Pánczél Anikó - gyerektornától a kézilabda-válogatotton át a stílustanácsadásig
Pánczél Anikó - gyerektornától a kézilabda-válogatotton át a stílustanácsadásig
Pánczél Anikó - gyerektornától a kézilabda-válogatotton át a stílustanácsadásig- Számodra hol és melyik sportág jelentette a kezdetet? Azt előzetes válaszként megkockáztatom, hogy a családi behatás, édesapád kézilabdás múltja és akkori jelene komoly tényező lehetett a választást tekintve.
- Gyerektornával kezdtem, de gyorsan nőttem, csontosodtam, szóval szépen iperedtem, ezért azt tanácsolták, hogy válasszak más sportágat. Na, itt jött édesapám szerepe, hiszen ő már akkor edzősködött, ő vitt le először edzésre Dunaújvárosban, ahol akkoriban laktunk.
- Nyilván édesapád, Pánczél Barabás adta neked az első lökést a sportág irányába, de ki volt az első edződ?
- Komáromi Ákosné, Éva néni volt az első edzőm Dunaújvárosban, onnan jöttünk Fehérvárra, amikor én 13-14 éves voltam.
- A Komáromi név is igen veretes a sportágban. Kezdésnek nem rossz semmiképp... Arra emlékszel, hogy kislányként a serdülő csapatban kik ellen játszottatok először szervezett mérkőzést?
- Abban az időben nem volt ennyi meccs, mint manapság, arra emlékszem, hogy az első 2-3 évben csak iskola mérkőzéseken léptem pályára. Nem létezetek U11, U12, stb korosztályok s nekik szervezett bajnokságok. Szóval konkrétan nem emlékszem az első meccsre, de vettem az akadályt, ebben biztos vagyok.
- Mennyire volt nehéz számodra kislánykorodtól eljutni a felnőttig, az NB I-ig? Kérdezem ezt talán kicsit provokatív módon, mert a te tehetségeddel és háttereddel úgy gondolom, töretlen volt az utad a "nagyok" öltözőjéig.
- Valóban, nem tűnt nehéznek ez az út. Az biztos, hogy
magasabb, erősebb voltam a korosztályomnál és ennek okán mindig 1-2 korcsoporttal feljebb, idősebbek között szerepeltem. Gyorsabb volt talán a fejlődésem, mintha a saját korosztályommal dolgoztam volna. Amikor átkerültünk Székesfehérvárra, akkor voltam 13-14 éves, s mentem edzésre a Köfémbe. A Tombor Árpi bácsi volt a tréner, és akkor még Tóth-Harsányi Borbála is itt játszott, szóval egy nagyon erős csapat jött össze. Kérdezték az első alkalommal, hogy hány éves vagyok, s amikor mondtam, hogy 14 leszek, akkor közölték, hogy rosszkor jöttem, mert az ifinek délután lesz az edzése. Én jeleztem nekik, hogy nem-nem, az én apukám azt mondta, hogy most és ide kellett jönnöm, a felnőttekkel kell edzenem. Látták, hogy tántoríthatatlan vagyok, így rábólintottak, hogy oké, vetkőzzek le és maradjak. Biztosan nem voltam rossz, mert ott ragadtam. Úgy emlékszem, hogy 14-15 évesen már NB I/B-ben játszottam,
negyven sok évvel ezelőtt.
- Tehát annak a generációnak, csapatnak voltál a tagja, amely először juttatta fel az NB I-be a mai Alba FKC elődjét, a Köfém SC-t.
- Igen, így van! Apukám volt az edző és mi juttattuk fel a csapatot az első osztályba. Aztán utána nem bírta a térdem a terhelést, és abbahagytam, pontosabban előbb elkerültem a Vasashoz, és az apukám is máshol folytatta az edzősködést. Mindenesetre nagyon büszke vagyok arra, hogy részese lehettem annak, hogy felkerült és azóta is az élvonal tagja a fehérvári csapat.
- Függetlenül attól, hogy a térdeddel problémák voltak, s még évekig játszhattál volna komoly szinten, elég magasra jutottál. Minden korosztályos válogatottban szerepeltél, s a felnőtt nemzeti csapatban is akadt jó néhány meccsed.
- Valóban. Szerencsés voltam, mert sérülések nélkül végig tudtam csinálni ezeket az éveket. Büszkén viseltem a címeres mezt. Voltam úttörő, majd ifi válogatott 4 éven át, ami azt jelenti, hogy 14 évesen már beválogattak, s 18-ig ott is voltam a megyeválogatottban, juniorban majd később a felnőtt válogatottban is. Azt gondolom, szép ívet futottam be, nagyon sajnálom, hogy végül viszonylag korán abba kellett hagynom a térdem miatt, merthogy akkor még nem volt olyan fejlett a tudomány és nem tudtak ezzel a problémával mit kezdeni. Azt tanácsolták, hagyjam abba, mert akkor megúszom, hogy tolókocsiba kényszerüljek.
- Miután a te férjed az az Abkarovits Géza, aki már évtizedek óta térdspecialista főorvos, elég könnyű kitalálni, hogy a rakoncátlankodó térdednek is köze volt ahhoz, hogy ő ekkora szaktekintély lett...
- Igen, akkor került képbe Gézánál ez a terület, mert
szaladtunk fűhöz-fához, gondolhatod. Válogatott kézilabdázóként az akkori első számú klub, a Vasas játékosaként mindenáron kerestük a módot, miként lehetne a térdproblémámon segíteni. Itthon és külföldön is próbálkoztunk - már ahova eljutottunk - Pozsonyban és az akkori Jugoszláviában is jártunk, de nem tudtak ezzel semmit sem kezdeni. Ekkor határozta el magát a férjem arra, hogy mivel ez egy nagyon hiányos terület, ebbe az irányba kezdi el magát képezni, és ennek a végeredménye lett az, hogy ezen a szakterületen komoly sikerei vannak. Úgyhogy mondhatom, én indítottam el ezen az úton,
legalábbis volt közöm hozzá.
- Végül meg tudta oldani a gondodat?
- Nem, akkor kezdte csak ezt a szakmát, s más lehetőségek álltak rendelkezésre. Ma már porcbeültetések is vannak, nagyon érdekes, speciális technikák, amik akkoriban még sehol sem voltak. Mire a megfelelő gyógyterápia már adott volt, s Géza is ennek a szakterületnek a szakértőjévé vált, akkor én már régen nem kézilabdáztam.
- Említetted a Vasast. Azt a csapatot, amely 25-30 éve még bajnoki rekorder volt, korábban BEK (BL) győztes, egyéb nemzetközi sikerek birtokosa, válogatott játékosakkal, nemzetközi klasszisokkal tele. Miképpen kerültél ott képbe?
- Ennek semmi extra története nincs.
Nem akarok szerénytelen lenni, de akkor engem szinte minden magyar csapat megkeresett, hogy menjek hozzájuk. Mivel nagyon csábított, hogy egy ilyen nagy csapatban, sok válogatott - Gódorné, Rácz Mariann, Barna Ildi, György Anna, Gombai Katalin, Krámerné - társaként játszhatok, végül a Vasashoz igazoltam, oda szerettem volna tartozni.
Ezért mentem oda.
- Otthon érezted magad a sok klasszis között, vidéki lányként, vagy kicsit megszeppentél, amikor odakerültél?
- Ez érdekes, mert az elején valóban volt "zabszem", mert tartottam kicsit a fővárostól. Mint utánpótlás válogatott gyakran megfordultam Budapesten edzéseken, meccseken, de egy kicsit félelmetes volt, hogy ebben a nagy csapatban hogy fogom élni az életemet, de aztán olyan természetesen jött minden, hogy ezeket a kis félelmeimet el is felejtettem. Csináltam az edzéseket, meccseket, szerencsére nem adódott semmi problémám. Inkább a vidék-főváros ellentétet kellett megszoknom, mindig volt a csapatban kis csipkelődés, hecceltük egymást, hiszen a csapat keretének majdnem fele vidéki volt. Ez egyébként inkább viccesnek hatott, jó emlék.
- Ki volt akkor az edző a Vasasnál?
- Hikádé István, ő szintén nincs már közöttünk és Hoffmann Pál volt a másodedzőnk, aki egyébként nagyon jó kapus volt.
- Visszatérve az "első" dolgokhoz: az első NB I-es meccsedre emlékszel?
- Arra nem, hogy ki volt az ellenfél, de ez azért is érdekes, mert akkor még nem volt mobilfotó, olyan technika, mint most, alig készültek fényképek, amelyek segítenek emlékezni. Én sem gondoltam akkor arra, hogy hú, ezt vagy azt meg kell örökíteni. Olyan természetesem jöttek a dolgok, nem gondoltam volna, hogy majd egyszer milyen jó lenne visszanézni ezeket. A nagyobb meccseimre emlékszem, például arra a BEK (BL) sorozatra, amikor nekem jól ment a játék több fontos találkozón is, amelynek a következménye lett az én válogatott behívóm.
- Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a válogatott debütálásodra vissza tudsz emlékezni.
- Chebben volt egy torna, oda mentem először a válogatottal, s arra is emlékszem, hogy
a Rácz Mariann volt a szobatársam ezen az első válogatott túrán. Úgy rémlik, hogy a németek ellen húztam először magamra a címeres mezt. Több meccset is játszottunk, de ez a németek elleni lehetett az első. Érdekes, de az élénken él bennem az, hogy sírtam a meccs előtt, ott törölgettem a könnyeimet,
hogy a társaim ne lássák.
- Azt akkor nem is kell megkérdeznem, hogy ez a bemutatkozás mennyire volt megható számodra...
- Nem kell, de nagyon fantasztikus érzés volt, hogy belebújhatok a címeres mezbe, rendkívül büszke voltam, éreztem, hogy szinte "dagadok", gyermeki őszinte örömmel töltött el ez az élmény.
- Szüleid, főleg édesapád, aki elindított a pályán, mennyire voltak rád büszkék, hiszen azzal, hogy a válogatottig jutottál, az ő, mármint apukád jó szimatát és szakértelmét is alaposan alátámasztotta.
- Érdekes, mert az apu nem volt az a dicsérgetős fajta, de azt mindig éreztem, amikor ő is büszke és örül a sikeremnek. Nálunk minden hétvége arról szólt, hogy vagy nekem, vagy édesapámnak meccse volt. Anyukám ezért - attól függően, hogy melyik napon van a mérkőzésünk - vagy hozzám, vagy apu meccsére ment és szorított nekünk. Szóval sok éven át a kézilabdáról szólt majdnem minden nálunk, és nagyon tudtunk örülni egymás sikereinek. A család megtanított a szeretetre, összetartásra, a hit pedig arra, hogy bízzunk. Néha abban is bízzunk, ami nem tőlünk függ.
- Éles váltás: miképpen jutottál el aztán a sporttól a stílustanácsadásig? Mert ez azért nem mindennapos és evidens váltás egy volt élsportolótól.
- Valóban, de annyi összefüggés azért van, hogy amikor szögre akasztottam a cipőimet - hogy stílusos legyek - akkor olyan szakmát kerestem magamnak, hogy ne kelljen sokat állnom, hogy bírjam, így lettem először kozmetikus, majd amikor édesanyám itthagyott bennünket, még két kicsi gyermekem volt, kénytelen voltam a kozmetikusságot abbahagyni, mert nem akartam, hogy idegenek neveljék a gyerekeimet. Ezért aztán a család szolgálatába álltam, mert ekkor már a férjem igencsak elfoglalt volt, nagyon sokat dolgozott, így én voltam a gyerekekkel és intéztem a napi családi "ügymenetet". Amikor aztán már nagyok lettek a gyerekeink, kirepültek a fészekből, akkor kezdtem újra a szépészet irányába fordulni. Jött egy képzés, amit elvégeztem, mert nagyon érdekelt a téma, így ragadtam meg a stílustanácsadásnál. Ez is nagyon jó, mert emberekkel foglalkozom, szeretek segítséget nyújtani, figyelni, hallgatni. Ez már a kozmetikában is jelen volt, és közben esztétikát is adott. A szépségipar mindig vonzott, úgyhogy ebben jól érzem magam, még így is, hogy elmúltam egy picivel 60 éves, de azt gondolom, hogy ez még egy utolsó lehetőség, és örülök, hogy ez így alakult.
- Elsődlegesen kik igénylik a tanácsaidat?
- Az én megcélzott korosztályom az 50 feletti. Voltak és vannak is fiatalabbak, de ők tudják, hogy jól néznek ki, fiatalok, miért kellene nekik megmondani, hogy mit vegyenek fel? Azért akadnak ifjabbak, amikor párválasztásnál vagy egyetem előtt tanácsot kérnek, mert a diákstílust le szeretnék vetkőzni, kicsit nőiesebbre váltanak, akkor eljönnek és tanácsot kérnek. Általában azok a 40-45 év feletti hölgyeknek, akik életmódot, életformát váltanának, vagy gyermeknevelés után otthonról visszamennek dolgozni, esetleg megváltozott magukról a képük, megváltozott a testük és már nem tudják, hogyan öltözzenek, miként jelenítsék meg azt, akik ők valójában belül azok, akik. nagyjából ez a feladat és ezért szeretem ezt ennyire, mert nemcsak a külsőségről szól és főleg nem a külsőség érdekel ebben engem, hanem inkább az emberek belső világának megismerése, és azt a megjelenéssel közvetíteni a külvilág felé.
- A sporthoz manapság mi köt még titeket, azon felül, hogy Géza férjed besegít sportcsapatoknak mérkőzéseken, illetve rengeteg sportoló volt és mai is a páciense?
- Megmaradt a sport, mert heti háromszor lejárok eddzeni, pont azért, mert a térdeim kopása igényli, hogy az izmaimat karbantartsam, ne az izületeim terhelődjenek. Szóval megmaradtam annyira a sportban, hogy amit tudok és lehet, megcsinálok. De azért is szeretnék minél tovább fitt maradni, mert az unokáim életét, ameddig csak tehetem, szeretném egészségesen végig követni, igazi "fittmami" szeretnék lenni. Két unokám van és várom a többit is.
- Amennyiben mindent mérlegre teszünk, amit eddig elértél, mondhatjuk, hogy egy elégedett Pánczél Anikó ül itt most mellettem?
- Abszolút! Igen, úgy gondolom, hogy a sport megadta amit adhatott, aztán a családomnak, a férjemnek is nagyon hálás vagyok, miként az Istenhitemnek is, hiszen mind ezek építették fel azt, aki ma én vagyok. Úgyhogy igen, hálás vagyok és a hálámat most ezen a módon itt is kifejezem a környezetemben levőknek, visszaadok amit csak tudok.
