Meddig mennél el, hogy a gyereked megússzon egy gyilkosságot? - Echo Valley kritika
Meddig mennél el, hogy a gyereked megússzon egy gyilkosságot? - Echo Valley kritika
Meddig mennél el, hogy a gyereked megússzon egy gyilkosságot? - Echo Valley kritikaSzülőnek lenni nem egyszerű, éppen ezért nem is való mindenkinek. Jó szülőnek lenni pedig még nehezebb. De vajon hol van a határ a szülő és a kötelességtudó állampolgár között? Létezik ilyen határ egyáltalán, vagy anyaként és apaként mindent meg kell tenni a gyerekért? Akár még egy gyilkosság eltussolása is belefér? Vagy az már túlzás? Nagyjából erről szól az Apple TV+ nemrég megjelent krimije, ami legalább annyira thriller, mint családi dráma. De leginkább egy etikai aknamező.
A címadó Echo Valley egy isten háta mögötti lófarm valahol Pennsylvaniában. Ide menekült a valóság elől Kate (Julianne Moore), aki nemrég vesztette el egy szerencsétlen balesetben feleségét. A magány néha megöli, néha pedig megmenti a hangpostáján szerelme hangját folyamatosan újrahallgató asszonyt. Ha ez nem lenne elég, lánya, a drogfüggő Claire (Sydney Sweeney) időről időre felbukkan a tanyán, és folyamatosan pumpolja az anyja pénztárcáját, akinek már az istálló tetejének megjavítására is szégyenszemre volt férjétől kell kölcsönkérni.
Egy este aztán Claire csuromvizesen, zokogva állít be és közli, hogy véletlenül meggyilkolta a pasiját. A biztonság kedvéért magával hozta a kocsi hátsó ülésén az alaposan bebugyolált holttestet is. Kate azonnal anyatigris üzemmódba kapcsol: a hullát mielőbb el kell tüntetni, a gyereket pedig meg kell menteni. Bármi áron. És innentől beindul a kisebb kilengésektől eltekintve eddig csak közepes tempóban hömpölygő sztori.
A csavarokra garanciát jelent Brad Ingelsby személye, aki az utóbbi évek egyik legjobb krimisorozatának, az Easttowni rejtélyeknek forgatókönyvét is jegyezte. És csavarok lesznek ezúttal is szép számmal, ahogy haladunk a valamivel több, mint százperces történet vége felé. Ingelsby néha kicsit már túlzásba is esik, de talán még éppen nem billen át a blődség határán az, amit a képernyőn látunk.
Ha képesek vagyunk az időnként pengeélen táncoló fordulatokon túllépni, kapunk egy nyers anya-lánya drámát, aminek egyik korai vitajelenete az első olyan pillanat, ami teljesen a fotelhez szegezi az addig időnként kényszeresen a telefonjáért nyúló nézőt. (Megtörtént eset alapján írom.) Innentől pedig szinte biztosan azt várja mindenki, hogy meddig lehet még elmenni az időnként teljesen egyoldalú szülő-gyerek kapcsolatban. Van-e határ? Ha igen, akkor hol? És főleg: kinek?
Kifejezetten szerethető az Echo Valleyben, hogy a készítők a mai trendekkel ellentétben nem nézik teljesen hülyének a nézőt. Nem akarják minden áron a szánkba rágni, hogy amit most látunk az micsoda, és mi is következik ebből. Inkább hagyják a látottakat és főleg hallottakat dolgozni a néző fejében, hogy aztán a megfelelő pillanatban azt hihesse: ő ezt már jóval korábban kitalálta.
Ráadásul megteszi azt a szívességet is, hogy nem teszi fel a kézenfekvő kérdést: és te meddig mennél el, hogy a gyereked megússzon egy gyilkosságot? Helyette inkább azt mutatja meg, hogy másvalaki mit tesz ilyen helyzetben. Még csak azt sem akarja megmagyarázni, hogy a történetben ki a jó és ki a rossz, pedig ez lenne az egyik legizgalmasabb kérdés. A végén pedig tényleg mindent a nézőre bíz, mert vannak dolgok, amiket nem lehet kimondani. Csak eltemetni magunkban, jó mélyre. Vagy együtt élni velük - örökre.
A film ennek ellenére nem több egy kellemes, nyáresti szórakozásnál, legalábbis azoknak, akik felül tudnak emelkedni a meglehetősen sötét tónuson, de mégis valami tartalmasabbal ütnék el az időt. Mert az Apple filmje épp ennyit tud: nem kultfilm, nem is akar az lenni, de egyszer mindenképpen érdemes időt szakítani rá azoknak, akik szeretik a fordulatos thrillereket.
Az Echo Valley előzetesét itt lehet megnézni:
