "tiszta anyja", éppen olyan makacs, öntörvényű, mint én voltam, vagyok. A COVID időszak alatt még néhány éve próbáltunk a labdás dolgokat, de neki ez jön be, a futás, az atlétika. Már egészen kicsi korában vittük Arakocskára, ezt kedveli. Most kicsit hullámvölgyben van, mivel hirtelen sokat nőt, vannak térdfájdalmai, egyéb nyűgei, dilemmái, hogy akarja, nem akarja ezt, de például kosárlabdához jó alkata van, el tudnám ott képzelni őt, ő azonban csak az atlétikát akarja. Néha jön neki, hogy 400 gátas lenne, én viszont úgy látom, hogy hosszú távokon lenen eredményesebb, majd meglátjuk, mindenesetre apa nem akar beleszólni. Annak örülök, hogy sportol, mindazonáltal azt gondolom, hogy ő majd a tanulásban fog kiteljesedni, mert nagyon jó feje van, okos, jól tanul, s vannak is elképzelései, hogy merre szeretne majd továbbmenni.
Fehérvár mennyire vált az otthonoddá? Mennyire volt jó döntés annak idején idejönni?
- Maximálisan! Nem vagyok eleve az a vándormadár típus, de az is tény, hogy
amikor én aktív voltam, nem volt divat évről évre csapatot váltani. Ma kicsit másképp van. Előfordul, hogy amikor leigazolunk egy ifista kislányt és megnézzük az adatbankját, akkor derül ki, hogy már volt 6-7 csapata 14-15 évesen! A klubhoz való kötődés, lojalitás nálunk még evidens volt, ami mostanra jelentősen megváltozott.
Szóval esetemben a kezdetektől a befejezésig volt összesen 4 klubom, még ifjoncként igazoltam Kiskunhalasról Szegedre, onnan Debrecenbe, végül pedig Fehérváron kötöttem ki. Úgy gondolom, hogy jó döntés volt ide igazolni és itt is maradni. A gyökereimet azért nem tagadom meg, gyakran hazalátogatok szülővárosomba, Kiskunhalasra. Mivel igen régóta csak nagyvárosokban élek, kicsit furcsa, amikor hazamegyek és igazából alig ismerek már ott valakit, ahogy engem is kevesebben. Már megszoktam és jobban is szeretem a nagyvárosi pörgést, akárhogy is számolom, már 26 éve itt vagyok, ez nem kis idő.
Reméljük, még sokáig leszel is. Mint ahogy abban is bízhatunk, hogy ahol most itt ülünk, az MKSZ agárdi strandkézilabda központjában, sokáig tevékenykedsz majd, párhuzamosan a gárdonyi munkáddal, illetve azt is örömmel fedeztem fel, hogy írsz a kézilabdáról klubod oldalán. Most hogy érzed magad a bőrödben ebben a létesítményben, illetve a gárdonyi-pázmándi klubodban?
- Ez a létesítmény, pontosabban az építmények júniusban kerültek átadásra, a három pálya már korábban is adott volt, használtuk is őket. A 2000-es évek elejétől indult meg igazán a strandkézi szekere felfelé. Én és Warvasovszky Donát voltunk Fehérvárról az arcai éveken át ennek szakágnak, komoly részesei voltunk tehát a strandkézi hazai történelmének. Én jónak tartom, hogy ezzel a változattal ki tudjuk egészíteni az alapjátékot, hiszen ez más képességeket is igénybe vesz és fejleszt, mint a teremkézi, ennek ellenére nem minden edző támogatja és kedveli. Hat évvel ezelőtt jöttem át Gárdonyba, mert szerettem volna kipróbálni magam csak edzőként, előtte éppen két évtizedet töltöttem el Fehérváron, ebből csaknem másfelet technikai vezetőként és a serdülők edzőjeként. Bíró Tamás, aki a Gárdony-Pázmánd társelnöke, illetve ennek az új létesítménynek a megálmodója, már csalogatott korábban is ide, s mivel Fehérvárhoz közel van, a gyerekem már nem igényelt folyamatos felügyeletet otthon, úgy döntöttem, belevágok ebbe a projektbe, hogy picit a saját utamat az edzői pálya felé tolom. A tanulást sem hanyagoltam közben, most fejeztem be a Testnevelési Egyetemen a szakedzői képzést, amit Fehérvárról a kosarasoknál jól ismert Peresztegi-Nagy Ákossal együtt csináltam végig. Ez nem volt egyszerű ebben a korban, hiszen olyan dolgokat kellett tanulnunk, amiket már régóta a gyakorlatban is csináltunk, hiszen mindketten edzősködtünk. Hasznosnak tartom az erőnléti edzői végzettségem és a kommunikációst is. Ez igazából tavaly jött, mert zavart, hogy nem volt megfelelő a klubkommunikáció a már meglévő felületeken, a Facebookon, Instagramon és a honlapon. Ekkor jeleztem Bíró Tamásnak, hogy használjuk már ki, hogy nekem van egy Kodolányis kommunikációs végzettségem is, amit amúgy nem használok semmire. Így aztán elkezdtem írni a klubbal kapcsolatos információkat a felületeinken, természetesen azok után, hogy láttam, milyen kommunikációt folytatnak más klubok és a szövetség. Most, hogy kiszálltam az iskolapadból, még több időm, energiám van erre a területre is figyelni, aminek látom is a hasznát, mert amióta frissek az infók, fent vannak a meccsidőpontok, beharangozó írások a felületeinken, azóta több néző jár ki a meccseinkre. Nekem hasznos volt a felnőtteknél eltöltött három és fél év is edzőként, kipróbálhattam ezt is, de most úgy gondolom, hogy utánpótlás trénerként sokkal hatékonyabb vagyok, az az én világom.
Mondhatjuk összegzésképpen, hogy Virincsik Anasztázia most egy elégedett hölgy, aki jól érzi magát a bőrében?
- Jól érzem én magam a bőrömben, csak a tükörbe ne kelljen bele nézni! Jó, a viccet félre téve,
én soha nem vagyok elégedett. Ha valami úgy is tűnik, hogy rendben van, ha valami jól megy, akkor is keresek valamit, amin lehetne javítani, annak ellenére, hogy azért a maximalizmusomból az elmúlt években igyekeztem alaposan visszavenni.
Nyilván, amikor a gyerekekkel dolgozom, nem várhatom el egy 12 évestől, hogy azt meg tudja csinálni, amit én tudtam felnőttként. Egyébként elégedett vagyok, jól érzem magam a klubon belül, persze itt is vannak problémák időnként, mint mindenhol, minden munkahelyen. Valószínű, hogy én már nem fogok nagyon váltogatni csapatokat vagy klubokat, bár nem titkolt szándékom, hogy talán még visszatérjek a fehérvári klubhoz, hiszen egy első osztályú klubban dolgozni, első vonalban játszó gyerekeket edzeni mégiscsak más. Más a környezet, míg itt főleg amatőrök vagyunk, ami először nekem, a maximalista, profi szemléletemmel nagyon nehéz volt, de az élet ilyen, ezt adta, én pedig próbálok vele azonosulni, hogy ne akarjam azt, hogy mindenki profi legyen. Az vezérel, hogy a gyerekeknek átadjam a koruknak megfelelő képzést, nagy öröm, amikor látok valamit, amit jól megcsinálnak edzésen, de az is örömmel tölt el, amikor volt játékosaim felhívnak vagy találkozunk, és megköszönik a velük való foglalkozást, amit tőlem tanultak. Ezek nagyon jól esnek a lelkemnek, hogy csak megérte ezt csinálni, ezt választani anno.
