Szilveszter Fehérváron régen és ma: Árpád fürdő, kútvíz, lencse
Szilveszter Fehérváron régen és ma: Árpád fürdő, kútvíz, lencse
Szilveszter Fehérváron régen és ma: Árpád fürdő, kútvíz, lencseAz év utolsó napját és az új esztendő első óráit a magyar nyelvterületen sokáig kiskarácsonyként emlegették. A határvidékeken, főleg Székelyföldön ez a név ma is él. Az óév szilveszterkor zárul, az újév első napja pedig a jókedv, a remény és a különféle szokások ideje.
Szilveszter az Árpád fürdőben
Kevés alkalom illett jobban egy kis ünnepléshez, mint amikor végre elkészült egy régóta várt épület. A fehérvári Árpád fürdő is hosszú ideig romjaiban állt, mielőtt valóban megnyílt. A Székesfehérvár és Vidéke 1905. december 30-i számában adta hírül, hogy az év utolsó napján, reggel hat órakor átadják a fürdőt:
„A Kossuth utcában megforduló közönség állandó kíváncsisággal tekintett az ott emelt, valóban impozáns, gyönyörű épület felé, amelynek rendeltetése céljára történő átadása többszörösen halasztást szenvedett.”
Az Árpád fürdő azon a szilveszteren tényleg kinyitotta kapuit, éppen százhúsz évvel ezelőtt. A fehérváriak meleg, langyos vagy hideg vízben búcsúztathatták az évet. A kor erkölcsei viszont szigorúak voltak: férfiak és nők nem fürödhettek együtt. A férfiak déli egy óráig, a nők délután kettőtől hatig használhatták a fürdőt, így a szilveszteri fürdős vigadalom is külön idősávokban zajlott.
Petőfi, szmájli és egy különös cím
Az Uj Fehérvár napilap év végén rendszeresen próbált ünnepi hangulatot teremteni az olvasóknak, hogy a forduló mosollyal érkezzen. Bebesi Gyula mégis inkább elcsendesedő hangulatú verssel fordult Petőfi Sándor felé: a Szilveszteréjjel című költeménnyel. A versszakokban könnyű felismerni a forradalmi költőt, érthető és tiszteletteljes emlékezés ez születésére, amely szilveszterhez, újévhez is kapcsolható, hiszen éjszaka jött világra.
A vers 1939 utolsó lapszámában, december 30-án jelent meg. A szerkesztőség valószínűleg komornak érezte a hangulatot, ezért a címen finomított: hozzátettek egy szmájlit. A cím így jelent meg: Szilveszteréjjel:) – ma már szinte időutazásként hat. Nyolcvanhat év távlatából ez az írásjel mosolyként hat ránk, mert ehhez szoktunk. Akkoriban azonban egészen más üzenetet jelenthetett az olvasóknak.
Mit tegyünk, mit kerüljünk újévkor?
„Bort, búzát, baraczkot, / Szőrös fülü malaczot.” – olvasható a Vasárnapi Újság 1886. januári első számában. A malac akkoriban is szerencsehozó állatnak számított, úgy tartották, kitúrja a bőséget.
Amikor éjfélt ütött a templomóra, a falvakban előkerültek a kolompok. A zajos ütemmel próbálták távol tartani a rossz szellemeket az új évtől. Az állathajtók ostort forgattak és pattogtattak, a környék belesajdult a hangba. A kocsmák mélyén régi dudák szólaltak meg, tárogatók zúgtak, kereplők recsegtek. Nem pár percig tartott a zajongás, hanem akár egy órán át is.
A szilveszteri malacot nyárson, szabad tűz fölött sütötték. Fontosnak tartották, hogy a zsír az agyarain csorogjon le, úgy gondolták, így még inkább magához vonzza a gazdagságot. Ugyanakkor csirkét vagy tyúkot ilyenkor nem tettek az asztalra, mert féltették a pénzt: hiába túr a malac, ha a szárnyas elkaparja a filléreket.
Régen jóval több hal került a magyarok tányérjára, a környék bővelkedett vizekben, halakban. Újév napján mégis kockázatosnak tartották a fogyasztását. Úgy tartották, a hal együtt úszik el a szerencsével, és könnyen koldusbotra juthat az ember.
A pénzhez kapcsolódó szokások között az aprószemű ételek is helyet kaptak. A magyar az aprópénzt tisztelte, talán mert nagy címletekhez ritkán jutott. Lencsével, babbal, mákkal próbálták magukhoz csalni a bőséget, ha maradt még belőle karácsony után.
Újévkor nemcsak az ételekre figyeltek, hanem a házimunkára is. Úgy tartották, ha a ház asszonya ezen a napon mos vagy tereget, az bajt, akár halált hozhat a családra, ezért ilyenkor nem mostak. Az egyszerű emberek igyekeztek nem felhalmozni a szemetet sem, mindennek megvolt a helye, az utolsó morzsáé is. Ha mégis gyűlt valami, újévkor inkább ráhagyták, mert azzal együtt az életet és a szerencsét is kisöpörték volna a házból.
Az új évet jó jelnek számított, ha férfi lépett be először a házba. Már hajnalban figyelték, ki kopogtat. Nem a név volt fontos, hanem a nem. Ha férfiember volt az első látogató, asszony, férj, gyerek egyaránt örült. Ha viszont először asszony állt az ajtóban, abból sírás-rívás is lehetett.
Kútvíz, petárda, lencse – régen és most
A régi világban az óév nem borral, pálinkával vagy pezsgővel fordult át, mégis különös szomjúság jellemezte az embereket. Újév reggelén sokan első útjukat a kúthoz tették meg. Vizet mertek, és egy nagy kortyot ittak belőle, mert az újévi kútvizet aranyvíznek tartották.
Ma mindezt sok helyen más élmények váltják fel. Az ostor durranása helyett petárda csattan az aszfalton. Népi hangszerek helyett tuc-tuc szól a hangszórókból. A malac gyakran fagyasztva kerül a házhoz, és előfordul, hogy a mikróból túrja elő a szerencsét.
Az emberek ma már csirkét és halat is nyugodtan esznek újévkor, mert nem foglalkoznak azzal, mit visznek el ezek az állatok. A lencsének azonban továbbra is jut szerep: sokan egy tál lencséért ma is útnak indulnak. Van, aki közösség miatt, van, aki az ingyen ételért, és olyan is akad, aki csak jóllakni szeretne, és mákról legfeljebb álmodik.
A régi tilalmak közül a mosásé szinte teljesen eltűnt. A halált, balsorsot emlegető babonák elhalványultak, az automata mosógép gombnyomásra indul. A szemét viszont nem eltűnt, hanem inkább felhalmozódik, újév napján és az év többi napján is.
Miközben a szokások átalakultak, egyre több ember él úgy, hogy szilveszterkor és újévkor már az is elég lenne neki, ha egyszer megszólalna a csengő az ajtón, és valaki tényleg ott állna a bejáratban az új év első napján.
