Régen, télen, Dégen: közösség, emlékek, piros arc és cserépkályha
·Életmódtél·Utolsó frissítés: undefined
Fehérvár Médiacentrum fotója
Molnár Roland
Régen, télen, Dégen: közösség, emlékek, piros arc és cserépkályha
·Életmódtél·Utolsó frissítés: undefined

A kesztyűink és a zoknijaink akkor minden nap a régi, sárga öntöttvas radiátorunkon sorakoztak. A hó nem esemény volt. Inkább állapot és örömteli eszközünk. Régen a tél nem volt különleges! Csak volt. Nem kellett várni rá, nem kellett figyelni. Reggel kinéztünk az ablakon, és fehér volt minden.

Ma igazi ritkaság az, ami nekünk mindennapos élmény volt gyermekként azokon a dégi utcákon... 

Ott nőttem fel, ahol a tél nem kérdezett, mikor jöhet. Emlékeztek arra, amikor kora reggel kinéztünk az ablakon, és fehér volt minden? Amikor alig vártuk, hogy kirohanjunk az udvarra vagy az utcákra és ropogjon a talpunk alatt a hó? Arra, amikor átszaladtunk a szomszéd gyerekekhez, akik éppen a pincetetőn csúszkáltak? Tény, voltak kisebb balesetek, de igazi telünk volt akkoriban...

A kicsiknek igazi újdonság az elmúlt napok gyönyörűsége, legalábbis ami a panorámát, a látványt, az esztétikát jelenti.

Visszaemlékezés, amely nemcsak különleges élmény számomra, de terápia is a felgyorsult világunk pillanataiban:

Igen, itt, Dégen nőttem fel. Egy nyugodt, hosszú-hosszú utcákból álló, segítőkész emberek alkotta falucska, ahol mindenki ismer mindenkit és ahol számíthatsz a barátaidra. Olyan büszke vagyok erre, bármerre sodor az élet! Laktam már sok helyen hazánkban, de külföldön is, mégis ez az aprócska ékszerdoboz marad életem egyik legszebbje. Az otthonom, a szülőföldem.

 Ahogyan néztem a gyermekeimet ma a hóban, bizony eszembe jutottak azok az igazi kemény, hatalmas hófalak és hócsaták, azok a viháncolós jeges délutánok, amiket gyerekkoromban élhettem át. Felidézem azokat a téli időket: az 1990-es évek végén járunk, január vagy február van, havas minden, a háztetőnk hófehér pihéin megcsillan a napfény, az udvarunkban néhai édesapám lapátolja az akkor sokszor derékig érő havat, amit az éjszakai hómanó hozott nekünk, hogy mi örüljünk... Édesanyám bent készíti a meleg konyhában a vasárnapi ebédet. Forró húsleves, csirkepörkölt uborkával, délben már mindannyian asztalnál ülünk - ez így volt helyes és életszerű, az anyai nagypapám ezt mindannyiunkba beletáplálta annakidején.

A jeges tó, a minden dégi által imádott sziget, a kopasz, aztán fehér gyöngyhajú fák, a Festetics kastély óriási, szép parkja és az utcák vakító fényben kápráztatták szemünket ekkor. A kastély hóban mindig komolyabbnak, csendesebbnek tűnt, mintha maga is lassabban lélegezne. Kutyáinkkal örömmel futkároztunk a hatalmas, történelmi monstrumunk előtt. A mellette található tó felszíne ilyenkor megnyugodott, a világ halkabb lett körülötte, csendesebben csobogott a régi medence mellett a forrásvíz, na és mi is megnyugodtunk. A tél elcsendesített bennünket, ugyanakkor mégis hatalmas élményekkel gazdagított bennünket.

Nem kellett figyelni az időjárást, nem kellett tervezni, nem kellett szervezni. A tél nem fájdalom vagy kihívás volt gyerekként, hanem természetes környezet. Vártuk, jót tett nekünk, piros lett az arcunk, egészségesek voltunk és közösséget kovácsolt a hideg. Ahogyan ez a cikk is, merthogy rengeteg kedves dégi ismerősömtől kaptam fantasztikus, kedves képeket.

Ma félünk tőle többnyire, nyűg az egész sokszor, igaz? Valljuk be, a felgyorsult világ olykor erre késztet bennünket akaratlanul is. Rohanunk az óvodába, iskolába a gyerekekkel, aztán dolgozni, rohannak a percek és még az út is csúszik. Pedig olyan szép is tud lenni ez az évszak, főként idén: az utcák havasak, nyugodtak, szépek, az emberek ismét segítenek egymásnak, felajánlják, hogy a szomszéd havát is elkotorják. Mert akkor is ez volt. Mi pedig kicsikként csak szánkóztunk, csúszkáltunk, egymás arcába dobáltuk a friss havat, néha meg is ettük, mégsem lett bajunk tőle, és persze néha csak úgy kimentünk az árokparta a házunk elé, mert kint volt a helyünk. Nem kellett hozzá külön alkalom!

A szánkós délután nem kirándulás volt, hanem a tél része. Néha csak tíz percre, néha órákra. Nem számított, mert tudtuk: holnap is itt lesz. És holnapután is.

Cserélgettük a hótól átázott ruháinkat napjában többször, egyik zokni a másik után toccsant bele a fürdőkád melletti szennyeskosárba. A kesztyűink a régi, sárga öntöttvas radiátorunkon sorakoztak, a bejárat előtt sarat hagytunk magunk után és már hallottuk bentről: "El ne csússzatok!" A hó nem esemény volt. Inkább állapot... Ma már egészen másképp beszélünk a télről. Ez már egyre kevésbé magától értetődő, inkább lehetőség. Időablak. Vagy csak egy program? Nekem közösség, emlék és piros arc!

Ma szülőként utazást tervezünk a hóért, hogy végre a gyerekek is lássák ezt a csodát. A szánkó gyakran nem a sarokban vár a garázsban, hanem nincs is, mert minek, évek óta szárazak az utak ilyenkor. Pedig mennyire jó volt kipirult arccal hazaérni és inni egy forró teát anyával, vagy melegedni a mamánál a cserépkályha mellett.

Egyre több gyerek úgy találkozik a hóval, mint valami különleges dologgal. Megkérdezik, hideg-e? Meddig marad meg? Ez igazi? Szabad-e rálépni? Miért ilyen hideg? - Nem azért, mert óvatosabbak vagy félősebbek lennének, hanem mert nincs emlékük róla. Nincs rutinjuk. Nem volt még elég tél az életükben. Nos igen, ez a mi világunk változása. Mi még emlékezhetünk arra, amikor a tél lassított és aztán hasított. Amikor nem kellett sietni, mert a világ is csendesebb volt. Amikor a hó tompította a hangokat, és az idő máshogy telt. Amikor nem kellett „kihasználni” egy havas napot, mert tudtuk: lesz még bőven.

A mai gyerekeknek a tél gyakran egyetlen emlékké sűrűsödik. Egy nap, egy hétvége, néhány óra. Egy fénykép, amit meg kell őrizni, mert lehet, hogy sokáig nem ismétlődik meg. És tudjátok, mennyire hálás vagyok, hogy idén végre látnak havat a gyermekeim? Nemcsak hószállingózást, hanem olyan igazit!

Amikor ezt látom, talán nemcsak őket sajnálom igazán, hanem azt a természetességet, amit mi kaptunk, és amit ők már nem biztos, hogy megkapnak a későbbiekben, de most igyekszünk mindent megtenni azért, hogy egy kicsi ízelítőt adhassunk nekik a tél csodájából, a hó hidegségéből, abból, hogy a mínuszok nemcsak a nehézségeket hozzák, hanem a valódi téli élményforrást, főleg, ha még kiskedvenceink is velünk tarthatnak odakint. Az állatok - éppúgy, mint gyermekeink - szemmel láthatóan élvezik a havas januárt.

Mert a mai gyerekek nem tehetnek róla, hogy más télbe születtek. Mi viszont tehetünk érte, hogy ezt a keveset különleges, szép emlékké varázsoljuk számukra értékes pillanatokkal, gyönyörű látvánnyal, a hóban rejtőző természetes vagy mesterséges csodákkal fűszerezve. Azzal, hogy együtt vagyunk...

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek