Burcsa Győző - jó döntések, jó foci Kaposvártól Fehérváron és Győrön át Auxerre-ig
Burcsa Győző - jó döntések, jó foci Kaposvártól Fehérváron és Győrön át Auxerre-ig
Burcsa Győző - jó döntések, jó foci Kaposvártól Fehérváron és Győrön át Auxerre-ig- Pályafutásod mintaszerűre sikeredett, hiszen sokgyermekes kaposvári családból indulva a Vidin és a Rába ETO-n keresztül a francia élvonalig jutottál, számos szép sikert elérve csapataiddal. Milyen volt a kezdet? Otthon, iskolában, hol fertőződtél meg a foci szeretetével?
- Hatgyermekes kaposvári családban nőttem fel. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett hívni a szomszédból srácokat, ha focizni akartunk, a testvéreimmel bármikor tudtunk játszani kettő a kettő ellen. Ez azonban nem teljesen igaz, mert olyan is kellett közénk, akinek volt labdája. Nekünk sajnos nem tellett erre, egyszerű munkáscsaládból származom, a szüleim nem tehették meg, hogy labdát vegyenek. Szerencsére volt olyan srác az udvarban, akinek volt labdája, tudott is focizni, így három a három vagy négy a négy ellen játszottunk rendszeresen.
Igazolt játékos a Kaposvári Vasasban lettem, az ő színeikben mutatkoztam be már ifjonc koromban az NB III-as felnőtt csapatban, amelyben sikerült a játékommal felhívnom magamra a város első számú klubja, a Rákóczi illetékeseinek figyelmét, akik leigazoltak az akkor NB II-es csapatba. Az első évben megnyertük az NB II-es bajnokságot, ám akkor hozták be az NB I/B osztályt, így nem jutottunk fel az első vonalba, ehhez meg kellett nyernünk - és meg is nyertük a következő idényben - az NB I/B-t is, aminek köszönhetően a harmadik rákóczis szezonomban bemutatkozhattam az első osztályban. Nem is rosszul, ugyanis
a helyeik által az "évszázad mérkőzésének" tartott első NB I-es találkozón, az én két gólommal vertük 2-0-ra a Vasast! Az egész évad remekül sikerült, 12 gólt rúgtam újoncként az élvonalban. Ez nekem azt mutatta, hogy ha újoncként képes vagyok 12 gólt szerezni az NB I-ben egy kis csapatban, akkor ez saját magammal szemben már minimális elvárás lesz a jövőben, bárhol is szerepeljek. Ennek megfelelően nem sokat gondolkodtam, amikor a Videoton megkeresett.
1976 nyarán Fehérvárra igazoltam.
- Én Hartyáni Gábortól úgy hallottam, hogy először őt akarták rád elcserélni, de végül ő nem akart már idősödő játékosként Kaposvárra menni, a MÁV Előréhez igazolt, érted pedig adott más játékosokat a Vidi, hogy az üzlet létrejöhessen.
- Végül úgy tudott megegyezni a Rákóczival Dérfalvi Imre szakosztályvezető és Horváth Lajos technikai vezető, hogy három játékost adtak értem cserébe, legalábbis én így tudom. 1976. július 1-jén lettem a Videoton labdarúgója, csakhogy előtte egy nappal, június 30-án be kellett vonulnom katonai szolgálatra, így az első nyolc hónapot - már a Vidi játékosaként - Nagykanizsán töltöttem a honvédség kötelékében. Akkor csak magánszorgalomból tudtam edzeni, futottam az alakuló tér körül és gimnasztikáztam, megtettem mindent, hogy februárra, mire leszerelek, megfelelő állapotban legyek, mert jövök a Vidihez, ahol Karsai, Kovács József, Nagy II, Nagy III, Burka, tehát egy csomó jó játékos volt. Nem fordult meg a fejemben, hogy én majd nem fogok esetleg játszani, mert nyilván láttak bennem fantáziát, azért igazoltak le. Amikor a leszerelésemet követően először léptem pályára, az első hazai mérkőzésen, a Budapesti Honvéd ellen az első két gólt én szereztem. Meg is fogalmazódott bennem akkor, hogyha bárhova elmegyek, az első meccsemen két gólt kell rúgnom, hiszen, ha Kaposváron így kezdtem az NB I-ben, a Vidiben szintén, akkor ezt tartanom kell. Jól kezdődött tehát a fehérvári kaland, de nem jól folytatódott, ugyanis már a második félidőben le kellett cserélnie engem ezen a mérkőzésen a Kovács Feri bácsinak, mert megsérültem, végül ez a találkozó 3-3-ra végződött.
- Ezt a témát nagyon jó, hogy felhoztad, mert én akárhogy is erőltetem magam, nem emlékszem, hogy akár egyetlen meccset is kihagytál volna az NB I-es pályafutásod alatt bármiféle okból kifolyólag.
- Nagyon jól emlékszel, mert nem volt ilyen! Számomra is meglepetés volt, hogy megsérültem. Később, a pályafutásom befejezése után, amikor a statisztikákat átnéztem, akkor döbbentem rá, hogy én gyakorlatilag a szezononkénti 30 bajnokiból 30 alkalommal játszottam, tehát számomra nem volt pihenő.
- Nem kerüljük meg természetesen a Vidi kapcsán az UEFA-kupa-döntős szezont sem. Ezt is beleszámítva, összességében véve hogy gondolod, neked melyik volt a legjobb meccsed Fehérváron?
- Már korábban is említettem, nekem a Manchester United elleni párharc megnyerése, a továbbjutás volt a legnagyobb élmény, a legnagyobb teljesítmény a Videoton részéről, és ha visszagondolunk, amikor a nagy menetelés előtt, 1984 nyarán Győrből visszatértem a klubhoz, akkor előbb megnyertük az Intertotó Kupában a csoportunkat, majd elmentünk egy spanyol túrára, ahol már mutatkoztak annak jelei, hogy mi jól megértjük egymást, jól muzsikálunk csapatként. A fizikai állapotunk kiváló volt, megnyertünk egy rangos, zaragozai tornát, s úgy jöttünk haza, hogy szereztünk egy komoly nemzetközi tapasztalatot. Azt gondolom, ennek is köszönhetjük, hogy így tudtunk szerepelni aztán az UEFA-kupában. A másik, ami sokat számított, hogy abban az időben, illetve már évekkel korábban Csiszár Guszti bácsinak és Németh Lajosnak köszönhetően olyan tehetségek kerültek már gyerekkorban, legkésőbb 14-15 évesen a Vidihez az ország különböző pontjairól, akik meghatározói lettek később a csapatnak. Ebben az UEFA-döntős csapatban ott voltak a Disztl-testvérek, Csongrádi, Májer, s melléjük jöttek néhányan a helyi születésűek közül, mint pl. a Végh Tibi. Volt tehát komoly helyi mag, helyi erő. Ehhez jöttünk mi, "külsősök", én, majd a Szabó Józsi. Úgy gondolom, hogy ezt a miliőt tovább tudtuk erősíteni, hiszen ketten rúgtunk átlagban 30 gólt évente. Ez a kupamenetelés szezonjára is vonatkozott, igaz, ekkor a befejezések inkább a Józsinak mentek kiválóan, én az előkészítésekből vettem ki jobban a részem, illetve ekkor már a higgadtságom, rutinom is talán sokat segíthetett.
Összességében egy nagyon sikeres egyveleg volt a '85-ös sikercsapat, amihez még hozzá jött a Feri bácsinak a határozott, kemény edzésmódszere és a jó meglátásai, aprólékos munkája, amikor az ellenfeleket föltérképezte. Olyan szerencsés találkozás volt ez akkor, ami velünk történt, ami utólag értékelve is minden akkori játékosnak olyan élményt adott, amit máshol nem tudott megszerezni.
Nagyjából így lehetne összefoglalni annak a csapatnak a sikerét.
- A jó döntéseid végig kísérték a pályád, nem csak akkor, amikor visszajöttél a Vidihez 1984-ben, már előtte, majd utána is. 1981-ben elmentél Győrbe, nyertetek két bajnoki aranyat és egy ezüstöt, majd a Vidivel a bajnoki bronz és UEFA-kupa ezüst, s amikor kimentél légiósnak Franciországba, ott is elérted, amit el lehetett érni az Auxerre-el akkoriban. Nézzük először a győri időszakot.
- A győri éveimről csak pozitívan tudok nyilatkozni, szenzációs három szezont töltöttem el a Rába ETO-nál. Ahogy szokták mondani, hogy eljövök Kaposvárról, hülye vagyok, hogy eljövök a Viditől és a majdnem kieső ETO-hoz igazolok, hülye vagyok, majd amikor onnan ilyen sikerek után visszajövök a Vidibe, megint csak hülye vagyok... Én azt szoktam mondani, hogy az életben minden utólag derül ki, hogy jól vagy rosszul döntöttünk-e. Ezek a döntések számomra akkor is egyértelműek voltak, hogy lépni kell, mert amikor az ember úgy érzi, hogy valami már nem megy annyira jól, mint addig, amikor nem tud az ember úgy megújulni, vagy olyat adni, amit szeretne magából kiadni, akkor változtatni kell, és én ezeket mindig éreztem. Tulajdonképpen én a győri évek alatt tapasztaltam meg, hogy lehet örömfutballt csinálni, lehet rúgni hat, nyolc, kilenc gólokat, tele a stadion, igazi foci láz van. Amikor bő két órával a kezdés előtt kisétáltam a stadionba, már mentek mellettem a szurkolók az utcán, hömpölygött a tömeg a stadion felé. Ezt, vagy hasonlót sikerült átélni Kaposváron az NB I-be jutással, Győrben a bajnoki címekkel és a Vidinél is, az UEFA-kupa meneteléssel. A magyar pályafutásom tekintetében többet nem is mondhatok, mert a Vidi után már külföldön játszottam, de én csak jó dolgokra tudok visszaemlékezni.
- Ha már a jó váltásokról esett szó, meg kell említenem, hogy azok a korábbi játékostársaid, akikkel én beszéltem eddig, szinte mind azt mondták, hogy te voltál a legprofibb, legtudatosabban gondolkodó és cselekvő labdarúgó, akinek az oldalán játszottak. Nyilván volt erre alapjuk.
- Kezdeném Kaposvárral. Amikor az első NB I-es idényemben tudtam 12 gólt lőni, akkor megfogalmazódott bennem, hogy "Győző, ha keresnek, akkor lépni kell."
Van egy mondat a háttérben, ami mindig fölcsengett egész pályafutásom alatt. Anno a Kaposvárnak volt egy nagyszerű játékosa, Nagy Lajosnak hívták. Ő akkor már idős, pályája végén járó labdarúgó volt, amikor én fiatal, s ő minden héten elmondta, hogy "De hülye voltam, amikor nem mentem el, amikor hívtak..." Ez a mondat nagyon megragadt bennem, és az első alkalommal, amikor a Videoton hívott, nem hezitáltam, mint ahogy később sem, ha úgy éreztem, eljött a váltás ideje.
A következő váltásomnak is megvolt az oka: tudtam, hogy megy az idő, 27 éves vagyok és a Vidivel még mindig nem nyertem semmit. Rendszerint ott voltunk ősszel a bajnoki tabella élén, aztán végül negyedikek lettünk. Nem egyszer, több éven keresztül. Úgy gondoltam, valami plusz hiányzik, nem létezik, hogy mindig lemaradunk a dobogótól, a bajnoki címről. Ráadásul akkor volt az a rendszer, hogyha kötök egy évre szerződést a csapattal, akkor automatikusan életbe lépett még egy, ha akartam maradni ott, ha nem. Tehát, ha lejárt a szerződés, de nem akartál maradni, akkor életbe lépett a plusz 1 év, ha ezt viszont nem fogadtad el, akkor ki kellett hagyni egy évet. Én erre is el voltam szánva, de aztán - talán könnyített a helyzeten, hogy válogatott voltam - egy másik, később szintén válogatott kapussal, a Nyíregyházáról Újpestre igyekvő Szendrei Józseffel együtt októberben az MLSZ engem átigazolt Győrbe, a Józsit pedig a lila-fehérekhez, tehát nem kellett kivárnom, kihagynom az egész szezont. Győrben aztán úgy éreztem, hogy ez a három év csúcs volt, s 30 évesen szerettem volna külföldre menni. Mondták is sokan, hogy bezzeg a Burcsa szerencsés volt, mert ki tudott menni külföldre! Igen, jól játszott, gólokat rúgott, gólpasszokat adott, csakhogy ez mind nem lett volna elég ahhoz, hogy légiósnak állhasson. Az akkori hazai szabályok szerint kellett a betöltött 30. életév, bizonyos számú válogatottság, OTSH-engedély, MLSZ-engedély, klubengedély, és - nem utolsó sorban - külföldi munkavállalási engedély, amit csak ezek megléte esetén kaphattam meg. Én akkor úgy jöttem vissza a Videotonhoz, hogy azt kértem a a vezetőktől. a szezon végével engedjenek el külföldre. Azt mondták, ennek nincs akadálya, ezért jöttem ide vissza. A többi már történelem, korona a pályafutásomon, az UEFA-kupa menetelés. Végül aztán gond nélkül ki tudtam szerződni Franciaországba.
- Nem is akármilyen csapathoz és társak közé kerültél, hiszen az Auxerre akkoriban élcsapatnak számított, nemzetközi porondon is gyakran szerepelt a legendás tréner, a csapatot több, mint 4 évtizeden át 900 (!!!) irányító Guy Roux vezetésével. Olyan futballistákkal játszottál ott együtt, mint a legendává vált Éric Cantona, a kapus Bruno Martini vagy Baslie Boli. Mit adott neked ez a profiskodás? Amit vártál, vagy netán annál is többet?
- Nekem könnyű dolgom volt, mert itthon is ugyanúgy éltem, mint ott, Franciaországban, így a mindennapi életemben nem volt változás. A sporthoz köthető körülmények viszont nyugodtabbak, profibbak voltak, mint amihez itthon hozzászokhattam. Egy példa: ha itthon meccsen ráléptek a lábamra, a körmömre, három hétig fájt, ott viszont amikor ugyanez megtörtént, rögtön kezelték, kaptam egy kenőcsöt és ment minden tovább, fájdalom nélkül. Elsőre mondtam is magamnak: nem létezik, hogy ilyen van! Aztán itthon régen még a vízzel is spórolni kellett, nem lehetett inni félidőben, miközben Auxerre-ben az edző tréning közben megállította a stoppert, hogy ivószünet van, hidratálás! Olyan kis apró dolgok, amik ma már mindenütt természetesek, akkoriban még nem voltak azok. Az ellenfél iránti tisztelet is nagymértékű volt kint. Ha jött egy jó csapat jó edzővel és játékosokkal, akkor ezt elismertük. Én nagyon sok mindent tanultam a francia éveim alatt. Egy érzékletes példa a tiszteletre: amikor szembe jön egy férfi a másikkal kint, akkor úgy köszönnek egymásnak, hogy Bonjour Monsieur (fonetikusan: bonzsúr mössziő), nem Bonjour igazgató úr vagy utcaseprő úr, hanem csak úr, mindenki úr, rangtól, beosztástól függetlenül. Ez nekem sokat adott, hogy minden embernek megvan a maga értéke.
- A légióskodást befejezve 1990-ben másodszor is visszatértél a Vidihez, akkor már vezetőedzőként. Milyen volt ez az időszak számodra?
- Én teljes odaadással és lelkesedéssel álltam bele ebbe a munkába. Edzőként egy dolgot tudtam, amikor elkezdtem a Vidnél a tevékenységemet: aki nem tud futni, s nem tudja alárendelni magát a csapat érdekeinek, az nálam nem fog játszani. Ennek megfelelően kerestem azokat a fiúkat, akik nyerő típusúak. Hányszor hallottam akkoriban, hogy "Mit akarsz te a Kuttorral?" Azzal, aki nem sokkal később már válogatott lett, csupaszív, remek futballista, majd remek edző. Aztán kaptam a Molnár Zsolt miatt is, de nekem csak az számított, hogy ezek a srácok nyerő típusú, harcos, mindig küzdő játékosok, akikkel lehetett győzni. Mert aki sétálgat a pályán, azzal már akkor nem lehetett sokra menni. Én nyilván láttam egyféleképpen, a magam szemszögéből a futballt, ami erről szólt, hogy nyerő típusú játékosokkal akartam eredményt elérni. Az, hogy a fülén meg tudja állítani a labdát, az nem érdekel, csak az, hogy mindent megtesz-e a csapatért és betartja-e azt, amit én kérek tőle. Ha ezeket megoldotta, egy játékos, én elégedett voltam vele. Egyébként az a játékos, aki olyan feladatot kap, amit meg tud csinálni, annak a belső kohéziós ereje sokkal nagyobb lesz, mert nem reszket, hogy mi lesz, ha elrontja.
Érdekes és tanulságos a Sallói Pista esete, aki már fiatalon szenzációs játékos volt, egyet nem tudott: gólt lőni. Soha nem bántottam, de egyszer, egyik edzésen mondtam neki, hogy Pista, ha kint maradsz velem tréning után, én megtanítalak gól lőni. Kint maradt. Az elején adtam neki egyszerű feladatot, hogy kilép, passzol, majd dönt. Mert a döntés képessége a lényeg, hogy kulcspillanatban merjen dönteni! Elmagyaráztam neki, ha messze van a kapus, csináljon lövőcselt, húzza el jobbra vagy balra és passzolja be az üres kapuba. Legyen automatikus minden, hogy abban a pillanatban ismerd fel a helyzetet, hogy mit kell csinálni és csináld is meg. Aztán egyre többet lőtt, egyre többet vállalkozott már meccseken is, három-négy hónap után elkapta a fonalat és ontotta a gólokat.
Ennyin múlik egy játékos, egy edző és egy csapat sikere. Én mindig a magam útját jártam, ebben is, ha úgy éreztem, hogy nincs meg a kellő bizalom, összhang, akkor léptem tovább. A Vidinél lejárt a szerződésem, mondtam az illetékes vezetőnek, hogy hosszabbítani kellene, s hogy szükséges lenne megerősíteni a csapatot is egy picit, hogy előre tudjunk lépni. Erre azt a választ kaptam, hogy ez nem az edző dolga... Na, most, ha nem az edző dolga, akkor mit keresek én itt? Így váltunk el egymástól. Nem haraggal, de mindenképp szükségszerűen.
- Aztán mentél még Nyíregyházára, Sopronba edzősködni, majd úgy döntöttél, hogy ennyi elég volt és saját vállalkozást indítottál. Ez az éra máig tart, amit egyszer, megint a Vidi kedvéért szakítottál meg, amikor 2014-ben klubigazgató lettél a Sóstón. Rögtön bajnokságot nyert a csapat, de aztán jöttek nehézségek, s bő egy év után elköszöntél. Mi ennek az időszaknak a története? Számodra ez mit adott, vagy éppen mit vett el?
- Ez egy nagyon jó kérdés! Először is az edzőséget azért hagytam abba, mert úgy láttam, hogy mindenütt általában egyforma szisztémával működik az egész rendszer, amibe én a magam gondolkodásával, értékrendjével nem vagyok való. Nekem fontos a rend, a fegyelmezettség, a pontosság, amelyek nélkül én tudtam, hogy nincs eredmény. Tudom, hogy én egy nehéz eset vagyok, lehet, hogy kicsit "begyöpösödött", de nem engedek az elveimből, így eljutottam odáig, hogy én megélek a futball nélkül is, nem kellett mindenáron, mindent elfogadnom. Az egyéniségem, az elveim kárára semmiképp sem akartam sehol, semmit csinálni. Érdekes helyzet volt a klubigazgatói kaland a Vidinél. Abszolút nem akartam ebbe belevágni, dacára annak, hogy Kovács Feri bácsi, mint tiszteletbeli elnök hívott és kért fel. Mondtam neki, hogy vannak fiatal, tehetséges, agilis emberek, akik alkalmasak lennének erre a feladatra, hívják őket. Többször is lebeszéltem arról, hogy engem keressen, de kitartó volt, hívott többször is, hogy engem akarnak, menjek el, beszéljünk a miniszterelnökkel, aki szívén viselte a Vidi sorsát is, s aki szintén agitált, hogy rám van Fehérváron szükség, vállaljam el. Akkor Feri bácsi azt mondta, hogy alig van komoly ember, te pedig számomra az vagy, benned maximálisan megbízom, megbízunk. Kértem egy hét gondolkodási időt, miközben egészen biztos voltam abban, hogy legalább száz jelentkező lett volna a posztra. Nekem a vállalkozásommal kapcsolatos dolgokat is el kellett rendeznem, hogy ez vállaljam, de végül belevágtam. Úgy voltam, vele, hogy voltam játékos, edző és most kipróbálom magam vezetőként is. Mindegy, hogy ki miként értékeli, tény, hogy az én klubigazgatóságom alatt lett másodszor bajnok a csapat.
Nagyon sokat hallgattam az edző miatt és akkor itt visszahozom a kérdést: azt követően, hogy a Carillo elment, van-e vajon valamilyen eredménye? Meg is válaszolom: nincs. Én arra emlékszem, amikor a tavaszi szezont megkezdtük és baromi rosszul játszottunk. Győrben 2-2-re végeztünk, úgy, hogy vezettünk 2-0-ra. Én akkor
adtam egy három mérkőzéses ultimátumot a Carillo-nak, amin szinte mindenki fel volt háborodva, hogy mit csinál ez a Burcsa, hogy meri ezt, stb. Én akkor kiszámoltam, hogyha azt a három meccset megnyerjük, akkor a Videoton bajnok lesz. A kis edző azért ügyesen megcsinálta, mert fűtötte, ellenem uszította a játékosokat, hogy "mutassátok meg neki!". Na, pont ezt akartam elérni, hogy mutassák végre meg, hogy bajnokok tudnak lenni. Akkor még annyit mondtam Carillo-nak, hogy "Figyeljen, még egyszer hálás lesz nekem, hogy ezt az ultimátumot megkapta." Jó, persze hálát azért nem vártam... Ő is fiatal volt, elszaladt vele a ló. Nekem egy nagyon jó tulajdonságom van: én mindig a földön maradok, képes vagyok reálisan látni. Annyit értettem a focihoz, hogy egy meccset hogyan nyerünk meg, szerencsével, vagy tényleg jó játékkal, s amikor már a harmadik-negyedik meccsen döcögünk és csökken az előnyünk, ami sok volt, akkor - én úgy gondoltam - közbe kell lépni. Ebben egyedül maradtam, nem állt mellém senki, de ez engem nem nagyon érdekelt, ha nem jön be, tovább gyengélkedik a csapat, kirúgom az edzőt és elviszem a balhét, de olyat nem csinálok, amikor tudom, hogy nem lesz jó, akkor engedem, hogy az menjen. A szurkolók nyilván nem így látták.
Csináltam házirendet is, reális premizálási rendszert, amiért már az első hónapban támadtak, miért? Elmagyaráztam nekik: "Fiúk, azért, mert az állóvíz nem jó. Lesz egy alapprémium, ha nyerünk, akkor ennyi, ha a következőt is nyerjük, akkor ennyivel több, ha megint, akkor ennyivel. Amennyiben döntetlent játszunk, akkor stagnál a pénz, ha viszont kikapunk, akkor visszamegy az alapra." Én egy dolgot akartam elérni, hogy a Vidi ne kapjon ki. Akkor volt egy 16 mérkőzéses veretlenségi sorozat, talán nem véletlenül. Nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget, de ugye, a focista számol, már csak ilyen. "Hú, most a hatodik meccset nyertük zsinórban, most akkor a prémium a duplája, mint ami tavaly is volt" És abban a pillanatban már nem is volt téma az én premizálási rendszerem.
A házirenddel is volt gondjuk sokaknak, hogy mit lehet, mit nem lehet. Az edző félt a játékosoktól, mindent megoldott nekik, én erre mondtam, ha valakit fegyelmezetlenségért, szövegelésért kiállítanak, akkor én, mint klubigazgató, megbüntetem! Ezzel az edző nem értett egyet, de mondtam, nem baj, a prémiumot én osztom el, le lesz vonva az érintett játékostól. Az a futballista, aki a csapat érdeke ellen vétséget követ el, azt meg kell büntetni, és ez itt egy ismeretlen fogalom volt. Ekkor döbbentem rá: "Úristen, mit keresek én itt? Kell ez nekem? Nem!"
Ezért sem maradtam tovább klubigazgató.
- Meghoztad a döntést, lemondtál és folytattad a vállalkozói, cégvezetői életet, ami máig tart. Én úgy tudom, nem maradt utánpótlás nélkül a család, az utódok között akadnak, akik vihetik, illetve már viszik továbbra sportos vonalat. Igaz ez?
- Igen. Hat unokám van, mindegyik sportol! Ebben a tekintetben nincs gond. Van, aki tornával kezdte, úszással folytatta, most hárompróbázik, illetve ötpróbázik, az egyik kislány lovagolni jár, a másik fiú gokartozik, a harmadik focizik, az egyik atletizál, s van még egy kislány unokám, aki szintén úszó lett, s nem csak úgy csinálgatják, a legtöbb igen eredményesen teszi. Szóval, mondhatom, hogy az egész család mozog. Mint ahogy mi is, még ennyi idős korban is szinte folyamatosan úton vagyunk, a családunk is mozgásban van, szerintem jó irányban. Én csak támogatom őket, mert ha nem is lesznek világbajnokok, kialakul egyfajta egészségük, egészséges életmódjuk. Egyfajta alkalmazkodó képességük és teljesítmény-orientáltságuk kell, hogy legyen, ha az életben helyt akarnak állni.
- Most már - mire publikálásra kerül ez az interjú -, elmondhatjuk, hogy 71 évre tekinthetsz vissza, hiszen március 13-án lesz (volt) a születésnapod. Amennyiben végig gondolod, honnan hová jutottál, ugyanezt az utat járnád be, ha újra kezdhetnéd?
- Biztos, hogy ugyanezt, vagy, ha tudnám, még jobbat (nevet). Szóval az biztos, hogy nem sokat változtatnék, mert amit én elterveztem, szerintem annál többet sikerült kihoznom magamból. Ami fontos, hogy nagyon jól tudtam váltani azzal, hogy kiléptem a sportból, tehát a sportos és a civil életet nagyon jól meg tudtam osztani, mert tulajdonképpen nem csak a pályán van siker, hiszen, ha jó vállalkozók vagyunk és építek olyan lakást, amivel a vevő elégedett, akkor az ugyanolyan siker, mint megnyerni a bajnokságot.
