Jakab László: ameddig élünk, a Vidi lesz a mi csapatunk!
Jakab László: ameddig élünk, a Vidi lesz a mi csapatunk!
Jakab László: ameddig élünk, a Vidi lesz a mi csapatunk!- A kis Jakab Laci annak idején miként ismerkedett meg a sporttal, és mi volt az első kedvenc sportos időtöltése?
- Én a Somogy megyei Somogyszilből származom, ott ismerkedtem meg a sporttal, a labdarúgással. Édesapám a Somogyszili SE-nek volt a mindenese - edzője, szakosztályvezetője, intézője -, ami a kis falusi csapatoknál nem volt régen ritka. Én a labdarúgásban nem vettem részt, nem voltam aktív, mert édesapám mindig azt mondta, hogy "te ügyetlen vagy ehhez", és ezért atletizáltam, még spartakiádokon, diákversenyeken is indultam általános és középiskolás koromban, távfutásban, ebben voltam aktív, fociban csak a lelátón, szurkolóként váltam azzá.
1967-ben kerültem Fehérvárra ipari iskolába, majd a Videotonba rádió-tévé műszerésznek, és a Homoksoron laktam. A szomszédos Hátszegi utcában nőtt fel a Tiber Laca, a Homoksoron a Csukovics Laci, a Vásártéri úton pedig a Timár Misi. Velük ismerkedtem meg először, amikor a Laca még a Spartacusban játszott. A Vásártéren szoktunk találkozni, és onnantól, 1967 augusztus végétől kezdve szurkolok a Vidinek.
A kollégákkal jártunk ki mérkőzésekre, amikor tudtunk. Akkor még nem úgy volt, hogy minden szombat szabad volt, de általában mérkőzésekre megoldottuk, hogy ki tudjunk menni. Vidékre akkor nagyon ritkán, de azért elmentünk. Közben 1972-ben megismerkedtem a feleségemmel, utána '73-ban házasodtam. Erzsike akkor Fradi-drukker volt, de sikerült átnevelnem Vidi-szurkolóvá.
- Egy picit itt álljunk meg, hogy ne lőjük le az összes poént előre. Megismerkedtél Erzsikével - és ezt most már tőled kérdezem, Erzsike -, hogy milyen körülmények között ismerkedtetek meg?
- Már nagyon régen volt: egy este szórakozni mentünk a Barátság presszóba, ott táncoltunk, és akkor azt mondta a Laci, hogy hűha! Akkor, amikor levettük a vastag meleg ruhát, mert tél volt, be voltunk öltözve. Én is, mikor megláttam őt, felsóhajtottam, mondom magamnak: ez a fiú jó lesz nekem!
- Ez volt a szerelem első látásra verzió?
- Igen, ez volt. És azóta tart, most már több, mint 50 éve.
- A családi Fradi-Vidi ellentétet, hogy tudtátok feloldani?
Falusi vagyok én is, később kerültem Fehérvárra, gimnáziumba, és akkor
annak idején nekünk volt falu rádiónk - vagy nem tudom minek is hívták igazából -, és oda szoktam ülni alá, ahol már akkor, tizenéves koromban hallgattam a Fradi-meccseket, amit közvetített ez a falu rádió. Ráadásul édesapám Pesten dolgozott, ahonnan hozott haza nekem mindig Szabad Föld, és hasonló újságokat, ezekben láttam az akkor bajnok Ferencváros játékosok fotóit, ezeket kivágtam, eltettem. Ennyi volt a Fradihoz való kötődésem, mert amúgy soha nem jártam FTC-meccsre, sőt, nagyon ki sem tudtam mozdulni Kálozról, ahol laktam.
Amikor aztán megismerkedtem a Lacival '69-ben, én is oda kerültem a Videoton gyárba, ott dolgoztam, s gyorsan jött nekem is a Vidi szeretete, hogy ennek a csapatnak drukkolok.
- Laci bácsi, mondd meg nekem őszintén, kellett noszogatni Erzsikét abba az irányba, hogy menjen veled meccsre vagy abszolút nem volt erre szükség?
- Nem! Abszolút nem volt erre szükség. Csak mondtam, hogy megyek mérkőzésre, máris jelezte, hogy ő is jön, és ott is volt mellettem mindig, ahogy ma is. A kollégáim is jöttek velünk a gyárból, így mindig kellemes baráti társasággal érkeztünk a mérkőzésre.
- Emlékeztek rá, hogy mi volt az első meccs, amin együtt voltatok kint? Laci bácsi?
- Megmondom őszintén, nem tudom már, de az az igazság, hogy mindig is az volt a fontos, hogy együtt mehessünk mérkőzésekre, minden egyéb másodlagos a mai napig. Az biztos, hogy 1974-ben született a fiunk, így az is, hogy '73-ban voltunk először együtt mérkőzésen.
- Nagyon szép Vidi-relikvia gyűjteményed van itt, elsősorban rengeteg mez a falon, amiket a csapat egykori és jelenlegi játékosaitól kaptál. Feltűnően sok köztük a légiósoktól származó, de nagyon kevés a magyar. Tudták, tudják a srácok, hogy van itt egy olyan házaspár, amely nagyon szereti a Vidit, és emiatt tulajdonképpen tiszteletből adják ezeket a mezeket?
- Így van, tiszteletből adták ezeket. Azt vettük észre Erzsivel, hogy ők úgy tekintettek ránk, mintha rokonok, szülők lennénk, a légiósok, ugye, elszakadtak hazulról, ezért talán ők úgy tekintettek ránk, mint a pótszüleikre. És azért szeretetből adták a mezeket.
- Amióta együtt jártok meccsre, nyilván nagyon sok emléketek, élményetek volt. Ki tudtok emelni olyan meccset, momentumot, amire nagyon-nagyon szívesen emlékeztek?
- Ugyan 3-0-ra kikaptunk itthon a Real Madridtól az UEFA-kupa-döntő első meccsén, de legszívesebben arra a mérkőzése emlékezünk - kezdi Laci bácsi -, mert
ahogy megnyitották a közönség előtt a stadiont, elsők között mentünk be, és ott voltunk a meccsel együtt kb. 4 órát 1985. májusában. A lelátón, a középvonallal szemben volt a helyünk, s kártyáztunk, beszélgettünk a mérkőzés előtt, hogy teljen az idő, de az atmoszféra, az azóta sem látott rengeteg néző, akik közül sok százan a lámpatesteken és az eredményjelzőn lógtak, ezek mind-mind hatalmas élményt jelentettek számunkra.
Van közelebbi élmény is: az 50. házassági évfordulónk, amikor a klub megvendégelt bennünket, mi végezhettük el a kezdőrúgást, teljes mértékben, és mindenkitől csak szeretetet kaptunk. Nagyon jó érzés volt! Megpróbálunk mi is szeretettel lenni a klub felé, ha tehetem, akkor be szoktam menni hétköznapokon is még edzés előtt az öltözőbe, a "Pengével" beszélgetni, vagy éppen a Gáspár Petivel vagy a Gál Gerivel, illetve a játékosokkal is elbeszélgetek, ha tudok. Az is előfordult, hogy bent voltam, megköszöntöttem születésnapos játékosokat is, és a Nikolicssal, amikor még itt volt, vele főleg sokat szoktunk edzés előtt és végén beszélgetni.
- Mi adja a motivációt számotokra, immár több mint fél évszázada, hogy meccsre járjatok?
- Ez nálunk a labdarúgás szeretete, meg az, hogy szeretjük a Videotont. Mert én mindig azt mondom, hogy akármi lesz, ameddig élek, ez a csapat lesz a kedvenc csapatom! Pedig volt olyan ismerős, aki azt mondta, hogy vesz nekem Fradi-mezt, Fradi-bérletet, csak menjek vele.
- Erzsike, egy kicsit mesélj nekem te is ezekről az időszakokról. Amit netán Laci bácsi nem említett, ami esetleg neked egy különleges dolog?
- Voltam már kezdőrúgó, kétszer is. Először éppen Felcsúton, amikor a stadion építés miatt ott játszott a csapat, igaz, akkor kikaptunk 2-0-ra az MTK-tól, de akkor is nekem az nagy élmény volt. Aztán jött az ötven éves házasság évfordulónk alkalmából a második kezdőrúgás. Azt hiszem, még a Kiskokó volt, a Kovács István, akkor még ő is játszott a csapatban, és ő vele rúgtuk. Én is voltam még kezdőrúgó - veszi át újra a szót Laci bácsi -, én is Felcsúton, majd Szombathelyen, arra is emlékszem, hogy a Vad II volt a játékvezető. Emlegettem most a múltkori mérkőzésen, amikor a testvére, Anita volt a partjelző.
- Ha választani kéne, Erzsike vagy Vidi?
- Mind a kettő egyszerre! Nem kérdés, nem lehet választani.
- Erzsike, nálad?
- Nagyon hasonló helyzet. Ez a kettő adja együtt nekünk az életünket.
- Mentek a csapat után vidékre is, bárhova, pl. Kecskemétre is úgy, hogy kései meccs volt, szállást kellett foglalni, tehát ezzel a nyugdíjatok egy részét is elviszi ez a fajta fanatizmus. Összességében véve, szabad mondani azt, hogy ez a több mint ötven év, ez mindenféle tekintetben, a focival kapcsolatban megérte ezt a fanatizmust?
- Egyértelműen! Nem is gondolkodunk rajta, hogy mást mondjunk, megérte. Annyira szeretjük a labdarúgást és pláne a Videotont, hogy megérte. És bármikor megéri, ha áldozni is kell rá, hogy ott legyünk a mérkőzéseken.
- Hogy álltok családilag? Mennyire sportos a Jakab família?
- Fiatal korukban mindegyik fiunk sportolt, most már nem annyira. A fiatalabbik fiunknál a munka, a család a minden, az idősebbik egyedülálló ugyan, megnézi tévében a mérkőzést, de amikor lehet akkor el is jön velünk, de nem ilyen fanatikus egyik sem, mint mi.
Még van egy kis dolgunk, de az idősebbik fiunknak megmondtam, hogyha véletlen valami történne velünk, és nem leszünk már, akkor a lakásból minden vidis relikvia mehet jótékonysági célra.
Még azért reméljük, nincs közel ez a pillanat.
- Van érték itt, az biztos, ha csak a falat vesszük, akkor is, és még beszéltünk a szekrényeken, és azokban található relikviákról.
- Igen, van érték, ez biztos. Reálisan nézve, bármi előfordulhat ennyi idős korban, most már úgy vagyok vele, hogy minden nap ajándék. Ezért minden nap járok edzésre, és megnézem a fiúkat, szurkolok nekik, a Facebookra mindig pozitívumokat írok, és mindig azt, hogy hajrá, Vidi!
- Mi a legfontosabb az elhivatottságon kívül, hogy valaki ezt a fajta életvitelt kövesse, mint ti?
- Nagyon nagy kötődése legyen a labdarúgás és a Vidi iránt, szeresse ezt az életvitelt. A szeretet, a labdarúgás iránti szeretet viszi előre az egészet! Ugyanezt szerettem volna én is mondani - jelzi Erzsike -, kell, hogy szeresse a labdarúgást, a focit, a Vidit. Mindegy az, hogy NB I-es, vagy éppen NB II-es, mint most. A kiesés egyébként kicsit rosszul esett, fájt, még meg is sirattuk a csapatot, de akkor is maradtunk Vidi-szurkolók, és most is ugyanúgy követjük a csapatot. Megyünk oda, ahol vidéken játszik, éppen úgy, mint a hazai meccsekre. Ez a szeretet, ez a rajongás, ez megmaradt az emberben. Ezt kívánjuk, hogy a fiatalok is ezt érezzék a labdarúgás iránt.
